Greskovits Béla

Nyomtatóbarát változat

Greskovits Béla: A gazdaságkutató intézetek helyzetjelentései alapján nagyjából tudni lehet, milyen a gazdaságpolitikai helyzet. A bruttó hazai termékre vonatkozóan az érzékelhetőség határán belül maradó növekedési ütemet jeleznek, mínusz 3-tól plusz 2-3 százalékig változnak az előrejelzések. Rendre azt halljuk a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériumától, hogy az export növekedési üteme megállt, az export visszaesik. A nemzetközi tartalékok helyzete nem tragikus ugyan, de már nem is olyan rózsás, mint tavaly nyáron. Az inflációról mostanában azt lehet hallani, hogy inkább nagyobb lesz a tavalyinál, mint kisebb. Szemben a kormányzati előrejelzésekkel, csökken a megtakarítási ráta. És a legsúlyosabb probléma természetesen: a recesszió.

Négy kérdést szeretnék föltenni (de persze beszélhetnek más fontos kérdésekről is). Először: elképzelhetőnek tartják-e az itt képviselt pártok, hogy 1994-től kezdve a gazdasági élénkítés józan és nem erőltetett eszközökkel – a költségvetési és a nemzetközi fizetési egyensúly nem túl nagy sérelme árán – mehessen végbe az országban? Másodszor: mivel az ilyen gazdaságpolitikához stabil társadalmi támogatásra van szükség, többen felvetették, hogy a választások után átfogó szociális-gazdasági megállapodást kívánnak kötni. De kik kötnék a megállapodást, és mit várhatnak egymástól a partnerek? Harmadszor: van-e valamilyen fejlesztési vízió, nemzeti gazdaságfejlesztési stratégia azoknak a fejében, akik várhatóan és remélhetően részt fognak vállalni a következő kormányzásban? Van-e alternatívája annak, hogy az ország gazdasági fejlődése (ami az ágazatokat, a regiókat illeti) ahogy esik úgy puffan? (Remélem, van!) Negyedszer: hogyan állnak a különböző pártok a privatizáció kérdésköréhez? Hiszen korábban arra számítottunk, hogy a privatizációt leginkább a fizetőképes kereslet hiánya fogja akadályozni; ezzel szemben jelenleg a lakossági megtakarítások felhalmozódását látjuk, és azt, hogy ennek ellenére eléggé lassan gördül előre a privatizáció ügye.

Állami vízió is kell

Tardos Márton: A gazdasági stabilitás egyik leglényegesebb előfeltétele, hogy hogyan működik a bank- és pénzügyi rendszer. Magyarországon most van megtakarítás, a bankokban van szabad pénz, mégsem tudnak pénzhez jutni a vállalkozók. Erőteljes kezdeményezéseket tettek arra, hogy az új vállalkozások egzisztenciahitellel vagy más formában könnyebben jussanak pénzhez, mint eddig. De ez gyakorlatilag nem vagy nagyon kevéssé működik. S még nagyobb baj, hogy a viszonylag sikeres kis- és középvállalatok, amelyek már megkapaszkodtak, nagyon rossz feltételek közé kerültek ahhoz, hogy megtakarításaikat újra befektessék. Alig van üzletember Magyarországon, aki két-három évre megnyugatóan előre tudja tervezni, hogyan fejlessze az üzletét. Meg kell teremteni tehát a pénzforrások mobilitását.

Ezt viszont nagyon nehéz megtenni politikai stabilitás és erős központi hatalom nélkül: költségvetési eszközökkel is kell támogatni a gazdaság növekedését, mégpedig jelentős, nagy összegű garanciaalapokkal. Tehát nagy operációkat kell végrehajtani az államháztartásban. Ehhez erős kormány kell. Nagyon remélem, hogy a következő választások után kialakuló koalíció képes lesz ilyen nehéz feladatok végrehajtására.

Hogy kinek kivel kell szövetséget kötni? A spanyol példára szoktak hivatkozni, arra, hogy a spanyol kormány megállapodott a szakszervezetekkel. De Magyarországon két fontos résztvevő – a szakszervezetek és a munkaadók – tulajdonképpen nem egymással tárgyal a bérekről, a jövedelmekről, a jövedelmek újraelosztásáról, hanem mind a ketten csak az állammal akarnak tárgyalni, és mindketten az államot szidják. Az egyik azért, mert keveset fizetnek például a közalkalmazottaknak, a másik azért, mert túlságosan nagyok az adók, a közterhek. Azon kell gondolkodni, hogyan lehet visszaszorítani ezt a konfliktust a vállalatokon belülre – ekkor volna esély az eredményes kezelésére. Ezzel együtt a gyáriparosoknak is, a szakszervezeteknek is erősebben kell érvényesíteniük érdekeiket, hiszen enélkül nem lehet hatékony megállapodásokat létrehozni ilyen nehéz időkben.

Az állam feladatait az átalakulási stratégia és a privatizáció kapcsán lehet legkönnyebben megmutatni. Tévedés, hogy állam nélkül meg lehet teremteni a piacgazdaságot. Ehhez állami vízió is kell. Szidják például azt az akciót a parlamentben, amelynek során a növényolaj-ipari vállalatot külföldi cégnek adták el. Azt hiszem, nem az az igazi kérdés, hogy milyen cég a vevő, hanem az, hogyan csinálja: megteremti-e a hazai napraforgó-termelés biztonságát, magasabb színvonalon fogja-e piacra vinni a napraforgóolajból termelt termékeket, mint ahogy azt a korábbi állami vállalat tette. Hogy az ilyen és hasonló követelmények teljesüljenek, ahhoz az államnak elképzeléseket kell kialakítania, és ennek megfelelően kell előkészíteni a vállalatok magánkézbe adását.

Végül a privatizációról. Két-három évvel ezelőtt az volt az alapvető kérdés, hogy nincs pénz, nincs kereslet az állam kezén lévő óriási vagyonok iránt. Ma más a helyzet. Azokon a piacokon, ahová a magyar ipar szállítani szokott, összezsugorodott a kereslet, és nőtt a versenyző cégek kínálata. Ez azt eredményezte, hogy jelentősen csökkent a magyar vállalatok piaci értéke. A legsikeresebb vállalatokat pedig már eladták. Tehát rengeteg eladandó kapacitás van, azonban ezek piaci értéke alacsony. Ehhez képest már volna vásárlóerő, de akinek van megtakarítása, inkább állami kötvényekbe fektet be. Ezen kell változtatni. Ha mozgósítani tudjuk a befagyott magyar tőkét, és hatékonyabban foglalkoztatni a magyar munkaerőt, fölébred a befektetők érdeklődése a privatizációra váró állóeszközök iránt.

Elhúzódik a helyreállítás

Nyers Rezső: Az első kérdést így fordítanám le: közel vagyunk-e a gazdaság élénküléséhez? Sajnos nem vagyunk igazán közel. Az export szerintem sem fog növekedni az idén, így nem tartom valószínűnek, hogy a nemzeti jövedelem növekszik 1993-ban. Elhúzódik tehát a korábbi fogyasztási és beruházási színvonal helyreállítása. Ma már a nemzetközi közgazdász-közvélemény egyetért abban, hogy a kelet-európai rendszerváltás folyamata egy évtizedig is eltarthat. Felismerve ezt, sok mindent újra kell gondolnunk. A helyreállítás a mostani helyzetben a meglévő kapacitásoknak nem teljes, hanem csak szelektív kihasználásán alapulhat. Ez azonban nem megy gyorsan, a korábbi fogyasztási, beruházási színvonalat szerintem négy-öt év alatt érhetjük el.

