A rendszerváltás után a mezőgazdasággal kapcsolatos törvényhozásra két kormánypárti korokból származó politikai elv nyomta rá a bélyegét. Egyrészt feltételezték, hogy a földhöz jutó tulajdonosi kör potenciális paraszt, másrészt úgy gondolták, hogy a szövetkezeti tagok szívük szerint menekülnének a szövetkezetből. Azóta a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy egyik állítás sem igaz.
Főfoglalkozású paraszttá válni különböző szociológiai becslések szerint 20 és 50 ezer közötti számú család akar. Még ez sem azt jelenti, hogy ennyien azzá is válnak, hanem csak azt, hogy kb. ennyien foglalkoznak komolyan a gondolattal. A legjobb esélyekkel közülük is nyilvánvalóan azok indulnak, akiknél ezeknek a törekvéseknek van gyakorlati előzménye, akik már korábban belekezdtek valamibe, amire építeni lehet, akik tudják, hogy mire vállalkoznak, és ennek megfelelően szeretnének „terjeszkedni”. Számukra természetesen biztosítani kell a megfelelő feltételeket.
Aki tudja, nem teheti
A probléma csak az, hogy sem a kárpótlási törvény, sem a „földkiadási” törvény nem segíti ezeket a családokat. Egyik sem a ténylegesen gazdálkodó családokat tartotta szem előtt, hanem mindenféle elképzelt tulajdonosokat. A 80-as évek második felében induló vállalkozók ma, elsősorban a rossz törvények miatt, általában nem tudják töretlenül folytatni vállalkozásaikat. Korábban szakcsoportokhoz kapcsolódva sokan váltak például fő- vagy mellékfoglalkozású szőlő-, gyümölcstermelő vállalkozóvá anélkül, hogy szövetkezeti tagok lettek volna. Őket rendkívül hátrányosan érinti, hogy az ültetvény ugyan az övék, de az alatta húzódó földdarab tulajdonjoga teljesen bizonytalanná vált. De hasonlóan bizonytalan helyzetbe kerültek azok is, akik a 80-as évek végén már jelentősebb mennyiségű földet béreltek, mert sok esetben egyszerűen „eltűnt” a tulajdonos.
Aki teheti, nem akarja
Nem igaz az sem, hogy a tsz-tagok tömegével szeretnének kiszabadulni a szövetkezetekből, és már alig várják, hogy önállósulhassanak. Egy részleges felmérés szerint a megvizsgált szövetkezetekben dolgozók több mint 90 százaléka maradt – legalábbis egyelőre –, az új szövetkezet tagja. Azokban a falvakban, ahol megszűnt a szövetkezet, tökéletes kétségbeesés uralkodik. Ott vannak a szövetkezet megmaradt berendezései, eszközei – igaz, ezek jelentősen megfogyatkoztak, mert a csőd ellen küzdve rengeteget eladtak belőlük – és nincsenek jelentkezők, akik kezdeni tudnának velük valamit, vagy csak nagyon kevesen.
Többek között ezért is illúziókergetés volt az a jelszó, hogy egy kis- és középparaszti mezőgazdaság teszi majd virágzóvá az országot. De illúziónak bizonyult azért is, mert közgazdaságilag sem igazolható. Az átalakulási törvény abból a téves feltételezésből indult ki, hogy a szövetkezeti vagyon minden különösebb probléma nélkül fölosztható egyéni kistulajdonokra. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ha kiviszik belőle az egyénileg kiosztható részeket, akkor a megmaradt rész működésképtelenné válik, kisemmizve azokat, akik bent maradtak. Ahhoz, hogy a részek működőképesek maradjanak, a szövetkezeteket csak nagyvállalkozásokra érdemes fölbontani. Ha a tehenészeti telepről kiadják a teheneket, akkor azokkal a „háztájiban” csak rossz minőségű tejet lehet előállítani, viszont maga a telep sem tud tovább működni.
