Május elseje kényelmetlen, feszengést kiváltó ünnep lett: nehéz vele mit kezdeni. Ráadásul ebben az évben szombatra esett, vagyis ingyen feszengtünk. A naptár önkénye, még ez is.
Adva van először is egy hagyomány, amely tiszteletre méltó ugyan, de nem mentes az ellentmondásoktól, és nem is a legelevenebb már: egész Európában halványulóban van. De hol vagyunk mi itt, a Duna–Tisza táján, ettől a hagyománytól! Itt ez a hagyomány nem önmagát jelenti, legalábbis nem csak. Negyven év alatt reménytelenül összefonódott egy nagy hazugsággal, pontosabban a nagy hazugsággal: a pártállam éltető hazugságával. De mégsem kellene a fürdővízzel a csecsemőt is…
A hagyomány ereje
Nem kell ettől tartanunk. Mindig lesznek e honban férfiak, kik szívesen vállalkoznak hagyományőrzésre. Elöl azok, akik ellenérdekeltek abban, hogy a nagy hazugság leváljék a munkásmozgalom érvényes üzenetéről. Vagyis a pártállam jogutódjai és politikai örökösei. Ők nem feszengenek.
Ezért nincs is azon semmi csodálkoznivaló, hogy az MSZOSZ, az MSZP és az MSZMP – élükön a magyar munkásmozgalom szemérmes óriásaival: Nagy Sándorral, Horn Gyulával és Thürmer Gyulával – a hagyományos útvonalon vonult a hajdanvolt május elsejék hagyományos színhelyére, a Városligetbe. Vonulásuk bizonyára nem volt olyan színpompás, mint Budapest dolgozóié húsz évvel ezelőtt, de minek is, amikor most nem volt tribün, ahonnan párt- és állami vezetőink szemlélhették volna a színt meg a pompát. De sör volt, mint régen, és virsli is volt mint régen. S a lényeg az, hogy hamarosan ismét jó kezekbe kerül a dolgozó nép érdekvédelme.
Boross belügyminiszter sem feszeng, ha május elsejére gondol. Neki erről a dátumról egy kedves népszokásokkal átitatott, fesztelen népünnepély jut eszébe. Májusfaállítás, tréfás versengés. Legyen az üveg sör azé az ügyes legényé, aki lehozza a májusfa tetejéről. Csak semmi politika.
S valóban. A dolgozó nép nem ragaszkodik foggal-körömmel a politikához, miként ezt a népligeti SZDSZ-es sátraknál megtartott fogadásos egérversenyek lehengerlő sikere is bizonyítja. A dolgozó népnek, gyanítom, semmi kifogása sincs az üveg sör ellen sem, ha többes száma is van. (De egyetlen üveg sör, amiért még fára is kell mászni… A belügyminiszter úr, mint volt kocsmáros, ezt jobban tudhatná.)
E sorok írója május elsejét Tiszaújvárosban (a volt Leninvárosban) töltötte. Nincs összehasonlítási alapja, először volt a „leninvárosi búcsúban”. (Így hívják a környező falvakban – egyébként minden irónia nélkül – a város május elsejei népünnepélyét.) De annak a fakanálfaragó atyafinak, aki hosszú évek óta a leninvárosi búcsúban igyekszik túladni áruja egy részén, van. Értékelése így hangzott: „Nincs itt most semmi, kérem. Régen ilyenkor már be volt minden borítva sörösüveggel, és mennyi részeg feküdt összevissza… Most nem látok én egy fél részeg embert sem. Nincs pénz, kérem, nincs pénz, az a baj.” Nagy azonban a hagyomány ereje: estére nőttek részegek is. De sörösüvegek valóban nem maradtak az Ifjúsági Parkban: vállalkozó szellemű egyének mind hamar összeszedték.
Hun volt, hun nem volt
De nemcsak kenyéren él az ember. A pártállamnak voltak annál nagyobb bűnei is, mint hogy a maga képére torzította a munkásmozgalmi hagyományokat. Itt van mindjárt az a förtelmes galádság, hogy az elmúlt negyven évben – a magyar nemzeti tudatot rongálandó – elnyomták Attila emlékét. Attiláét, a hunét.
Sebaj, lesz hun feltámadás! Pontosabban: már folyamatban is van. Augusztus 20-án mutatják be a Margit-szigeten a Szörényi–Lezsák–Nemeskürty szerzőhármas nemzeti rockoperáját, az Attilát. Biztos nagyon szép lesz. S mély történelmi felismeréseket is tartalmazni fog. Ez utóbbira mérget lehet venni, hiszen a legilletékesebb, maga Szörényi Levente állítja a Magyar Hírlapnak adott interjújában. Arról van szó, hogy Szörényi Leventének van egy hipotézise, miszerint Attila az európai gondolat előfutára volt. Azért küzdött, „hogy az óceántól legalább az Urálig egységes kulturális és gazdasági együttműködés jöjjön létre”. Kár, hogy elbukott, mert az Isten Ostora által létrehozott Európai Közösségnek a Kárpát-medence lett volna a központja. Így viszont „mi magyarok – illetve a környező népek – …oda jutottunk, hogy mindig csak a Nyugat előszobája lehettünk, nem igazi európaiak, hisz Attila idejétől kezdődően Európa nem fejlődött egységesen”. Ez tényleg nagyon szomorú. S micsoda dekadens kishitűség úgy gondolni, hogy nemzeti nagylétünk Mohácsnál veszett el, amikor a magyar történelem már sokkal korábban, ezer évvel korábban el lett szúrva. Mit nekünk Mohács, amikor már másfél évezrede isszuk a levét Attila túl korán bekövetkezett halálának. Ezt überolják a tótok meg a mócok!
Felmerül persze a kérdés, hogy valóban jó lett volna-e nekünk, ha Attilának sikerül megteremtenie az egységes Európát. Arra gondolok, hogy akkor esetleg pár száz év múlva a portás nem engedett volna be bennünket a Vereckei-hágónál. Például azért nem, mert Etele király utódai akkorra már azt sem tudták volna, hogy eszik-e vagy isszák a turáni szolidaritást. Vagy ellenkezőleg, éppen az összturáni érdekeket szem előtt tartva arra a következtetésre jutottak volna, hogy nemzetstratégiai szempontból hasznosabbak vagyunk Etelközben. Vagy még inkább Levédiában.
Akkor bizony minden másképp lett volna. Nem veszítjük el a muhi csatát, nincs Mohács, nem következik be a szégyen a majtényi síkon, Világosnál sem teszük le a fegyvert, Trianon pedig szóba sem került volna. Másfelől viszont nem lett volna Nagy Lajos királyunk, igazságos Mátyásunk, Mikes Kelemenünk és Ady Endrénk sem. Valamit valamiért.
De igazán nagy baj nem lett volna. Legfeljebb az ősi turáni juss valamelyik másik szegletében ütöttük volna fel sátorfánkat, és most ott lenne Magyarország. Kunszabó Ferenc ÁRPÁD – Égi Küldött című filmregéjéből tudom, hogy fővárosunk akár Keveháza is lehetne. Ezen ősi szittya fészek neve romlott változatban még ma is megvan: az oroszok Kijevnek, az ukránok Kiivnek mondják. Vagy visszamehettünk volna a kínai Hunniába, ahonnan a „derék csiangok” (manapság csángókként emlegetjük őket) a nevüket hozták. Ez már csak honfoglaló ősanyáink selyembugyi-utánpótlásának biztosítása érdekében is megfontolandó lehetett volna.
Láttyátok feleim szümtükkel, milyen szép lett volna.
- A hét üzenetei [6]