Az államtitkár, akinek feladatkörébe tartozik a kérdés rendezése (ő egyébként a határvízi bizottság vezetője, és kezében összpontosul a vízügyi politika irányítása), a bizottságnak küldött levelében arra célzott, hogy a bizottság által képviselt merev álláspont, a korábbi parlamenti határozathoz való ragaszkodás megköti a kormány kezét, hogy egy valóban jó, mindenkit kielégítő megoldás születhessen az ügyben.
A bizottság fel volt háborodva. A bizottság kikérte magának és a Duna-mozgalomnak is. Elsősorban azért, mert szerinte Rajkai figyelmen kívül hagyja a környezetvédelmi szempontokat, szélsőségesnek nevezi a Duna Kört, mivel az nem hajlandó hozzájárulni semmiféle kompromisszumhoz, és hogy éppen ő mondja mindezt.
A bizottság rendreutasította Rajkai Zsoltot. Rajkai Zsolt megkövette a bizottságot. Az ügy tehát a lovagiasság szabályai szerint el van intézve. A felelősség kérdését, a Duna elterelésének valódi okait tovább senki sem feszegette. Úgy tűnt, ez a jelenlegi szereposztás mindenkit kielégít. A Duna Kört, amely megelégszik azzal, ha a jelenlegi állapot sokáig fennmarad, és lehetőleg senki semmiféle kompromisszumot nem köt, a bizottságot, aki beéri azzal, ha a korábbi parlamenti határozatot formálisan betartják, s a vízügyi lobbyt is, amely pedig elégedett lehet a diplomáciai tárgyalások jelenlegi előrehaladásával, mert ez szerintük előbb-utóbb valamilyen műszaki kompromisszum elfogadásához vezet.
Ha netán valaki azt gondolná, hogy itt a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és a mozgalom ádáz csatája folyik, az nagyot téved. A Duna-szindróma egyre bonyolultabbá váló szálait nem a környezetvédelmi bizottságban fogják kibogozni, hiszen azokat a politika magasabb berkeiben szövögetik. Rajkai úr fájlalta, hogy az állami politika e rejtettebb titkairól sajnos nem adhat tájékoztatást a képviselőknek, hiszen olyan kérdésekről van szó, melyeket egy nyilvános ülésen nem lehet elmondani.
A Duna tehát folyik tovább eltérített, mesterséges medrében. A bizottság mindez ellen valóban keveset tett, és keveset tehet. Az a néhány képviselő, aki Rajkai szemére hányta, hogy a bizottságot teszi felelőssé az elterelésért, maga is szorult helyzetben van, hiszen éreznie kell a bizottság felelősségét is. A parlament, de a bizottság is, legalábbis mint testület, teljesen egyetértett azzal a kormányzati politikával, amely a Duna eltereléséhez vezetett. Rajkai tehát szemérmetlenül állíthatja, hogy a törvényhozás nem tett meg mindent azért, hogy, ők, a vízügy ne tudják végrehajtani, amit elterveztek.
A Duna Kör vagy a bizottság általában természetesen elítéli az elterelést, követeli a parlamenti határozat betartását, csak éppen azokra a fordulatokra nem reagál, amelyek a határozat megszegésével egyenértékűek. Hiszen, mint mondják, a kormány csak ideiglenes megállapodást köt a vízmegosztásról, hiszen csak néhány éves időszakra kell bukógátakat készíteni a Szigetközben, hiszen a hágai bírósághoz is csupán közös kérdésekkel fordul a szlovák és a magyar kormány, nem pedig közös megegyezési javaslattal, amely aztán a jelenlegi állapot konzerválására használható.
Rajkai azt állítja, hogy a kormány a nem kellően előrelátó törvényhozás miatt tehetetlen, és az ökológiai érdekeket vagy egyszerűen a nemzeti érdekeket ezért nem lehet és nem lehetett érvényesíteni. Pedig a tények azt bizonyítják, hogy ellenkezőleg, a kormány nagyon „jól”, pillanatnyi politikai és vélt gazdasági érdekeinek megfelelően használta fel a törvény adta hézagokat, többek között az Országgyűlés engedékenységét. Soha senki nem vonta felelősségre Mádl Ferencet az eredménytelen tárgyalásokért, mint ahogy ma is elfogadják a képviselők Martonyi János beszámolóit, és ha vannak is ellenvetések, a bizottság még csak nem is szavaz a kérdésről.
Rajkai tehát fölényes mosollyal követheti meg a bizottságot, hiszen a „kutya ugat, a karaván halad”. A bősi vízlépcső végleges formában való üzemelése a legjobb úton van a megvalósulás felé. A törvényhozók felelőssége természetesen korlátozott, de a törvény szellemének megkövetelése mindenképpen ebbe a felelősségi körbe tartozik.
Sőt Rajkai Zsolt „teljes mértékben” azonosult a parlament környezetvédelmi bizottságának álláspontjával, és természetesen nem mond le, amint azt egyesek követelik. Viszont hajlandó írásban visszavonni azt az állítását, miszerint: „a bizottság fizetett ügynökként sem tehetett volna nagyobb szolgálatot Meciarnak, mint a vízlépcső C variáns kezdeti munkálatainak elbagatellizálásával”. Sőt, hogy a bizottság öröme még nagyobb legyen, néhány nappal az ülés után Schamschula György, az újdonsült közlekedés és vízügyi miniszter kijelentette, hogy Bős nem mérnöki kérdés, a vízépítők csak akkor látnak majd munkához, ha a politikusok és a környezetvédők már döntöttek.
Persze Rajkai vádja nem a bizottságnak szól, hanem a kormány vízlépcső-politikájának, amelyet a bizottság is támogatott. Ha tehát voltak fizetett ügynökök, akkor azok elsősorban a kormány tagjai között keresendők, és nem a képviselőházban. Abban a kormányban, amelynek egyik tisztviselője Rajkai úr. A bizottság legfeljebb ott követett el hibát, hogy nem kérdőjelezte meg azt a politikát, amely ugyan a parlament által hozott határozatok formális betartásával, de szándékának megszegésével a jelenlegi kilátástalan helyzethez vezetett.
A parlamentnek figyelmeztetnie kellett volna a kormányt, hogy a szerződés felbontásának vagy a nagymarosi munkagödör helyreállításának elhalasztásával vagy a szlovákiai építkezés hallgatólagos elfogadásával megsértik a határozatot. Sajnos az is elmondható, hogy a Duna elterelése után sincs lényeges változás, hiszen a parlament még csak állást sem foglalt az elterelés után kialakult helyzetben követendő politika alapelveiről. Miközben a kormány a víz megosztásáról és a hágai bírósághoz küldendő alávetési nyilatkozatról tárgyal, a parlament és a bizottság mintha elfelejtkezett volna arról, hogy minden lépés, amely a vízlépcsőrendszer üzemeltetésére irányul, azt helybenhagyja vagy jóváhagyatja, a korábbi parlamenti határozatot tekinti semmisnek.
Nem Rajkai Zsoltnak, hanem az Országgyűlésnek kellene felvetnie az eddigi kormánypolitika felelősségének kérdését, és a továbbiakat nem államtitokként kezelve, nyílt vitában eldönteni. Ha másért nem, hát azért, hogy majd egyszer megítélhessük, a Duna végleges elvesztéséért kinek és kitől kell bocsánatot kérnie.
1993. március 29.
- Környezet [6]