Ami van, széthull darabokra
Hasonló a helyzet a földdel is. Ha bizonyos táblák szétaprózódnak, akkor az öntözőrendszereket nem lehet használni, nem lehet gazdaságosan takarmányt vagy – a védőtávolság hiánya miatt – vetőmagot termelni, biokultúrát csinálni. A szövetkezeteket tehát hatékonyan föl lehet bontani vállalkozási hálókra, de nem nagyon érdemes kiscsaládi gazdaságokra szétaprózni. Még bajor, osztrák vagy svájci rendszerű farmergazdaságokat sem célszerű ilyen módon létrehozni. Aki a téeszek ilyen jellegű felbontását politikai céllá emeli, az akarva-akaratlan hozzájárul a magyar mezőgazdasági válság tartósításához. Ráadásul a világ közgazdász-társadalma ezeket a gazdálkodási formákat nagy tömegben életképtelennek tartja. Ahol ma még léteznek, ott – a Magyarországon pillanatnyilag lehetségesnél lényegesen nagyobb birtokkoncentráció mellett is – csak azért, mert jelentős állami támogatásban részesülnek.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs szükség kisebb méretű gazdaságokra. A magyar mezőgazdaság versenyképességét leginkább éppen az biztosíthatja, hogy mindenféle üzemforma lehetősége megvan benne. A parasztgazdaságé éppúgy, mint a mellékfoglalkozásra épülő gazdaságé vagy az óriásfarmé. Ha ez a kép egyszínűvé válna, a magyar mezőgazdaság sokat veszítene a piaci lehetőségeiből. Minden szín kell. Kell tehát a parasztgazdaság is. Csak figyelembe kell venni, hogy mi az, amit a parasztgazdaság tud jól csinálni, mi az, amit a második gazdaság, és mi az, amit az óriásfarm.
A kis- és középparaszti gazdaságok Magyarországának valóságtól elrugaszkodott ideálja eredményezte, hogy a kárpótlási törvény a kárpótlási utalványok felhasználását a föld irányába terelte, olyan embereket is földtulajdon szerzésére ösztönözve, akik réges-rég elszakadtak a mezőgazdaságtól, és megjelenésükkel felingerelték a falvak lakosságát.
Az alaptörvények gyengeségei következtében összegubancolódott szálakat az elmúlt hónapok módosításdömpingje tovább kuszálta, mert gyakran azok belső logikájától is elrugaszkodott.
Kíméletlen földkimérés
Kupa Mihály például módosító indítványával csak egy méltánytalanságot akart orvosolni, amikor azt javasolta, hogy a kárpótoltakhoz hasonlóan a részarány-tulajdonosok földjének kimérése is a költségvetés terhére történjék, feltéve, hogy a tulajdonosok vállalják, hogy a kimért földet meghatározott ideig sem bérbe-, sem el nem adják, hanem azon maguk gazdálkodnak. Ennek ellenére már az alapjavaslat is azzal a veszéllyel fenyeget, hogy olyan birtokméreteket merevít meg, amelyek hosszú távon nem működőképesek. Az indítványhoz kapcsolódó módosítások a saját művelés feltételét is törölni akarják. Ez arra ösztönzi az embereket, hogy mindenképp méressék ki most a földjüket.
Az első menetben kialakuló földtulajdon-rendezés szükségszerűen csak átmeneti állapot lesz. Ha a telekkönyvi kimérést siettetik, megnehezítik a későbbi átrendeződést, a költségvetés pedig jelentős összeget dob ki az ablakon.
Kétféle részarány-tulajdonos van. Az egyik, aki gazdálkodni akar. Neki akkor lesz érdeke a kiméretés, ha azoknak a földjét is oda tudta már rendezni a magáé mellé, akik még rábízzák a művelést. Aki pedig nem akar gazdálkodni, akár szövetkezetnek, akár nagyvállalkozónak, akár vállalkozói csoportnak fogja bérbe adni, annak az az érdeke, hogy a táblák egybemaradjanak, mert úgy tudja jól bérbe adni. Sokkal egyszerűbb egy ideig térképen vezetni a változásokat, és csak akkor kimérni, amikor már valamennyire stabilizálódtak az állapotok.
Más módosító indítványokkal az a probléma, hogy az alaptörvény fogyatékosságaiból eredő konfliktusokat úgy akarják kiküszöbölni, hogy azzal még súlyosabb konfliktusokat gerjesztenek. A régebbi tsz-tagságuk vagy az ehhez kapcsolódó örökösi pozíciójuk alapján jogosultságot szerzett ún. kívülálló részarány-tulajdonosokkal például a „részarány” törvény méltánytalanul bánt, mert a szabályozás elégtelensége miatt nem mindig tudták érvényesíteni a papíron meglévő tulajdonosi jogaikat. Ez körükben érthető elégedetlenséget szült. Mivel hangjukat olyan jelentős személyiségek érősítették fel, mint Sárossy László volt földművelésügyi államtitkár és Zsíros Géza parlamenti mezőgazdasági bizottsági elnök, megszületett és a parlamentben zöld utat kapott egy olyan indítvány, amely lényegesen megkönnyítette számukra a tényleges tulajdonszerzést. Csakhogy az alaptörvényben nem volt benne, hogy a kívülállóknak tulajdonrészt kell adni, így az azzal kapcsolatos problémák kezelésére sem tartalmazhatott semmilyen megoldást. Ezért a tavaly december 31-én hajnalban megszavazott módosítás minden korábbinál súlyosabb feszültségeket eredményezett. Utólag kétnegyedrészt biztosított a nyugdíjasoknak, egynegyedrészt a kívülállóknak, s az aktív dolgozók csak az erre a célra kijelölt alap negyedrészének maradtak tulajdonosai. A kívülállókat csak úgy tudják kielégíteni, ha kifizetik őket. De ezt csak azok a szövetkezetek vagy szövetkezetből kivált csoportok tudják megtenni, amelyeknek bőven van forgóeszközük. A többség azonban tehetetlen, mert annyi forgóeszköze sincs, amennyi a működéshez kell. Évekig nyögik majd a módosítás diktálta kötelezettségek terheit, és a rendezés költségei rengeteg pénzt, eszközt vonnak ki a mezőgazdaságból. Ki fog derülni, hogy a tulajdoni rendezést, amelyről azt hirdették, hogy ingyenes lesz, a mezőgazdaságban dolgozóknak kell majd hosszú időn át finanszírozniuk.
Szarva közt a tőgyét
A módosítványok egy további csoportja ideológiai, politikai megfontolásokat abszolutizál. Az MDF- és a KDNP-frakció kisebb de hangosabb részében gyakran megfogalmazódik a jelszó, hogy védjük meg a külföldiektől, a bankoktól a magyar földet, a magyar mezőgazdaságot. A jelszónak több módosító indítvánnyal is nyomatékot adtak.
Gáspár Miklós például javasolta, hogy jogi személyek és külföldiek a jövőben ne juthassanak termőföld tulajdonhoz. Nem az a baj, hogy ezek a szempontok fölmerülnek, mert bizonyos korlátozásokra szükség lehet, hanem hogy – az előnyök, hátrányok, lehetséges következmények mérlegelése nélkül – általános alapelvvé emelkednek. Mert egyfelől természetesen minél nagyobb gazdálkodási szabadságot kell biztosítani a falvak lakóinak, másfelől viszont egy exportorientált mezőgazdaság külföldi befektetők és piacok nélkül működésképtelen. Amit a gazdaságpolitikának tereléssel kellene megoldania, azt ők törvényes parancsokkal és tiltásokkal akarják elérni.
A gyakorlat egyébként azt mutatja, hogy a külföldiek részéről termőföld iránti igény eddig háromféle formában merült fel. Osztrák parasztok jelentek meg Vas és Sopron megyében, abban a reményben, hogy az itt megtermelt javakat az ausztriai védett árakon tudják majd eladni. Itteni termékeiket azonban az osztrák határon nem engedik be, kénytelenek azokat a magyar piacon értékesíteni, így ez a változat nem veszélyezteti az ország érdekeit. Mutatkozik külföldi érdeklődés a kastélyokhoz, idegenforgalmi és sportlétesítményekhez kapcsolódó földek iránt is. Ebben az esetben a megszerzett területet valóban kivonják a művelés alól, de olyan vidékeken, ahol az idegenforgalom vagy a sportolási lehetőségek megteremtése jobb megélhetést biztosít a helybélieknek, mint amilyet a mezőgazdaság nyújtana. Ezeket a földeket sincs tehát miért félteni a külföldiektől. A harmadik csoportba azok az élelmiszer-ipari befektetők tartoznak, akik termeltetni akarnak, és a beruházásokért cserébe azt kérik, hogy a mezőgazdasági termelőüzemek biztosítékként földet vigyenek be a vállalkozásba. Én csinálok neked egy tehenészeti telepet, te garanciaként ajánld föl a földedet. Ha nem teszed be, akkor nem építem fel a tehenészeti telepet. Az olyan jog, amelyik gazdasági társaságnak nem engedi meg a földtulajdont, csak extenzív mezőgazdaságot tesz lehetővé, ami annyit jelent, hogy a mezőgazdaságból csak kevés ember tud megélni. Ez az elv tehát kifejezetten parasztellenes.
Kilátások
A KDNP a közelmúltban mindenféle differenciálás nélküli éles kirohanást intézett a külföldi élelmiszer-ipari befektetők veszedelmes hazai térhódítása ellen. Valójában az a helyzet, hogy ahol nem ártott volna őket korlátozni – olyan szabványos áruk esetében, mint a növényolaj, cukor, dohány – már késő, ahol viszont árnyalás nélküli hevületükben korlátozni akarják, ott kifejezetten káros.
S miközben némely kormánypárti képviselők rémképekkel hadakozva újabb és újabb módosításokat fogadtatnak el a parlamenttel, gyakran a praktikus megfontolásokra épülő ellenzéki javaslatokat is elutasítják.
Ez lett a sorsa Glattfelder Béla indítványának is. A fideszes képviselő úgy kívánta elősegíteni a szövetkezetek bekapcsolódását az élelmiszeripar privatizációjába, hogy az ún. kárpótlási jegyigérvény bevezetésével a földárverések révén később befolyó kárpótlási jegyek terhére már most üzletrészt vásárolhassanak. A parlament kormánypárti része azonban, talán ugyancsak ideologikus színezetű szövetkezetellenessége miatt, az ésszerű javaslatot elvetette. A dolgot persze a kormány saját hatáskörében egyszerűbben is megoldhatta volna, ha az Értékpapír Felügyelettel és az ÁVÜ-vel egyeztetve kitalál egy kárpótlási jegyet megelőlegező értékpapírformát. Az eljövendő biztos bevétel ilyenfajta megelőlegezési formája bevett gyakorlat a nyugati pénzpiacokon. A kormány azonban elmulasztotta ezt megtenni.
Az alaptörvények súlyos fogyatékosságai következtében a mezőgazdasági termelés további visszaesése az elkövetkezendő két évben elkerülhetetlennek látszik. De ha a működési zavarokat kiszűrő ésszerű változtatásokra nem kerül sor, viszont a „kormánypárti anarchisták” újabb és újabb átgondolatlan törvénykorrekciókkal zilálják szét az átalakulás amúgy is zökkenőkkel teli folyamatát, akkor a magyar mezőgazdasági vállalkozások – kicsik és nagyok egyaránt – képtelenek lesznek hosszú távra berendezkedni, elriasztják a tőkét, és hitelképtelenné válnak.
- Beszélő [7]