Kondor Lajos

Nyomtatóbarát változat

A rendszerváltás eufórikus hangulatában a közélet számos új szereplője nyilatkozott a „körkörös védelem”-ről. Ez az illúzió napjainkra szertefoszlott, mint a hajnali köd. Helyette megmaradtak a honvédelem egyre sokasodó, megoldatlan problémái.

Három év elteltével sincs még hosszú távra szóló honvédelmi koncepció. A hatpárti kompromisszummal elfogadott Honvédelmi Alapelvek (konszenzusra a dokumentum alkalmatlan) csupán politikai nyilatkozatnak tekinthetők. Nincs még új honvédelmi törvény, nincs törvény a katonák jogállásáról. A honvédség ma is a rendszerváltás előtt kiadott (néhány pontjában módosított) szolgálati szabályzat alapján „működik”, amelynek számos előírása ellentétes az alkotmánnyal. A harcászati elvek és szabályzatok a tömbhadviselés elemeit őrzik. Nem beszélhetünk a hadtudomány és a tisztképzés megújulásáról sem. Nincs kialakult elképzelés a nyugat-európai integrációhoz való majdani csatlakozás katonai feladatairól… és lehetne sorolni tovább a honvédelem fehér foltjait.

Rendszerváltás?

A honvédelemben a rendszerváltást még a Németh-kormány hajtotta végre: 1989 végén megszüntette a hadsereg pártirányítását és politikai szerveit. Szétválasztotta a honvédelmi tárcát és a katonai vezető szerveket. Ekkor változott meg a haderő elnevezése is néphadseregről honvédségre. Ezzel egyidejűleg a legfontosabb vezetői posztokra az akkori katonai (és volt párt-) vezetés második vonalának káderei kerültek (a fényes szellők katonai „elitképző” középiskolájából indult generáció).

Az 1990 nyarán megalakult új kormány a tényeket tudomásul vette, a katonai vezetőket elfogadta. Ezzel együtt elfogadta a „stabilitás megőrzéséről” vallott zsákutcás katonai gondolkodást is. (A változatlanság ugyanis a legbiztosabb garancia a hatalmi pozíciók megőrzésére.)

A megőrzendő „stabilitás” a magyar haderőben 1986 (az első átszervezés éve) óta valójában nem létezik. Az azóta is permanens átszervezés tartalmát és méreteit mindenkor a gazdasági kényszerből adódó haderő-csökkentés határozza meg. A katonai vezetők (a radikális reformokat nem vállalva) a lehető legnagyobb haderő megőrzésén fáradoznak. Ennek egyenes következménye, hogy az átszervezési ciklus végére objektív gazdasági kényszerként megjelenik az újabb haderőcsökkentés igénye. A megőrzésre szánt tömeghadsereg ma sincs összhangban sem a honvédelem igényeivel, sem a gazdaság lehetőségeivel, sem a társadalom és a hadügy fejlődésével.

Működőképesség?

A tömeghadsereg, amely valamennyi átszervezést eddig túlélte, gazdaságilag finanszírozhatatlan. Ennek következtében nem tartható fenn hadrafoghatósága és harcképessége, fejlesztésére és technikai korszerűsítésére legfeljebb jámbor álmodozók gondolhatnak.

A honvédség – parancsnokának szóhasználatával élve – megőrizte „működőképességét”. E fogalom katonai vezető szájából fölöttébb szokatlan. A haderőt általában harcképessége, testületi szelleme stb. jellemzi. A „működőképesség” bizonyára nem jelent mást, minthogy a tisztikar kapja illetményét, a sorkatonák élelmezése és ruházata biztosított, a törzsek bürokráciája működik stb. Ez volna a haderő alapvető mutatója? Aligha.

Milyen a magyar haderő valójában?

Humán vonatkozásban – a honvédség tiszti- és tiszthelyettesi karának élet- és munkakörülményei évről évre nehezebbé válnak. Legnagyobb áldozatvállalásuk ellenére is alig van lehetőségük feladatuk eredményes teljesítésére. Az elmúlt három évben több mint 2000 jól felkészült fiatal tiszt (öt avatási évfolyam létszáma) és több mint 1500 tiszthelyettes hagyta el önszántából a honvédséget. Így a haderőcsökkentés ellenére a csapattiszti-kart továbbra is létszámhiány sújtja.

Katonai vonatkozásban – még a békehadrendbe tartozó csapatok kiképzése és hadrafoghatósága sem tartható kielégítő szinten („szükségszerűen megfelelő”, ahogy a katonai vezetők jellemzik). A korszerűtlen és elhasználódott, ezáltal energiaigényes haditechnikai eszközök egyszerű üzemeltetése is finanszírozási nehézségekbe ütközik.

A hadiállomány 2/3-át kitevő, mozgósításra alapozott keretalakulatok (3-4 évenként szükséges) kiképzésére már egy évtizede nincs lehetőség. A keretalakulatok haditechnikai eszközei múzeumi tárgyakként érdekesek lehetnek, a hon védelmére azonban alkalmatlanok. A katonai vezetés ezeket a gyengén felszerelt és gyengén kiképzett tartalékos tisztekkel és katonákkal feltöltött keretalakulatokat kívánja a védelem első lépcsőjében, az ellenség legerősebb csoportosításával szembeállítani.

Gazdasági vonatkozásban – a tömeghadsereg finanszírozhatatlanságát, torz szerkezetét jól példázza a honvédelmi költségvetés gazdaságtalan felhasználása.

A védelmi kiadásokra 1993-ban fordítható 64,5 milliárd forintból (1992-ben: 60,8 milliárd forint, a növekedés: 6%-os) a hon védelmére hivatott szárazföldi, légvédelmi és repülő csapatok mindössze 24,5 milliárd forinttal (a védelmi kiadások 38%-ával) részesednek közvetlenül.

Más megközelítésben számolva: a honvédelmi költségvetés 48%-át (31,1 milliárd forintot) a bérköltségek, 30%-át (19,4 milliárd forintot) a nagyszámú törzs és intézmény dologi kiadásai, 7%-át (4,8 milliárd forintot) az ingatlanok és állóeszközök fenntartása veszik igénybe. Mindezek után a csapatok dologi kiadásaira mindössze a költségvetés 15%-a (9,2 milliárd forint) jut. Ennek is legfeljebb a fele marad a csapatok kiképzésére (vagyis a költségvetésnek nem több mint 7-8%-a). Ehhez aligha szükséges kommentár.

Magától adódik a kérdés: megengedhető-e, hogy a védelmi kiadások olyan tömeghadsereget finanszírozzanak, amelyik (annak ellenére, hogy az elmúlt 3 év során közel 180 milliárd forintot emésztett fel), csak „szükségszerűen” képes feladatát teljesíteni? Nem volna célszerűbb egy kisebb, ütőképes haderőt létrehozni?

Felügyelet? Irányítás?

A honvédelem zsákutcába jutásához a „civil kontroll” gyengesége is hozzájárult.

Az Országgyűlés (és Honvédelmi Bizottsága) napjainkban sincs még abban a helyzetben, hogy szakszerűen és beleszólással ellenőrizze a honvédelmi tárca és a haderő tevékenységét. Az alkotmány „hézagai” következtében a mindenkori kormány az Országgyűlés nélkül hozhat döntéseket a haderőről és annak fejlesztéséről.

A honvédelmi tárca viszont alig él az Alkotmánybíróság 1991. szeptemberi határozatában értelmezett hatáskörével, ehelyett szinte alárendeli magát a katonai vezetőknek, akiknek viszont érdeke a mozdulatlanság megőrzése. (A minisztérium szakértőinek felváltása kormánypárti „káderekkel” ugyancsak a hatékony irányítás ellen hat.

A HM régi és új katonai szakértői pedig folytatják több évtizedes gyakorlatukat: megpróbálnak érveket találni a mindenkori hatalom kulcspozíciókban lévő vezetőinek éppen aktuális nézeteihez.)

Zsákutca? A radikális reformok elmaradása néhány éven belül a honvédelem finanszírozhatatlanná válásához, ezáltal összeomlásához fog vezetni. A haderő mai (egy ellenzéki képviselő szerint „Patyomkin”) állapotának fenntartásához is évente 20-25%-kal kellene növelni a védelmi kiadásokat, ennek költsége 1996-ra meghaladná a 100 milliárd forintot. Ehhez járulna a tovább már nem halasztható haditechnikai fejlesztés megkezdése. Ez évente további 100 milliárd forintot igényelne (15 éven át).

Reform?

Az egyetlen kiutat a konszenzussal elfogadott biztonságpolitika jelentheti.

A reformkoncepcióban reális válaszokat kell találni a kelet-közép-európai régió biztonsági kockázataiból eredő katonai veszélyekre, a honvédelem helyére és szerepére az ország biztonságának megőrzésében, és arra, hogy mekkora haderő fenntartása szükséges és lehetséges.

A hadügy és a haderő reformjának vezérelveiként célszerű elfogadni:

– az ország függetlenségét és területi épségét mindenekelőtt politikai eszközökkel kell biztosítani;

– a magyar haderő elsősorban váratlan, korlátozott célú, méretű és erejű fegyveres agresszió elhárítására legyen képes;

– a túlerőben lévő potenciális ellenséget a honvédség fenyegesse számottevő veszteséggel, ha ez nem elég a támadás megelőzésére, akkor legyen képes késleltetni az agresszort céljai elérésében, s így időt nyerni a konfliktus politikai  rendezéséhez vagy a nemzetközi  segítségnyújtás  megszerveződéséhez;

– a magyar haderőt alkalmassá kell tenni nemzetközi békefenntartó és béketeremtő feladatokra, a nyugat-európai katonai integrációkkal történő együttműködésre.

A reform a hadügy és a haderő egyidejű megújításával képzelhető el.

A hadügy reformja

A reform kulcsa a „civil kontroll” erősítése. A törvényhozói felügyeletet a költségvetésen túl a haderőre is ki kell terjeszteni.

Törvény határozza meg a honvédség parancsnokának felelősségét, valamint jog- és hatáskörét. A honvédség állapotáért a parancsnok az Országgyűlésnek (mint a fegyveres erők alkalmazásáról döntő testületnek) is felelősséggel tartozik. A honvédség nem a kormány alárendelt intézménye, hanem önálló nemzeti intézmény.

A törvényhozói felügyeletnek nem kevésbé fontos eleme a haderő jogszerű működése, továbbá a katonák jogainak és érdekeinek védelme. E célból mielőbb létrehozandó a „honvédelmi ombudsman” intézménye.

A honvédelmi tárca és a vezérkar – kívánatos – szorosabb kapcsolata nem jelentheti a katonai vezetés integrálását a minisztérium szervezetébe. A honvédség (vagy a haderő-nemek) parancsnokának önállóságát fenn kell tartani.

A honvédelem konszenzusos irányítása rendkívüli (vagy hadi-) állapotban csak akkor biztosítható, ha az alapvető döntések már a békeidőszakban is konszenzussal születtek. Ehhez a Honvédelmi Tanácsnak folyamatosan kell működnie. Így elkerülhető, hogy a kormány békeidőszakban (konszenzus nélkül) meghozott döntéseit a Honvédelmi Tanácsnak a rendkívüli állapot kihirdetése után kelljen módosítani.

A haderőreform

Célja olyan katonai erő létrehozása, amely összhangban van az ország védelmi igényeivel, illetve a gazdaság lehetőségeivel. Ez békeidőszakban hivatásos haderőt feltételez, amely hadiállapotban kiegészül a területvédelem (mozgósításra alapozott) rendszerével.

A hivatásos hadsereg gondolatát a mai magyar katonai vezetők mereven elutasítják. Érveik azonban ingatagok. Egyrészt, mert a hivatásos haderő kisebb létszámával is nagyobb védelmi erőt jelent. Fenntartási költségei sem haladják meg a gazdaságtalan tömeghadseregét. (Ennek igazolása egy másik írás témája lehet.) Másrészt a hadügy fejlődésének tendenciája is a hivatásos haderő irányába mutat.

A csúcstechnológia korszakában egyre kevesebb fegyver egyre több pénzbe kerül. A korszerű fegyverek hatékonysága viszont sokkal nagyobb, mint a hagyományos fegyvereké. (Tendencia: egy fegyver – egy célpont.) Ennek következtében megnőtt a fegyverek alkalmazásának felelőssége és az alkalmazó katona szakmai hozzáértése iránti igény.

Nem volna célszerű, ha a magyar haderő a XXI. századra is konzerválná korszerűtlenségét (például a haderejét már az ezredfordulóra hivatásossá formáló Oroszország feleslegessé váló haditechnikai eszközeivel, még ha államadósság fejében is). A nyugat-európai integrációhoz nem ez az út vezet.

Milyen legyen tehát a XXI. századelő magyar hadereje?

Hivatásos haderő békében – amely földön és levegőben egyaránt képes gyors reagálásra, manőverekre s arra, hogy az ország határait megsértő fegyveres erők legérzékenyebb pontjaira mérjen csapást. Összetétele lehet: néhány szárazföldi dandár, tűztámogató erők (tüzérség, harci helikopter és páncéltörő egységek stb.), légierő, (egyre növekvő szereppel), mobil légvédelmi erők, felderítő csapatok, kiszolgáló-ellátó szervezetek (ez utóbbiak minimális mennyiségben, mivel a szolgáltatásokat gazdaságosabb megvásárolni, mint az intézményeket békében kihasználatlanul fenntartani). A hivatásos haderő létszáma nem haladná meg az 50 ezer főt.

Területvédelmi erők – mozgósítással felállítandó 20-25 dandár (60-75 ezer fő). Felszerelésük főképp kézi páncéltörő- és kézi légvédelmi rakéták, könnyű gyalogsági fegyverek. Ezzel képesek lehetnek az ország egész területén a fontosabb objektumok és körzetek védelmére. (Ez viszonylag olcsó és hatékony haderő. Egy harckocsi árából tucatnyi kézi páncéltörő és légvédelmi rakétafegyver vásárolható, amelyek védelemben messze felülmúlják a harckocsi lehetőségeit.)

A haderő vezetési rendszere is jelentősen egyszerűsödhet. A jelenleg „működő” hét vezető parancsnokság helyett három is elég. A gyors reagálású békehaderőt egyetlen parancsnok vezeti.

A reform része a hadtudomány és a tisztképzés reformja (máris elkésett) megújítása, a haderő logisztikai rendszerének átalakítása.

A megújulásnak számos kedvező, járulékos eredménye is lehet. Közéjük sorolható a magyar hadiipar fejlesztése (elsősorban a területvédelemhez szükséges korszerű kézi rakétafegyverek gyártásával licenc alapján). Nem kisebb jelentőségű az általános hadkötelezettség tartalmának lehetséges módosítása. A mai 12 hónapos katonai szolgálatot 3-4 hónapos honvédelmi (területvédelmi) kiképzés válthatná fel…

A reform előkészítése és megvalósítása több éves folyamatot feltételez. Első lépésként rövid idő alatt összpontosíthatók a mai honvédség viszonylag korszerű erői egy kisebb (a hivatásos haderő bázisát képező) haderőben. Ezzel egyidejűleg létrehozható a területvédelem rendszere. A későbbiekben (az ezredfordulóig) pedig a hivatásos haderő.

---

E sorok írójának nincsenek olyan illúziói, hogy a honvédelmi tárca és a mai katonai vezetés vállalkozna a reformokra. Mégis választani kell a reform vagy a honvédelem összeomlása között.

• Belföld