A privatkációs stratégiát is teljesen újra kellene gondolnunk. Nem tartunk ott, hogy kiépült egy jó privatizációs intézményrendszer, és most már csak végre kell hajtani a megfelelő törvényeket. Erőteljesen kell hangsúlyoznunk, hogy a privatizáció nem öncél, hanem a problémák megoldását kell vele elősegíteni a gazdaság különböző területein. Az egyik legsúlyosabb gond – amiről Tardos Márton is beszélt –, hogy nincs a gazdaságban beruházási érdek, szándék, akarat, és ezen többek között a privatizáció révén is változtatni kell. Egy másik, nemzeti oldalról lehetséges fölvetés, hogy, szemben a külföldi tőkebevonásra alapozott privatizációval, most a hazai felhalmozásra és tőkére építsünk. Abszurdum, hogy ne legyen ilyen érdekeltség. Igaz, Magyarország képtelen hazai forrásból megvalósítani a megfelelő tőkefelhalmozást, nem nélkülözhetjük a külföldi tőke importját. De nem elegendő, hogy bejön a külföldi tőke: mozgósítsa is a magyar termelőkapacitásokat, sőt esetleg a magyar tőkebefektetési hajlandóságot is. Mert eddig az történt, hogy megvásároltak valamit, aztán döntően a külföldi bázisokra támaszkodva működtették, és a befektetések nem épültek be szervesen a magyar gazdaságba.

Szerintem két megállapodás kellene, egy politikai és, ha úgy tetszik, egy társadalmi. A politikai megállapodást a demokratikus politikai eliteknek kellene megkötniük (de nemcsak a pártoknak). Ennek tartalma körülbelül az lenne, hogy mely kérdéseket vonjuk ki, amennyire lehet, a napi politikai vitákból. A társadalmi paktumot a hazai vállalkozók, a szakszervezetek és esetleg más érdek-képviseleti szervek kötnék meg, készséget mutatva a társadalmi önmérsékletre. Ez arról szólna, hogy a beruházások és a vállalkozások élénkítése a legfontosabb, de van egy második számú preferencia is: biztosítson ez a program elviselhető körülményeket a munkavállalóknak, a fogyasztóknak és a társadalomnak.

15 órát dolgoztam, de ezért!

Palotás János: Nagyon sokszor kerülök vitába a magyar gazdaságpolitika esélyeit elemző közgazdásztársaimmal, akik azt fogalmazzák meg: nem lehet egyszerre feltételül szabni, hogy a gazdaság meginduljon egy növekedési pályán, és emellett növekedjen a társadalom szociális biztonságérzete is. Én úgy gondolom, bármelyik politikai erőről legyen is szó, pozitív választ kell adnia arra, hogy lehetséges a kettő együttmozgatása. Nem tudok elképzelni egy olyan gazdaságélénkülést, ahol kamatmentes hitelekkel, rendkívüli preferenciákkal ösztönzöm, hogy több tízezer vállalkozás alakuljon, fejlesszen, technológiát vásároljon, de a másik oldalon hagyom stagnálni vagy még szűkítem is a belső keresletet. Aki részt vett az üzleti életben, az ráérez, hogy bármilyen kedvező is a hitel, fölösleges létrehozni azt a gyártási kapacitást, amelynek a produktumát nem vásárolják meg. Meglehetősen nagy kockázat egy gyors gazdasági növekedés pályájára rálépni. De nekem meggyőződésem, hogy a gazdaságban nem lehet a nyugodt erő politikáját folytatni. Ami a politikában jó, a gazdaságban elképzelhetetlen. A gazdaságban tisztában kell lennem azzal, hogy rosszabb a kockázatviselő képességem, rosszabb alapokról indulok el, mint amilyenekre a nyugati gazdaságok épülnek, mégis gyorsabban kell haladnom, mert utolérni valakit lassabban nem lehet. Ez azonban minden bizonnyal a normál üzleti kockázatot meghaladó kockázattal jár, s azt kell megnéznem, hogy lehet-e mérsékelni ezt egy, a növekedéssel együtt belendített fokozott szociális biztonsággal. Ebben a megközelítésben rögtön nem megy a gazdasági növekedés a szociális biztonság terhére, hanem a kettő erősíti egymást. Például a nyugdíj értékállóságának a biztosítását többek között úgy is meg tudom indokolni, hogy nem lehet gazdasági növekedést, élénkülést gerjeszteni úgy, hogy közben két és fél millió ember fizetőképes kereslete kiesik a piacról.

Meg kell persze találnom ehhez a forrásokat, mégpedig úgy, hogy az államháztartásban, a költségvetésben valami jelentős fordulatot hajtok végre. Mérséklem a központosítás mértékét, mégsem omlik össze az államháztartás. Én azt gondolom, van erre lehetőség. A magyar államnak jelentős értékű mobilizálható – tehát nem szükségszerűen állami tulajdonú – vagyona van. Ezzel érdemben és rövid időn belül csökkenteni tudom az államadósságot. A magyar távközlés vagyoni értéke névértéken, piaci szorzószám nélkül mintegy 3 milliárd dollár. A másik példa az üzemanyag-szállítás, -finomítás; a parlamenti többség ezt csak tiszta állami tulajdonnak tudja elképzelni, kíváncsi volnék, hogy miért. Ez a vagyoni érték szintén névértéken 4,5-5 milliárd dollár, a távközléssel együtt már mintegy 40 százaléka a külső államadósságnak. Van még néhány ilyen elem, és nem is kell a teljes államadósságot felszámolni, csak a nagyságrendekről beszélek. Ezeknek privatizációja egy év alatt előkészíthető. A magyar tőke szempontjából óriási nagyságrendek ezek, de a nemzetközi befektető tőke oldaláról rendelkezésre áll, mihelyt az üzleti körök régiónk felé fordulnak.

’94-ben nagy lesz az igény az államhatalom, a politika stílusváltására a társadalommal, a civilszférával szemben. Ha a kormányra jutó politikai erők elszalasztják ezt az esélyt, hamar kifogy az emberekből a türelem. Ne az jusson az emberek eszébe az első percben, hogy az új parlament nem szereti azokat, akikre megalkotja a törvényeket. Nem szabad, hogy a jogszabályok olyan küldetéstudatot tükrözzenek, amely rá akarja kényszeríteni az állampolgárokat vagy a gazdaságot arra, hogy a politikai erők által kijelölt úton haladjon. És ha semmi mást nem érek el, mint hogy a dolgozó, hazamenve munkahelyéről, nem azt mondja, hogy „15 órát dolgoztam, de minek!”, hanem azt, hogy „15 órát dolgoztam, de ezért!”, az már komoly változást jelent.

Nem lehet megígérni, hogy ’95. január 1-jével a személyi jövedelemadó, a társadalombiztosítási járulék vagy az áfa kulcsa a kívánatos mértékre kerül. De lehet olyan politikai garanciákat adni, hogy elmondom: ezt és ezt az értéket fogom produkálni, és elmondom azt is, hogy mennyi idő alatt érjük el a célul kitűzött – csökkentett – adózási mértékeket. Ez stabilitást ad, tervezhetőségi elemet a vállalkozói körnek.

Abban  a  gondolatkörben, amelyben fölvetik: kell-e társadalmi szerződés, határozottan azt válaszolom, hogy nem kell. Az a fajta szerződés, amely úgy fogalmaz, hogy „uraim, a következő években még mindenképpen lefelé kell mennünk, kössünk ezért egy kompromisszumot, hogy ezt hogyan viseljük el”, meg sem köthető. Olyan formában viszont kell a társadalmi szerződés, hogy kommunikálunk egymással, nem utáljuk egymást. Ha a társadalom sokszínűén mozog, akkor bonyolultabb a kormány dolga, mégis ebben van több esély.

A tények makacs dolgok

Varga Mihály: Azért nem árt, ha néhány tényt figyelembe veszünk, amikor az ország jövőjét vagy pár éven belül belátható helyzetét akarjuk kipuhatolni. A gazdaság szinte minden területén visszaesés vagy legalábbis stagnálás tapasztalható, és nemcsak Magyarországon van válság. A tények makacs dolgok, és azt mutatják, hogy azok a tendenciák, amelyek régebb óta jelen vannak a gazdaságban, nem fordíthatók meg egy-két éven belül. Úgy gondolom tehát, hogy nem elhatározás kérdése és nem pusztán csak egy kormányzati hozzáállás kérdése, hogy a gazdaság mutatói megváltozzanak.

A mezőgazdaság válsága például nem az idén, hanem várhatóan jövőre lesz a legmélyebb. A falvakban sok helyütt lesz 50-60 százalékos vagy nagyobb munkanélküliség, aminek nagyon komoly társadalmi hatásai lesznek. A válság pontjait nem is tudjuk előre kitapogatni. Itt van az IMF-megállapodás, amely befolyásolni fogja, milyen lesz ’94-ben az ország gazdasági helyzete. Ebben sem állunk jól. Handicapben vagyunk Csehországgal és Lengyelországgal szemben, ők meg tudták kötni az IMF-fel a hároméves szerződést. A magyar kormány nincs ebben a helyzetben, nagyon kemény feltételeket kellene ehhez betartani. Szembe kell néznünk ezekkel a dolgokkal, és ’94-től nem lehet ígérgetni ebben az országban. El kell dönteni, hogy mit tartunk fontosnak, és mely területeket fogjuk háttérbe szorítani, vagy legalábbis kevesebbet fordítani rájuk az állami forrásokból. Én úgy érzem, ez a tisztességes magatartás.

Ezért mindenképpen fontosnak tartanám, hogy valamilyen társadalmi szerződés jöjjön létre ’94-ben ebben az országban. Különösen, ha, mint feltételezem, súlyosabb helyzetben lesz az ország ’94-ben, mint ’90-ben volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy sokkal kisebb lesz majd az újonnan megválasztott kormány mozgástere, sokkal szerényebb lesz az a gazdasági eszköztár, amelyben majd válogathat. Ezért mindenképpen jónak tartanám, ha nem is egy Moncloa-paktum, de valami hasonló társadalmi szerződés létrejöjjön. Azt kell eldönteni ennek során, hogy mit tartunk fontosnak, milyen módon akarjuk szanálni a gazdaságot.

Jó példa erre a privatizáció. Egyfajta fétisként kezeli mindenki a privatizációs bevételeket, mindenki azt reméli, hogy ebből fedezzük a külföldi tőke becsalogatását is, a hazai tőkeélénkítést, a munkahelyteremtést is, a válságba került területek fejlesztését is. De hát ennyi mindenre egyszerűen nincs pénz, tehát el kell dönteni, melyik az a két legfontosabb prioritás, ami alapján át kell gondolni a privatizációt.

A legsúlyosabb baj most is az, hogy nem volt koncepció, ami alapján megindult az állami tulajdon lebontása. Ezt valamilyen módon át kell gondolni. Először is föl kellene mérni az állami vagyont. A parlament számvevőszéki bizottságának ülésén hallhattunk egy esetről, amikor egy vállalat igazgatója levelet írt a vagyonügynökségnek: szabadságra szeretne menni, és kéri az ÁVÜ engedélyét, és ebből tudta meg az ÁVÜ, hogy a vállalat hozzá tartozik. A zavar egyik oka, hogy Magyarországon nem egyetlen állami szervezet privatizál (az ÁVÜ mellett ott van még az Állami Vagyonkezelő Rt., a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet), és ezen szerintem ’94-től változtatni kell.

A válsághármas – az államháztartási hiány, az infláció és a termelés visszaesése – ’94-ben is sújtani fogja Magyarországot. A privatizáció az egyik eszköz lehet a növekedés feltételeinek megteremtésében, bár én ettől már nem várok igazán sokat. A kisvállalkozásokat viszonylag gyorsan magánkézbe lehet adni, de még hosszabb ideig kérdés marad, milyen módon menedzseljük az állami tulajdonban lévő közép- és nagyvállalatok válságát.

• Beszélő