A főváros több mint kétmillió lakosából 1991-ben több mint félmillióan (531 ezren) voltak nyugdíjasok. Nyugdíjas korúak azonban kevesebb, mint félmillióan voltak (499 584). Míg 1987 és 1993 között a fővárosi nyugdíjasok száma több mint 22 százalékkal nőtt, addig a nyugdíjas korú lakosság száma a város összlakosságához hasonlóan (’87 és ’91 között) kismértékben ugyan, de csökkent. Úgy gondoljuk, hogy a város utóbbi éveinek története nem elsősorban az elöregedésről szól, hanem sokkal inkább az elszegényedésről. Mint említettük, Budapest lakónépessége a 80-as évek végétől kismértékben csökken. A természetes szaporodás már évtizedek óta negatív egyenleget mutat, azaz a városlakók képtelenek voltak önmagukat reprodukálni, s az így keletkező deficitet, amely az utóbbi évtizedben meghaladta az évi 10 ezer főt, mindig is a bevándorlók pótolták. Az 1990-es évek elejére azonban a bevándorlási kedv is lanyhult. A 40 év fölöttiek vándorlási különbözete is negatív, vagyis az idősebb korosztály képviselői közül többen költöznek ki a városból, mint ahányan új lakóhelyül választják. A kiköltözéseknek csupán egy része jelent visszavándorlást az eredeti lakóhelyre. A városból való kiköltözés új motívuma, hogy a városi levegő nem annyira szabaddá tesz, mint inkább beteggé. Sajátos módon a volt tanácsi bérlakások értékesítése új lökést adott ennek a folyamatnak. A kedvezményesen megvásárolt bérlakások piaci árából az agglomerációban egyre többen vásárolnak gyengébb komfortfokozatú családi házakat.
A fővárosi átlagnyugdíjak 1990–93 között 6789 Ft-ról 12 340 Ft-ra növekedtek, ez 81,7 százalékos emelkedés. Ugyanebben a periódusban a KSH szerint az infláció mértéke 114 százalék volt. Egy-egy nyugdíjas inflációs vesztesége ebben az időszakban 41 604 Ft, a város össz-nyugdíjasának vesztesége több mint 22 milliárd forint. A létminimum ebben az időszakban 5844 Ft-ról 12 462 Ft-ra emelkedett, ez 113 százalékos növekedés. Míg 1990-ben a fővárosi nyugdíjasok alig több mint egyharmada (34,1 százalék) élt a létminimum alatt, 1991-re csaknem a fele (48,3), 1992-ben pedig több mint kétharmada (67,9) került a nyugdíjas ellátás összegét tekintve a létminimum alá.
A főváros kerületei különböző átlagnyugdíjakkal rendelkeznek. Közöttük kb. 20 százalékos szóródás van. A legmagasabb a XII. kerületben, ez a főváros átlagnyugdíjának 112,4 százaléka, a legalacsonyabb a XVII. kerületben, itt a fővárosi átlag 92,8 százaléka. Az elmúlt három évben végrehajtott nyugdíjemelések a kerületi átlagnyugdíjak közötti különbségeket növelték. Ha ellenkező irányban is, de mind a XII., mind a XVII. kerület távolodott az átlagtól. Abban a nyolc kerületben, ahol 1990-ben átlag felettiek voltak az, átlagnyugdíjak, ott még tovább emelkedtek; hat olyan kerülete volt a fővárosnak, ahol az átlag alatti nyugdíjak, ha kismértékben is, de közelebb kerültek a fővárosi átlaghoz: a IV., VI., XV., XVI., XIX. és XXII. kerület. Ezekben a VI. kerületet kivéve alacsony a nyugdíjasok aránya. Nyolc kerületben az elmúlt három évben az eleve alacsonyabb átlagnyugdíj még távolabb került a fővárosi átlagtól. Annak ellenére, hogy korrekciójukra több kísérlet történt az, elmúlt években, az alacsony nyugdíjak leszakadása tragikussá vált.
Budapesten a több mint félmillió nyugdíjas 73 százaléka (384 000 fő) homogén, inaktív háztartásban él, tehát a háztartást vagy csak nyugdíjasok, vagy nyugdíjasok és általuk eltartott gyermekek alkotják. Ezek a főváros lakosságának 19 százalékát adják. A fővárosban 815 ezer háztartást tartanak számon, ebből 247 ezer a homogén inaktív háztartás, a főváros háztartásainak 30 százaléka. Ezek túlnyomó többségében egy, illetve két nyugdíjas él. Az I., a VII. és a VIII. kerületekben a háztartások több mint 40 százaléka tartozik ebbe a kategóriába.
1990–1993 között a lakásfenntartási költségek 208 százalékkal nőttek. Emlékeztetőül: az infláció ez idő alatt 114 százalékos, a fővárosi átlagnyugdíj emelkedése 81 százalékos volt.
A 80-as évektől bevett gyakorlat volt, hogy a nyugdíjasok – különösen az úgynevezett kisnyugdíjasok – nélkülözését rendkívüli szociális segélyezéssel igyekeztek enyhíteni. 1985–1990 között dinamikusan nőtt is a segélyben részesítettek száma: az 1985-ös 35 ezerről 1990-re 102 ezerre emelkedett. A következő évben azonban a segélyezettek száma több mint 20 ezerrel csökkent. Ez alapján 1991-ben a nyugdíjas lakosság 15 százaléka részesülhetett rendkívüli szociális segélyben a kerületi önkormányzatoknál. Tudjuk azonban, hogy a segélyért folyamodók között egyre több aktív korú jelent meg, jelentősen csökkentve a nyugdíjasok esélyeit. Az 1991-ben kiosztott 775 millió Ft szociális segély átlagosan havonta 795 Ft-tal egészítette volna ki a szomorúan alacsony nyugdíjakat. A 775 millió forintot egyébként a 22 milliárd forintnyi inflációs veszteséghez érdemes viszonyítani.
Az adózásról sajnos csak 1990-es adataink vannak. Ekkor a nyugdíjasok 18 százaléka nyújtott be személyijövedelemadó-bevallást. 1991-ben a nyugdíj melletti munkavállalás az előző évihez képest 12 százalékkal csökkent. 1990-ben a nyugdíj mellett jövedelmet szerzők összes jövedelmének 45,8 százaléka származott nyugdíjból, 42,5 százaléka munkaviszonyból s 11,5 százaléka egyéb forrásból – vállalkozásból, bérbeadásból, ingatlanértékesítésből. Az adóbevalláskor bevallott jövedelem átlagosan 13 500 Ft felett volt, ebből 6166 Ft a nyugdíj. A nyugdíjasok a nyugdíjukon felül 2 milliárd forintnyival több jövedelmet vallottak be, mint az összes magyar vállalkozó együttvéve.
Ezek után nem meglepő, hogy az inaktív lakosság egy főre jutó élelmiszer-fogyasztása 1991-ben 5 százalékkal magasabb volt, mint az aktív lakosságé: átlagosan napi 96 Ft-ot költöttek élelmiszerre, szemben az aktívak 91 Ft-jával. Egészségügyre, testápolásra is 30 százalékkal többet költöttek havonta, lakásfenntartásra pedig másfélszer többet (1647 Ft-ot, az aktívak 1104 Ft-jával szemben). Az aktívaknál lényegesen kevesebbet költöttek viszont ruházkodásra (426 Ft-ot, szemben az aktívak 910 Ft-jával), közlekedésre, művelődésre. Összes nettó kiadásuk is kevesebb, mint az aktívaké – 1991-ben 8534 Ft-ból jöttek ki havonta, míg az aktívak 9862 Ft-ból.
Az élelmiszerek közül csupán hat áruféleségből (vadhúsokból, sajtokból, kevésbé elterjedt friss gyümölcsökből, tartósított gyümölcsökből és szörpökből) fogyasztanak kevesebbet, mint az aktív korosztályok, viszont kétszer annyi belsőséget, zöldbabot, szilvát esznek, és lisztből is csaknem kétszeres a fogyasztásuk. Másfélszeres a fogyasztásuk baromfiból, zsírból és zsírszalonnából, rizsből, burgonyából, cukorból, káposztából, hagymából, zöldborsóból, friss zöldségből és hazai gyümölcsökből.
Mivel vásárolt élelmiszerről van szó, ez a statisztikai adatsor természetesen nem számol a közétkeztetésben, illetve az éttermekben elfogyasztott élelmiszer-mennyiséggel, pedig ezen a téren az aktívak fogyasztása lényegesen nagyobb. Ugyancsak torzítja az arányokat, hogy az egy főre jutó fogyasztás nincs átszámítva fogyasztási egységre, így a gyermekek fogyasztása ugyanolyan osztóként szerepel, mint a felnőtteké, ami értelemszerűen lényegesen csökkenti az aktívak egy főre jutó fogyasztási átlagát.
Mindenesetre, ha megnézzük, hogy melyek azok az élelmiszerfajták, amelyekből a nyugdíjasok túlfogyasztanak, látjuk, hogy az olcsó szegényételek ilyenek (belsőség, liszt, rizs, cukor). A nyugdíjasok táplálkozása tehát meglehetősen szegényes, még ha a statisztikában ez torzítva, az aktívaknál magasabb átlagos élelmiszer-fogyasztásként jelenik is meg.
A lakásfenntartási költségek másfélszeres különbsége elsősorban abból adódik, hogy a kisebb létszámú háztartásokban ez kevesebb személy között oszlik meg. Ezen túl fontos különbség, hogy a lakás-karbantartási szolgáltatásokra csaknem kétszer annyit költenek, mint az aktív korosztályok. Nyilván, bizonyos házi javításokat kevésbé tudnak maguk elvégezni, mint az ezermester férfival rendelkező háztartások. A nyugdíjasok lényegesen gyengébben felszerelt háztartásokban élnek, mint az aktívak.
A nyugdíjasok jelentős tömegeinek lassú lecsúszását a kötelező társadalombiztosítási rendszer a közeljövőben akkor sem lesz képes megállítani, ha beindul a gazdasági növekedés, és a járulékbevételek valamelyest bővülnek. Ezért – sajnos – továbbra is szükség lesz a segélyek és egyéb kompenzációk ellensúlyozó hatására.
- Belföld [6]