Manit Moonnak?

Neményi László [1]

Kőszeg Ferenc és Révész Sándor szerint a parlamenti többség „szóbeszédek, vélekedések alapján” fosztotta meg a négy felekezetet „az egyházaknak járó állami pénztől”. Elismerik ugyan, hogy e szóbeszédeknek némi alapja is lehet, de ezt olyan formában teszik („Alkalmasint talán e sorok íróit sem lehetetlen meggyőzni arról, hogy a kizárt egyházak egyikének-másikának tevékenységében vannak destruktív vonások.”), hogy az már szinte az ellenkezőjét jelenti. Nyugodtan mondhatom tehát, hogy kollégáim lebecsülik azt a társadalmi veszélyt, amit bizonyos szekták jelenthetnek.

Disztingváljunk!

Ez pedig hiba. Ugyanis vannak (különböző mértékben és különböző szempontokból) destruktív szekták, van vallási csalás és vallási érzelmekkel való visszaélés. A legliberálisabb éjjeliőr-államnak is kutyakötelessége polgárait ezekkel szemben megvédeni. Ez csak akkor lehetséges, ha az állam disztingvál, megkülönbözteti a jóhiszemű, az üdvösséget bizonyos akceptálható keretek között kereső felekezeteket a destruktív, kártékony kultuszoktól. Így van ez az Egyesült Államokban is, ahol az állam és az egyház szétválasztása a legkövetkezetesebb. Példának legyen elég a televíziós evangelizáció esete. Ez a térítési forma tág teret nyit a visszaélések számára. Éppen ezért az állam (és a vallási közösségek önszabályozó rendszere – de ez egy másik történet) nemcsak akkor avatkozik közbe, amikor a bűncselekmény már megtörtént – Kőszeg Ferenc és Révész Sándor számára, úgy tűnik fel, ez az egyetlen lehetséges liberális, jogállami megoldás –, hanem eleve szűrőket alkalmaz. Vagyis disztingvál, sőt, ha úgy tetszik, diszkriminál.

A költségvetési támogatásból kizárt négy szektából legalább kettőt (a Moon-szektát és a Scientology Egyházat) a civilizált világ mértéktartó közvéleménye ritka egyöntetűséggel tart kártékonynak. A civilizált világ informált közvéleménye úgy tudja, hogy ezek az egyházak csalárd üzleti vállalkozások, amelyek vezetésében szembeötlően magas a feltűnően nagy kriminális energiával rendelkező egyének aránya. Nézeteikkel – pardon: hittételeikkel – kapcsolatban a mérvadó világlapok nem átallják a fasisztoid jelzőt használni. Rövid történelmüket bírósági aktahegyek és útszélre hányt emberroncsok dokumentálják. Költségvetési támogatásban normális országban nem részesülnek, ehelyett viszont sok helyütt magukon tudhatják a titkosszolgálatok vigyázó tekintetét, mivel – felteszem, nem ok nélkül – veszélyesnek tartják őket a demokráciára.

Szóbeszéd és törvényesség

A cikk szerzői szerint az ilyen „szóbeszédtől” minden törvénytisztelő liberálisnak el kell tudnia vonatkoztatnia. Egyedül a törvényesség számít. Márpedig a „kirekesztett” felekezetek törvényesek, mivel velük szemben eddig Magyarországon nem hoztak jogerős ítéletet, és szabályosan be vannak jegyezve. Ha a törvényes felekezeteknek jár a költségvetési támogatás, akkor nekik is jár.

Hibátlan szillogizmus. Kőszeg Ferenc és Révész Sándor éppen ezért úgy gondolja, hogy nincs is más választásunk, mint kinyitni a pénzesládikát. Szerintem viszont nem árt legalább egy pillanatra megtorpanni és gondolkodni. Hiszen abszurd következtetésre jutottunk. Olyan szervezeteket kellene a költségvetésből támogatnunk – mindegy, milyen mértékben –, amelyek erre égbekiáltó módon érdemtelenek.

Kollégáim nyilván úgy gondolják, hogy a játékszabályok betartása, a szabálykövetés a demokrácia egyik legfontosabb pillére, és akkor is a szabályt kell követni, ha az hátrányos következményekkel jár. De az egyháztámogatás kérdésében a szabályok annyira hiányosak és imbecillisek, hogy szinte nem is értelmezhetőek. A liberális ellenzék joggal várja el, hogy a kormány a médiumok ügyében ne egy alkalmatlan, alkotmányellenes rendelet, hanem egy kialakítandó konszenzus szellemében járjon el. Hasonlóképpen joggal várhatja el a közvélemény, hogy a parlament az egyháztámogatás kérdésében felelős magatartást tanúsítson. Fennen hivatkozni hiányos, nyilvánvalóan rossz szabályokra nem felelős magatartás.

Világnézeti semlegesség

De K. F. és R. S. nem pusztán és talán nem is elsősorban jogi fundamentalizmusból, a szabálykövetést mindenek fölé helyezve bírálják a B változat elfogadását. Ők úgy vélik, hogy alapvető fontosságú elvek megsértése nélkül, mindenekelőtt az állam világnézeti semlegességének megsértése nélkül nem is lehetséges disztingváló szabályrendszert felállítani. A destruktivitást ugyanis szerintük nem lehet formális kritériumok alapján megragadni. Ha a parlament ezzel játszani kezd, csak önkényesen teheti, „s ha egyszer ebbe a játékba belekezdett, akkor az önkényesség hatókörét kiterjesztheti bármire”. A végén még destruktív lesz az egész világ – rémisztgetik az olvasót a szerzők. Először a történelmi egyházak kirekesztik a kisegyházakat, majd a katolikusok a protestánsokat, és végül majd csak talál valaki vajat a katolikusok fején is.

No nem. Itt először is egy érvnek álcázott szónoki fogással van dolgunk, amelynek angolul csúfneve is van: slippery slope argumentnek, „csúszós lejtő” érvnek hívják. Nem hiszem, hogy a disztingválással való próbálkozás egy olyan síkos lejtőn megtett első lépés lenne, amelyen akadálytalanul lecsúszhatunk a katolikus egyház betiltásáig. Mint ahogy az „Aki hazudik, az lop” kezdetű morálteológiai csasztuska érvényességében sem hiszek.

Másodszor egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a parlament „lopott” március 9-én, vagyis olyan vétket követett el, amiből majd a legkülönfélébb ocsmány bűnök bokra fog kinőni. Hiszen a parlamenti többség csak úgy döntött, hogy négy felekezetet kizár a költségvetési kedvezményezettek köréből. Nem tiltotta be őket, vezetőiket nem ítélte kerékbetörésre, bűnbánatot nem tanúsító híveiket nem küldte máglyára. Azért ez különbség. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy támogatások odaítélésekor nem a büntetőper szabályait bölcs alkalmazni.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem esik különösebb csorba a demokrácián, ha a parlament nemcsak attól tagadja meg a támogatást, akiről minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy érdemtelen, hanem attól is, akiről nem bizonyosodott be nagy valószínűséggel, hogy érdemes.

Harmadszor, számomra nem olyan nyilvánvaló, hogy az államnak, ha világnézetileg semlegesnek akar számítani, állandóan – költségvetési gesztusokkal is – demonstrálnia kell, hogy egyenlő távolságra áll, mondjuk, a katolikus egyháztól és, mondjuk, a Scientology Egyháztól. Ez persze ingoványos terület, s tudatában vagyok annak, hogy a legtöbb liberális teoretikus inkább fogat huzama, mintsem elismerje, hogy az állam világnézeti semlegességével kapcsolatban helye lehet megszorításoknak. De a valóságban mégiscsak úgy van, hogy a „legélenjáróbb” liberális-demokrata államok is képviselnek értékeket – a társadalom közös értékeit –, és ezekkel az értékekkel bűnözők, szélsőséges politikai csoportosulások mellett, uram bocsá’, bizonyos felekezetek is szembekerülhetnek. Ez a szembekerülés a destruktivitás definíciója számára is kiindulópontul szolgálhat.

Természetesen nem zárható ki eleve, hogy egy ilyen szembekerülés során a szektának van igaza. De ez a perspektíva engem nem rémit meg. A liberális állam nem azért jött létre, hogy kockázatmentessé tegye a vallásalapítást. (Mellékesen megjegyezve, nincs tudomásom arról, hogy Mózes, Názáreti Jézus vagy Mohamed költségvetési támogatásban részesült volna.)

Mindezzel kapcsolatban fontoljunk meg egyetlen további körülményt. Az állam világnézeti semlegességének az iskolaügyre nézvést is vannak következményei: az állami iskoláknak is semlegesnek kell lenniök világnézetileg. De egy ilyen iskolától is elvárhatjuk, hogy kifejlesszen diákjaiban egy olyan minőségérzéket, amelynek segítségével különbséget tudnak tenni Luther Márton és Moon tiszteletes között, a patrisztika és a dianetika – ez a Scientology Egyház tanainak neve – között.

Rossz helyen meghúzott védővonal

Elvben ilyen distinkciókat képviselők is tehetnek. Hivatalos minőségükben is. S elvben ez a különbségtétel a költségvetésben is lecsapódhat – ha már elkerülhetetlen az egyháztámogatás. Az más kérdés, hogy ma Magyarországon ebből sem feltétlenül sülne ki jó dolog. A liberális közvélemény nem minden ok nélkül tart a kormánykoalíció rosszhiszeműségétől az egyháztámogatással kapcsolatban sem. Én ugyan ebben nem hiszek, de lehet úgy érvelni, hogy a B változat a szalámitaktika alkalmazása a „keresztény kurzus” megvalósítása érdekében. De ha így is lenne, akkor sem lenne helyénvaló magunkkal elhitetni, hogy disztingválni lehetetlen, amikor csak arról van szó, hogy ez a jelenlegi parlamenti erőviszonyok mellett a liberális tábor számára taktikailag-stratégiailag kellemetlen lenne.

Az is igaz, hogy az egyháztámogatás problémájára nehéz jó liberális választ találni. Az effajta egyháztámogatás súlya alatt mindenképpen recsegnek-ropognak a liberáldemokratikus teória eresztékei. De mégis szükségesnek látszik, mert – ahogy Grósz úr mondaná – „történelmileg így alakult” …a helyzet, ami rossz. Ebben a rossz helyzetben a liberálisoknak talán egyfelől kitartóbban kellett volna követelniük a világos szabályok megfogalmazását, másfelől pedig el kellett volna utasítaniuk az egyháztámogatás mindkét beterjesztett változatát. Az A változat megszavazásának és a B változat elutasításának több köze van az értékrelativizmushoz, mint a liberalizmushoz vagy a jogállamisághoz.

A B változatra nemmel szavazó ötven ellenzéki képviselő hősiességét dicsérő liberális kommentátorok, így kollégáim is, rossz helyen próbálják a liberalizmust védelmezni: a Moon-szekta és a Scientology Egyház mellé állva.

• Vita [7]