Skip to main content

A halogató gazdaságpolitika tükre

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Zárszámadás ’92


A jogszabályok tisztelete

Ami az 1992-es költségvetési gazdálkodás törvényességét illeti, arról nehéz jót mondani. Az Állami Számvevőszék elnöke a t. Házban törvénysértésekről beszélt, leszögezte, hogy a kormány a költségvetési évben eltért a törvényi felhatalmazástól, s némiképp meglepően a képviselők lelkiismeretére bízta azt, vajon megadják-e igenlő szavazatukkal a felmentést, ekképpen az utólagos felhatalmazást a kormányzati tevékenységre.

Elvben törvénysértő magatartást a képviselők nem támogathatnának, de a költségvetési szavazások logikája másképp működik. E szavazások a világon mindenhol bizalmi, s nem szakmai, törvényességi kérdésként merülnek fel. Az 1992-es költségvetés eddigi hányatott sorsa – a korábbi kétszeri bizalmi szavazás – predesztinálja zárszámadásának sima elfogadását is. Az 1991-es év utolsó napján izzadságszagban, nem kis nyomás alatt született, az első negyedév után már nyilvánvalóan tarthatatlan költségvetés év végi – a hatályos jogszabályoknak meg nem felelő – pótköltségvetéssel való módosítása után nincs is más lehetőség a koalíciós képviselők számára.

A törvényesség betartása, pontosabban be nem tartása az állami költségvetésben azért is kiemelten fontos, mert amennyiben az állam maga nem képes pénzügyi jogszabályait betartani, igen nehéz a gazdaság más szereplőivel azt betartatnia, elfogadtatnia. Márpedig a vállalkozók, különösen pedig a közpénzekből finanszírozott nonprofit intézmények – pénzügyi fegyelmüket elnézve – igencsak rászorulnának a kormányzat példamutatására. Tudva azt is, hogy az államháztartás mai parlament által alkotott jogszabályainak a semmibevételéről van szó, és hogy az 1994. évi költségvetési javaslat sem felel meg a hatályos szabályoknak, a helyzet ma elég reménytelennek tűnik.

Különösen szerencsétlen, hogy évek óta (sőt, bár korábban nem voltak a maihoz hasonló részletezettségű zárszámadások, bizonyíthatóan évtizedek óta) ugyanazok a „trükkök”, csibészségek a jellemzők, azt a benyomást keltve, mintha e téren csaknem minden megengedhető lenne. A helyzeten a rendszeres számvevőszéki ellenőrzés, a növekvő valószínűségű lebukás is csak részben segít. Az egyes évek közötti áthúzódások rendszeres manipulálása, ekképpen az egyenleg befolyásolása, a letéti számlák használatának jogi szabályozatlansága, az elkülönített alapok (szinte törvényszerű) szabálytalanságai, az átcsoportosítási jogosítványok megsértése, a költségvetési intézmények zavaros „vállalkozásai” (például az Ybl Bankban eljátszott, a számvevők által mégsem firtatott milliárdok) mind-mind örökzöld témák. Az említett hibák többsége megfelelő szándék esetén viszonylag könnyedén felejthető lenne. Nem oly könnyen megoldható, de mindenképpen megoldandó a költségvetés, sőt az egész államháztartás információs rendszerének olyan irányú fejlesztése, amelyből folyamatosan nyerhetők adatok a folyó műveletek mellett a tőkeműveletekről, a garanciavállalásokról s az adósságállomány alakulásáról is, s a rendszer egyes elemei illeszkednek is egymáshoz. E fejlesztés nélkül legfeljebb csak véletlenszerűen felelhet(ne) meg egy év költségvetése vagy zárszámadása a mérlegvalódiság követelményének.

Az 1992-es zárszámadás jól mutatja, hogy az államháztartás szabályozásában, információs és ellenőrzési rendszerének kidolgozásában még igen sok a tennivaló, e téren – sajnos azóta is – legfeljebb rendszerváltás közben vagyunk. E váltást gyorsítva kellene véghezvinni, mielőtt még rögzülnének a minden kormányzat számára kényelmes korábbi s ma is előszeretettel használt eszközök és módszerek parlamentünk gyakorlatában.

A gazdaságpolitika szolgálatában

Az 1992-es év költségvetése egy recessziós gazdaság tükrét tárja elénk. Bár amikor ez készült, még kedvező makrogazdasági jelenségekről szóltak a hivatalos értékelések, év közben mégis megszületett az a felismerés, hogy a költségvetés, az államháztartás súlyos problémáinak kezelésére hároméves konszolidációs programra van szükség. Az év őszére kidolgozott 1993-as költségvetési irányelvek bemutatásakor bejelentett elképzelés nem utolsósorban annak volt következménye, hogy az év második felére világossá vált, hogy a gazdaságpolitikát jelképező Kupa-program tarthatatlan, alig egy évvel meghirdetése után korrekcióra szorul. A ’92-es költségvetés kipukkadt, mert a gazdaság átalakulásáról alkotott túl optimista elképzelésekhez illeszkedett. Ezért némiképp meglepő Szabó Iván zárszámadási expozéjának megállapítása, miszerint a gazdaság helyzetében a sok nehézség ellenére számottevő fejlődés volt kimutatható. Nem kevésbé meglepő, de annál érthetetlenebb a konszolidációs munkák máig tartó felfüggesztése, jegelése.

