Skip to main content

Megkövetem

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az államtitkár, akinek feladatkörébe tartozik a kérdés rendezése (ő egyébként a határvízi bizottság vezetője, és kezében összpontosul a vízügyi politika irányítása), a bizottságnak küldött levelében arra célzott, hogy a bizottság által képviselt merev álláspont, a korábbi parlamenti határozathoz való ragaszkodás megköti a kormány kezét, hogy egy valóban jó, mindenkit kielégítő megoldás születhessen az ügyben.

A bizottság fel volt háborodva. A bizottság kikérte magának és a Duna-mozgalomnak is. Elsősorban azért, mert szerinte Rajkai figyelmen kívül hagyja a környezetvédelmi szempontokat, szélsőségesnek nevezi a Duna Kört, mivel az nem hajlandó hozzájárulni semmiféle kompromisszumhoz, és hogy éppen ő mondja mindezt.

A bizottság rendreutasította Rajkai Zsoltot. Rajkai Zsolt megkövette a bizottságot. Az ügy tehát a lovagiasság szabályai szerint el van intézve. A felelősség kérdését, a Duna elterelésének valódi okait tovább senki sem feszegette. Úgy tűnt, ez a jelenlegi szereposztás mindenkit kielégít. A Duna Kört, amely megelégszik azzal, ha a jelenlegi állapot sokáig fennmarad, és lehetőleg senki semmiféle kompromisszumot nem köt, a bizottságot, aki beéri azzal, ha a korábbi parlamenti határozatot formálisan betartják, s a vízügyi lobbyt is, amely pedig elégedett lehet a diplomáciai tárgyalások jelenlegi előrehaladásával, mert ez szerintük előbb-utóbb valamilyen műszaki kompromisszum elfogadásához vezet.

Ha netán valaki azt gondolná, hogy itt a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és a mozgalom ádáz csatája folyik, az nagyot téved. A Duna-szindróma egyre bonyolultabbá váló szálait nem a környezetvédelmi bizottságban fogják kibogozni, hiszen azokat a politika magasabb berkeiben szövögetik. Rajkai úr fájlalta, hogy az állami politika e rejtettebb titkairól sajnos nem adhat tájékoztatást a képviselőknek, hiszen olyan kérdésekről van szó, melyeket egy nyilvános ülésen nem lehet elmondani.

A Duna tehát folyik tovább eltérített, mesterséges medrében. A bizottság mindez ellen valóban keveset tett, és keveset tehet. Az a néhány képviselő, aki Rajkai szemére hányta, hogy a bizottságot teszi felelőssé az elterelésért, maga is szorult helyzetben van, hiszen éreznie kell a bizottság felelősségét is. A parlament, de a bizottság is, legalábbis mint testület, teljesen egyetértett azzal a kormányzati politikával, amely a Duna eltereléséhez vezetett. Rajkai tehát szemérmetlenül állíthatja, hogy a törvényhozás nem tett meg mindent azért, hogy, ők, a vízügy ne tudják végrehajtani, amit elterveztek.

A Duna Kör vagy a bizottság általában természetesen elítéli az elterelést, követeli a parlamenti határozat betartását, csak éppen azokra a fordulatokra nem reagál, amelyek a határozat megszegésével egyenértékűek. Hiszen, mint mondják, a kormány csak ideiglenes megállapodást köt a vízmegosztásról, hiszen csak néhány éves időszakra kell bukógátakat készíteni a Szigetközben, hiszen a hágai bírósághoz is csupán közös kérdésekkel fordul a szlovák és a magyar kormány, nem pedig közös megegyezési javaslattal, amely aztán a jelenlegi állapot konzerválására használható.

Rajkai azt állítja, hogy a kormány a nem kellően előrelátó törvényhozás miatt tehetetlen, és az ökológiai érdekeket vagy egyszerűen a nemzeti érdekeket ezért nem lehet és nem lehetett érvényesíteni. Pedig a tények azt bizonyítják, hogy ellenkezőleg, a kormány nagyon „jól”, pillanatnyi politikai és vélt gazdasági érdekeinek megfelelően használta fel a törvény adta hézagokat, többek között az Országgyűlés engedékenységét. Soha senki nem vonta felelősségre Mádl Ferencet az eredménytelen tárgyalásokért, mint ahogy ma is elfogadják a képviselők Martonyi János beszámolóit, és ha vannak is ellenvetések, a bizottság még csak nem is szavaz a kérdésről.

Rajkai tehát fölényes mosollyal követheti meg a bizottságot, hiszen a „kutya ugat, a karaván halad”. A bősi vízlépcső végleges formában való üzemelése a legjobb úton van a megvalósulás felé. A törvényhozók felelőssége természetesen korlátozott, de a törvény szellemének megkövetelése mindenképpen ebbe a felelősségi körbe tartozik.

Sőt Rajkai Zsolt „teljes mértékben” azonosult a parlament környezetvédelmi bizottságának álláspontjával, és természetesen nem mond le, amint azt egyesek követelik. Viszont hajlandó írásban visszavonni azt az állítását, miszerint: „a bizottság fizetett ügynökként sem tehetett volna nagyobb szolgálatot Meciarnak, mint a vízlépcső C variáns kezdeti munkálatainak elbagatellizálásával”.  Sőt, hogy a bizottság öröme még nagyobb legyen, néhány nappal az ülés után Schamschula György, az újdonsült közlekedés és vízügyi miniszter kijelentette, hogy Bős nem mérnöki kérdés, a vízépítők csak akkor látnak majd munkához, ha a politikusok és a környezetvédők már döntöttek.

Persze Rajkai vádja nem a bizottságnak szól, hanem a kormány vízlépcső-politikájának, amelyet a bizottság is támogatott. Ha tehát voltak fizetett ügynökök, akkor azok elsősorban a kormány tagjai között keresendők, és nem a képviselőházban. Abban a kormányban, amelynek egyik tisztviselője Rajkai úr. A bizottság legfeljebb ott követett el hibát, hogy nem kérdőjelezte meg azt a politikát, amely ugyan a parlament által hozott határozatok formális betartásával, de szándékának megszegésével a jelenlegi kilátástalan helyzethez vezetett.

A parlamentnek figyelmeztetnie kellett volna a kormányt, hogy a szerződés felbontásának vagy a nagymarosi munkagödör helyreállításának elhalasztásával vagy a szlovákiai építkezés hallgatólagos elfogadásával megsértik a határozatot. Sajnos az is elmondható, hogy a Duna elterelése után sincs lényeges változás, hiszen a parlament még csak állást sem foglalt az elterelés után kialakult helyzetben követendő politika alapelveiről. Miközben a kormány a víz megosztásáról és a hágai bírósághoz küldendő alávetési nyilatkozatról tárgyal, a parlament és a bizottság mintha elfelejtkezett volna arról, hogy minden lépés, amely a vízlépcsőrendszer üzemeltetésére irányul, azt helybenhagyja vagy jóváhagyatja, a korábbi parlamenti határozatot tekinti semmisnek.

Nem Rajkai Zsoltnak, hanem az Országgyűlésnek kellene felvetnie az eddigi kormánypolitika felelősségének kérdését, és a továbbiakat nem államtitokként kezelve, nyílt vitában eldönteni. Ha másért nem, hát azért, hogy majd egyszer megítélhessük, a Duna végleges elvesztéséért kinek és kitől kell bocsánatot kérnie.

1993. március 29.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon