Skip to main content

A papírtigris idegei

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Paktum vagy kompromisszum?


Lipták Béla nem adta fel a küzdelmet! Jelenleg éppen Kennedy, Dodd és Bell szenátorokat ostromolja annak érdekében, hogy az Egyesült Államok vesse latba befolyását, és ha másképp nem lehetséges, akkor hitelek megvonásával próbálja rábírni a szlovák kormányt egy elfogadható kompromisszum megkötésére Bős ügyében. Abban a kérdésben persze, hogy létezik-e egyáltalán ilyen kompromisszum, erősen megoszlanak a vélemények a mozgalomhoz tartozó és a vízlépcsőt egyaránt elutasító szakértők között. A legtöbben úgy vélik, hogy ha van is ilyen kompromisszum, annak koncepcióját taktikai okokból nem szabad sem kiszivárogtatni, sem pedig tárgyalási alapul felajánlani, hiszen ez csak rontana a tárgyalási pozíciónkon. Előbb szeretnék kipuhatolni a tényleges szlovák érdekeket, mivel úgy gondolják, hogy a szlovákok előbb-utóbb hajlandók lennének a magyar fél számára is elfogadható engedményekre, ha cserébe elérhetik a legfőbb céljukat, a pozsonyi kikötő biztonságos használatát.

Kötélhúzás

Kétségtelen tény, hogy a Duna tavaly októberi elterelése új helyzetet idézett elő. A szigetközi vegetáció elpusztulása damokleszi kardként függ a magyarok feje felett, és a jelek szerint ezt a kardot örömmel ragadnák meg az itteni vízépítő lobby képviselői is, hogy ők tegyék meg mindazokat a lépéseket, amelyeket eddig a szlovák vizesek próbáltak Magyarországtól kizsarolni. A múlt héten megkezdődött a szigetközi bukógátrendszer kiépítése is, anélkül hogy ezek műszaki, jogi, ökológiai vagy politikai összefüggéseit bárki is elemezte volna. Tekintettel arra, hogy a szlovákok milyen gyorsan beleegyeztek a közös Duna-szakaszon folyó munkálatokba, amelyet dr. Horváth József, Győr-Sopron-Moson megye köztársasági megbízottja rendelt el, arra is gyanakodhatnánk, hogy ezt a megrendelést a szomszédos oldalon adták fel. A Lipták-féle terv egyenesen a dunakiliti duzzasztót szeretné üzembe helyezni, feltételezve azt, hogy ezáltal erősödne a bizalom a szlovák és a magyar fél között.

A dunakiliti duzzasztómű üzembe helyezésével persze nemcsak Lipták számol. A „műtárgy” befejezése feltételezhetően a kormánykörök elképzeléseiben is szerepel, azt követően is, hogy az ezt nyíltan hirdető Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztert menesztették. Ma a hivatalos tárgyalások még nem a szóba jöhető változatokról folynak. A korábbi fölényes külügyminisztériumi nyilatkozatok helyett csak a beeresztendő vízmennyiségről folytatott egyre megalázóbb szatócsalkudozásokról olvashatunk. Nem létezik konzisztens magyar álláspont, és ha a magyar állásponttal kapcsolatban lehet egyáltalán elvekről beszélni, az csupán a mindenáron való megegyezés. Egyúttal mindenféle hatékony nemzetközi eszközről lemondtak a szigetközi közös Duna-szakasz vizének visszaszerzése érdekében.

Mivel a Duna-mozgalom nem egységes, a kormány a céljait szolgáló véleményeket hangoztató független szakértőket vonja be alkalmanként a tárgyalások előkészítésébe. A politikusok által vezetett nemzetközi tárgyalások kacskaringós fordulatai egyre beláthatatlanabb következményű megoldásokat szorgalmaznak, olyanokat is, amelyek már az eredeti tervnél is rosszabbak.

A jelenlegi üzemelési mód arra inspirálja a szlovákokat, hogy eszük ágában se legyen több vizet engedni az Öreg-Dunába a jelenleginél (kb 300 köbméter/secundumot), hiszen maximális energiatermelésre törekszenek, amihez az összes vízmennyiségre és a lehető legmagasabb duzzasztási szintre van szükségük. Ezért a bősi turbinák jobb kihasználása érdekében a szlovák beruházók azt tervezik, hogy a korábbi tervekben szereplő értékeknél magasabban állapítják meg a duzzasztási szintet, ami a mesterséges csatornában vihardagályt idézne elő, és jóval nagyobb árvízi kockázattal járna.

A másik probléma az, hogy még a legnagyobb jóindulattal sem tudnák a szükséges mennyiségű vizet visszavezetni az anyamederbe, hiszen nincs kész az a jobb parti háromkapus főzsilip, amely képes lenne másodpercenként 5000–6000 köbméter víz átvezetésére. A jelenleg üzemben lévő dunacsúni gátak küszöbmagasságát – a mederfenéktől mért magasságát – úgy képezték ki, hogy az a duzzasztási szintektől függően 600-1450 köbméter víznél többet nem képes átengedni.

De a legnagyobb baj az, hogy a különböző megoldások kidolgozói nem kizárólag műszaki szempontokat mérlegelnek; javaslataiknak ki kell szolgálniuk a politikai szándékokat is. Ha a magyarok zöld utat adnának a további szlovák építkezésnek, például az említett főzsilip megépítésének, azzal „egyre távolabb kerülnénk a jótól”, vagyis az egész vízlépcsőrendszer lebontásától – vélekedik a Duna Kör. Nagy kérdés az is, hogy a jelenlegi szlovák kormánnyal lehet-e egyáltalán egyezményeket kötni. Nincsenek biztosítékok arra, hogy nem egy olyan zsarolási folyamatnak vagyunk a tanúi, amelynek a végállomása a nagymarosi erőmű üzembe helyezése lenne.

Lipták koncepciója

Liptákot irritálja az a feltételezés, hogy akár a szlovákok, akár a magyarok egyoldalú előnyökre törekszenek. Dunakiliti üzembe helyezését sem azért javasolja, hogy a magyarok kezébe kerüljön újra a vízcsap. „Nem szeretek arra gondolni, hogy szomszédos népek gyerekesen, egymásnak keresztbe téve játszadoznak.” Azt szeretné elérni, hogy a vita ne húzódjon addig a pontig, amikor már nem lesz mit megmenteni. Sok magyarországi környezetvédő úgy véli, hogy jobb lenne, ha Lipták Béla nem szólna bele a hazai környezetvédelmi ügyekbe. Pedig egyedül ő merte megtenni, hogy a szlovák rendőrségi fenyegetés ellenére tüntetést szervezett az építkezés színhelyére. Lipták azonban a környezeti érdekeknek nem ad abszolút prioritást, és úgy véli, hogy bizonyos gazdasági és politikai érdekeket mindenképpen figyelembe kell venni egy esetleges megegyezésnél. Lipták koncepciója szerint az Öreg-Dunát is duzzasztanák, a mesterséges csatornában hajóznának, Bős és Dunakiliti egyaránt energiát termelnének. Az általa ajánlott műszaki megoldás azonban illúzió, amely tág teret ad a politikai alkudozásnak, hiszen nem valószínű, hogy a szlovákok a dunacsúni gátak elbontásába beleegyeznének, és megengednék, hogy a bősi erőmű energiatermelésének feltételét biztosító vízszintszabályozást Dunakiliti vegye át.

Természetesen minden olyan terv, amelynek nincs konkrét megvalósulási esélye, csak elodázza a problémát: a hivatalos verzió ugyan nem ismer el semmiféle műszaki kompromisszumot, ugyanakkor semmit sem tesz a jelenlegi helyzet megváltoztatásáért, sőt, vízgazdálkodási megállapodásokkal és ad hoc szabályozgatásokkal gyakorlatilag elismeri az erőszakos eszközökkel létrejött állapotot. Legutóbb a magyar kormánynak sikerült elérnie, hogy az Európai Közösség bizottsága a vízmennyiség 2/3- és 1/3-os megosztásara tegyen javaslatot, amit a szlovákoknak is „illene” elfogadniuk. A vízmegosztás a hágai bíróság döntéséig tartó „ideiglenes” időszakra terjedne ki. A tervezett megállapodás, amelyet valószínűleg egy Antall–Meciar-csúcs hagyna jóvá, még a szlovák területre vezetett kisebb vízmennyiség miatt kieső energiaveszteség pótlására is kiterjedne.

Nehéz megállapítani, hogy egy ilyen megállapodás elfogadható-e szlovák részről. Az azonban már ma is biztos, hogy ez a kezdetben látványos eredményeket hozó megoldás később nem tudná megakadályozni a Szigetköz pusztulását. Nem beszélve arról, hogy a vízlépcsőnek csupán egyetlen káros hatása a mellékágak tönkretétele. A tározó mérgező iszapjáról, az ivóvízkészlet pusztulásáról vagy a tájrombolásról már nem szólnak a hivatalos nyilatkozatok. Ez még a nemzetközi bíróság döntéséig is óriási károkat okozna, hát még ha azt is figyelembe vesszük, hogy a bíróság nyilvánvalóan az ideiglenes egyezséget próbálja majd politikai okokból konzerválni. A paktum tulajdonképpen megszegi a még érvényes parlamenti határozatot, hiszen a vízlépcsőrendszer főlétesítményeinek megépítésével számol, illetve üzembe helyezésükhöz járul hozzá. Az egyezség révén viszont a kormány „hivatalosan” is visszavonhatja az elterelés miatt bejelentett tiltakozásait, és a döntés felelősségét egy másik kormányra hagyhatja.

Pozsonyi kikötő

Pedig lenne hosszabb távra szóló műszaki megoldás is. A szlovák körökből kiszivárgott értesülések szerint a józanabb szakemberek hajlandók lennének az energiatermelésről is lemondani, sőt a mesterséges hajózóutat is kiiktatni, ha teljesül a legfontosabb nemzeti és gazdasági érdek, a pozsonyi kikötő használatbavétele. A korábban KGST-hajókikötőként épült létesítmény tervezésénél ugyanis nem vették figyelembe a Duna medersüllyedését, így ma kellő duzzasztás nélkül, kisvizek idején, nem lehet behajózni a dokkokba. Ha a jelenlegi beruházó, a szélsőséges Julius Binder elsősorban presztízs okok miatt fenntartott koncepcióját elvetjük, kiderül, hogy ez az érdek a jelenlegi dunacsúni duzzasztóművek feletti szakaszon egy mintegy 10 négyzetkilométeres tározóval is biztosítható. Csak a jelenlegi mesterséges csatornába való betorkollást kéne egy gáttal lezárni, és így a teljes vízmennyiség egy megépítendő ikerhajózsilipen keresztül visszakerülhetne az anyamederbe. Ez lehetne az a legnagyobb, de még elviselhető kompromisszum, amely nem bizonytalan megállapodásokhoz kötné a szigetközi Duna-szakaszba jutó vízmennyiséget, állítja két független szakértő, a terv kidolgozói, akik nem kívánják a nevüket nyilvánosságra hozni.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen alternatívát csak hosszabb tárgyalássorozattal lehetne elérni. A gyors „megoldás”, vagyis a 100%-os vízmennyiségről való lemondás viszont azt jelenti, hogy a közös szakaszon csak a vízmennyiség felénél kevesebb jutna nekünk. Másrészt csak az eredeti meder visszaállítása garantálhatja a térség békéjét, ami nyilván az Európai Közösség szándékaival is egyezik.

A józan ész azt diktálná, hogy nem szabadna műszaki döntéseket politikai céloknak alávetni, vagy a műszaki alternatívákat politikai kényszerítő lépésként alkalmazni, illetve ilyeneknek engedni. A különböző vízépítési létesítmények vagy elhagyásuk éppúgy nem teremtenek bizalmat vagy bizalmatlanságot, mint ahogy a politikai nyilatkozatok sem termelnek energiát, és nem mentik meg a környezetet.

Ha viszont van kompromisszum, amely a társadalom valódi érdekein alapul, akkor arról nyíltan, köntörfalazás, nélkül kell beszélni. Ez nem ördögi dolog, nem hazaárulás, hanem minden demokrácia alapvető jellemvonása.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon