Szervezett, félig szervezett és szervezetlen alakulatok harcolnak és versengenek egymással azokon a területeken is, amelyeket már a szemben álló felek valamelyike birtokol. Valaha az ellenfél állásaira zúdítottak tüzet. Ez már a múlté. Orvlövészek szórakoznak azzal, hogy kenyérért sorban álló emberekre lőnek.
„Az erő határozza meg az erőszak mértékét” – mondja Joran Bjallerstedt norvég ENSZ-tiszt. „A szerbek az erősebbek, ezért ők az erőszakosabbak. Ha megváltoznának az erőviszonyok, a horvátok vagy a muzulmánok se lennének kevésbé erőszakosak.” Egymással szemben sem, ez nyilvánvaló: csak április elején nyolc pontról jelentettek összetűzéseket horvát és muzulmán egységek között.
Segély és hadisarc
Minden katonai egység maga gondoskodik saját ellátásáról. Az élelem elosztását az ENSZ menekültügyi szervezetének emberei nem közvetlenül végzik, hanem a helyi alakulatok révén. És minden ilyen egység „hadisarcot” vet ki. Ha egy elszigetelt muzulmán falu felé vezető úton egy horvát egység katonái állítják meg a szállítmányt, a karaván csak akkor folytathatja útját, ha az élelmiszerek egy részét átadta. Az ENSZ-csapatoknak nincs választásuk: fegyvert nem használhatnak, és ha megtagadják a sarc kifizetését, a maradék élelem sem jut el az éhező lakosokhoz.
A segélyosztagok emberei majd’ mindannyian lelkes, jóakaratú, naponta 15-18 órán át dolgozó, a fáradtságtól gyulladt szemű emberek, akiket állandó kétség gyötör: vajon nem hosszabbítják-e meg munkájukkal a háborút? „Akárhogy is – mondja egy ír tiszt –, az élelem nagyobb része a harcoló katonákhoz jut el. Ők pedig minél jóllakottabbak, annál nagyobb a harci kedvük.”
Április első napjaiban óriási hóvihar dühöngött. Valószínűleg ez volt a tél utolsó nekirugaszkodása. A kétméteres hó meg az útakadályok miatt a Szarajevó felé vezető kerülőút 65 kilométerről 130-ra hosszabbodott. Golyóvédő mellényekkel és acélsisakokkal felszerelt újságírók tucatjai szerettek volna Szarajevóba jutni. A harcok első évfordulójára igyekeztek. (Én a magyar hadsereg raktáraiból kaptam kölcsön a mellényemet. „Izraeli gyártmány!” – mutatta a tiszt, aki átadta.)
Ámde mindenki Kiszeljakban ragadt, úgy 40 kilométerre Szarajevótól. Szarajevó másik oldalán pedig több tucat újságíró nem tudott kijutni a városból. Az ENSZ-csapatok beleegyeztek ugyan, hogy kocsijaik csatlakozzanak karavánjukhoz, de biztonságukért nem kezeskedtek. A szerb csapatok továbbengedték az ENSZ-harckocsikat, az újságírókat (és újságírónőket) azonban feltartóztatták, alaposan megmotozták, a szó szoros értelmében kifosztották, majd visszaküldték Kiszeljakba. Az újságírók egy fillér nélkül maradtak, de nem nagyon zúgolódtak: „Rosszabbul is végződhetett volna…”
„Za slobodu!”
A háború minden emberi és erkölcsi értéket elnyel. Travnik és Kiszeljak között a hóviharban egy szerb család házában találtunk menedéket. A ház ura megismételte, amit oly gyakran hallhattunk: „A háború előtt mindnyájan békében éltünk egymással: szerbek, muzulmánok, horvátok.” Aztán minden átmenet nélkül mesélni kezdte, hogy ő egy félig szervezett szerb katonai egységhez tartozik, s nemrégen tért vissza egy akcióból, melynek során egy horvát falu lakosait gyilkolták halomra.
„Azt mondtad, nem gyűlölsz senkit. Hogyan vehettél részt egy ilyen akcióban?” A szerb paraszt, szemében kigyúló szent tűzzel, mint egy imát suttogta: „Za slobodu! – A szabadságért!”
Fel sem ocsúdtam ebből a találkozásból, hasonló élmény ért horvát oldalon. Mosztárban történt, hogy pár tucat szerbet kivittek a senki földjére, megparancsolták nekik, hogy induljanak el a szerb állások felé, azután hátulról beléjük lőttek. Néhányat megöltek vagy megsebesítettek, a többieknek sikerült elmenekülniük. Az esetről egy horvát fiatalember számolt be nekünk, akinek szerb apósa és anyósa a kiűzöttek között volt. A tettesek kiléte nem titok Mosztárban, ők azonban az „érinthetetlenek” közé tartoznak. A tisztességes, jóakaratú horvát fiú őszinte részvéttel beszélt felesége szerb szüleinek sorsáról. Megkérdeztük, részt vett-e személyesen a harcokban. Mire ő a zavar minden jele nélkül elárulta: igen, az ún. Fekete légió különleges egységéhez tartozik. A Fekete légió pedig – illik tudni – a radikális usztasacsapatok legradikálisabb, kegyetlensége miatt hírhedt szárnya. A múlt év vége óta a feketeinges usztasacsapatok formálisan a horvát hadsereg kötelékében, de a valóságban gyakran továbbra is önállóan tevékenykednek. Splitben sok helyen árulják a Fekete Légió trikóit, egy nagy „U”-betűvel (= Usztasa), „Szabad Horvátország 1941–45” felirattal, és Nagy-Horvátországot, Boszniát és a Szandzsákot is magában foglaló térképpel díszítve.
Mosztár „Herceg-Bosznia”, vagyis Bosznia horvát körzetének fővárosa. Bármennyire kicsi is ez a köztársaság, van államelnöke, miniszterelnöke, rendőrfőnöke, vannak miniszterei, s mindegyiküknek van irodája, irodájukban titkárnők (és mindegyikük szép, jegyezte meg nem minden irónia nélkül svájci kolléganőm). Az elnököt, Mate Bobant, a térség 37 településének polgármesterei választották meg, a muzulmán polgármesterek azonban nem vettek részt a szavazásban. A térség lakosainak nagy többsége muzulmán (vagy legalábbis muzulmán volt), és ők nem ismerik el a horvát közigazgatás törvényességét.
Dr. Szafet Krkics, a muzulmán „Merhamet” önkéntes segélyegylet egyik vezetője így vélekedik: „A mi szempontunkból csak az történt, hogy az egyik megszállást egy másik váltotta fel. Tudjman politikája alapjában nem különbözik Milosevicsétől. Mindketten egész Boszniára akarják hatalmukat kiterjeszteni.”
Mosztárban a muzulmánokon és a horvátokon kívül szerbek is éltek – a 120 ezer lakos kb. 17 százaléka. Mára 1000 és 3000 közé tehető a városban maradt szerbek száma. Herceg-Bosznia miniszterelnöke, Jadranko Prlics így magyarázza a szerbek „kivonulását”: „Azok után, amit tettek, feltétlenül kollektív bűntudatot kellett érezniük.” Prlics tagadja a szervezett kitoloncolás gyanúját, „legfeljebb néhány bosszúra szomjazó egyén önkényességéről lehet szó”. Nem tagadja viszont, hogy előfordulhattak „önkényeskedések”, hogy szerb házakat robbantottak fel, mire a szerbek „kollektív bűntudata” rögvest föltámadt, és egy részük sietve elhagyta a várost…
„Super highway to Hell”
Mosztár gyönyörű város a Neretva völgyében, fölötte magas, hótakaróval borított hegyek tornyosulnak. A hegycsúcsokon most szerb ágyúállások vannak. A szerbek naponta két-három ágyúlövedékkel emlékeztetnek jelenlétükre. Egyébként bénult csönd mindenütt: a lakosok 65 százaléka munkanélküli. A város súlyos károkat szenvedett, főleg a régi negyed a Neretva keleti partján, melyet a szerbek ideiglenesen el is foglaltak. Az ősrégi, több mint 500 éves híd, melyre bizonyára sokan emlékeznek Csontváry képéről vagy A neretvai csatából, megrongálódva, de még áll.
Mosztártól alig harminc kilométernyire, Medzsdugorje – egészen más világ. 1981-ben hat helyi gyerek előtt Medzsdugorjéban megjelent Szűz Mária, s a jelenés azóta is, 12 év óta mindennap megismétlődik előttük. Ezekből a gyerekekből időközben családapák és -anyák lettek, egy részüknek mégis mindennap ott kell lenniük, hogy Mária üzeneteit közvetítsék. Legtöbbször azt üzeni, hogy a zarándokok imádkozzanak a békéért, és hogy legyenek éberek, mert a kommunizmus veszélye még nem múlt el.
Mindennap átlag 6000 zarándok érkezik ide a világ minden tájáról. 1981 óta modern szállodák, vendéglők és ereklyéket áruló üzletek tömege épült az addig ismeretlen és elhagyott faluban. Dalmáciában és Boszniában naponta 14 órán át áramszünet van, de Medzsdugorjéban soha: ez szinte az egyetlen fennmaradt működő turistaközpont. Ügyelni kell a szolgáltatások színvonalára.
„Fennkölt, csendes, lelket nyugtató hely ez” – mondja egy Virginiából érkezett zarándok, aki már negyedik hete van itt. „Nem is nevezhetem másként, csak így: Super-highway to Heaven.” „Szupersztráda a mennyekbe”…
„És nem zavarja, hogy 30 kilométernyire innen elkezdődik a „Super highway to Hell”? A „Szupersztráda a pokolba?” – kérdezi fiatal ír kolléganőm (akiről, őszintén szólva, származásánál fogva több ájtatosságot feltételeztem). „Nem – mondja a virginiai zarándok – itt nem érhet bennünket semmi rossz. A Szent Szűz megvéd bennünket. És imádkozom a szenvedőkért. Többet úgysem tehetek értük.”
A spliti repülőtér felé vezető úton a taxisofőr a munkanélküliségről és az alacsony bérekről panaszkodik: aki történetesen dolgozik, az sem kap havonta 100 márkának megfelelő összegnél többet (az út a repülőtérre persze 50 márkába kerül…). „Csehszlovákia egy boldog ország” – mondja, miután megtudta, hol születtem. „Az állam felosztása békésen történt meg, mert Önöknél nincsenek szerbek.”
Nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: „Belgrádban azt hallottam, hogy minden rendben lett volna, ha a horvátok közbe nem lépnek…”
A sofőr egyre tágítja a kört: „Az oroszok tehetnek mindenről.”
„Belgrádban azt mondják – vetem ismét ellene –, hogy a németek az okai mindennek.”
Nem válaszolt. Az ügyfélnek mindig igaza van, nem vitatkozunk vele. De látszott rajta, mit gondol rólam. „Jugonosztalgia” – Horvátországban manapság ezt így hívják.
(A szerző a helyszínről küldte riportját a Beszélőnek)
- Beszélő [6]