A ’92-es költségvetés számtalan sajátossággal, újdonsággal szolgált. A legnagyobb „meglepetés” a deficit mértéke volt: 79 milliárdot terveztek, de ehelyett két és félszeresére, csaknem 200 milliárdra nőtt. Ez évben találkozhatunk az Antall-kormány első – bár jócskán megkésett – pótköltségvetésével, ekkor indul meg a vagyoni, a tőkejellegű bevételek folyó célokra történő bevonása, de ebben az évben még kapnak a költségvetési intézmények általános – igaz, az infláció mértékétől elmaradó – kompenzációt, úgynevezett bér- és dologi automatizmus formájában. 1992-ben lépi át először az államadósság növekedése a 300 milliárd forintot, s e közel egyharmados arányú növekedés előrevetíti a következő évek egyik legsúlyosabb problémáját.

A tervezett kismértékű növekedés helyett bekövetkező 4-5 százalékos termeléscsökkenés szükségszerűen vezetett a költségvetési bevételek – elsősorban a gazdálkodó szervek és a lakosság befizetéseinek – jelentős elmaradásához. Komoly bevételkiesést okozott ugyanakkor a pénzintézetek új szabályozása – a bankszférából a kötelező tartalékképzés miatt kevés adó folyt be –, s egyre inkább megnyíltak az új jogszabályok adta adóalap-csökkentések legális és illegális útjai is. Mindennek eredményeként a bevételek 90 milliárddal elmaradtak a tervezettől, s ehhez az elmaradáshoz már nem lehetett hozzáigazítani a kiadásokat. Bár az év végén közel 10 milliárddal csökkentették az intézmények támogatását, a kiadások végül is közel 40 milliárddal növekedtek, elsősorban a munkanélküliség és a rohamosan növekvő adósság kamatterhei miatt. Az alapvetően rossz – költségvetési szempontból pedig tudatosan torzított – gazdasági prognózis tehát szükségszerűen vezetett a költségvetés egyensúlyának drasztikus romlásához.

Ma már biztosan tudjuk, hogy a költségvetési válságból kivezető egyetlen út a gazdasági növekedés lehet. De segítette-e a ’92-es fiskálispolitika a növekedést? Milyen belső források támogatták a vállalkozási szféra jövedelemtermelő képességének növelését? Miközben folytatódott a gazdálkodó szervezetek – a korábbi szerkezetben célszerűtlen – támogatásának leépítése, a költségvetés növekvő hiteligénye és az egyre magasabb hitelkamatok miatt erőteljesen csökkentek a vállalkozások számára hozzáférhető pénzügyi források. A vállalkozások nettó forrásbevonása az előző évinek csaknem felére esett vissza annak ellenére, hogy a jogi személyiségű és a jogi személyiség nélküli gazdasági szervezetek száma egyharmaddal, több tízezerrel nőtt. Igaz, a felhalmozási kiadásokat mintegy 10 milliárddal növelték 1991-hez képest, de ez nem jelent érdemi változást, s az adórendszer sem biztosíthatott többletforrásokat a növekedéshez. A költségvetés csak a már működő intézményhálózat fenntartására, az újonnan jelentkező munkanélküliség passzív kezelésére volt képes, és sem közvetlen, sem közvetett eszközökkel nem segítette, hogy a növekedés meginduljon a gazdaságban.

A tanulság

Az 1992. évi költségvetés, az abban megtestesülő fiskálispolitika nem válaszolt tudatosan a gazdasági átalakulás kihívásaira, s különösen nem ment azok elébe. A gazdaság jövedelemtermelő képességének visszaesése mellett folytatódott a korábbi költségvetési gyakorlat, alig változtak az állami kötelezettségvállalások, és ez szükségszerűen növekvő deficitet eredményezett. Az átalakulás miatt elkerülhetetlenül esnek ki bevételek, a munkanélküliség, az adósság pénzpiaci finanszírozása új kiadási igényeket támaszt; de mindez először 1992-ben tette világossá, hogy a sodródó, legkisebb ellenállás irányába törekvő költségvetési politika nem folytatható tovább. Az egyensúly felborulását nem lehetett megakadályozni a termelési és a fogyasztói támogatások minimalizálásával, a privatizációs források bevonásával sem. Az örökölt költségvetési szisztéma tarthatatlan, zsugorodó gazdaságban fokozódó eladósodással fenyeget.

Ma már az is világos, hogy Kupa Mihálynak az a korábban sokszor megnyugtatásként hangoztatott állítása sem tartható, hogy a költségvetési bevételek és kiadások egyre növekvő eltéréséből eredő forráshiányt belső megtakarításokból finanszírozni lehet. Ez persze korábban sem volt igazán szerencsés érv. Az 1994-es költségvetési törvényjavaslat ismeretében pedig azt is látnunk kell, hogy a költségvetés konszolidációjának ’92 őszén felvetett terve legkorábban csak kétéves késéssel indulhat meg, lényegesen rosszabb feltételek mellett, a következő kormány terhes örökségeként. Az 1992-es zárszámadás és az 1994-es költségvetés szomorú tanulsága, hogy az államháztartás szerkezetének átalakításában talán még félúton sem vagyunk.




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon