Skip to main content

„Mikor és hogyan”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
NATO-esélyeink

Solt Ottilia: Az ígéret Földje?


Beszélő: Hogyan látod a NATO-hoz való csatlakozás realitását haditechnikai szempontból?

Király Béla: Ezzel a kérdéssel lehet ködösíteni, port hinteni, és lehet tervszerűen haladni az ígéret Földjéig – már amennyiben a NATO-hoz való csatlakozás az. Mindenesetre legjobb egészen az alapoknál kezdeni. A mai magyar hadsereget nem lehet integrálni a NATO-ba, már csak a doktrínák különbözősége miatt sem. Ez a hadsereg még tökéletesen be van gyepesedve a szovjet doktrínába. Ez egészen más vezetési stílust jelent.



Beszélő: Hogyan született egyáltalán a javaslat ötlete?

Wachsler Tamás: Az elmúlt két év során rendkívül jó munkakapcsolat alakult ki a közgyűlés apparátusával. Kiderült: az alapszabály nem tiltja, hogy a társult delegációk tagjai határozati javaslattal éljenek. Innen jött az ötlet.

Beszélő: Kikkel egyeztetett az előkészítés során?

– Elgondolásunkat egyértelműen támogatta a Külügyminisztérium. Simonyi Andrással, a brüsszeli NATO-misszió munkatársával a tárgyalások minden fázisában egyeztettük, mi az, ami még elfogadható, és mi az, ami már nem. És természetesen egyeztettem a magyar küldöttség tagjaival is. Befolyásos támogatók nélkül persze kevés esélye lett volna a javaslat elfogadásának: egy ismerős holland liberális képviselőnő segítségével megnyertük még három amerikai képviselő támogatását is. Így végül öt név került a beadványra.

Beszélő: Mennyivel kerültünk ezzel közelebb a NATO-hoz?

– Nem szabad a dolgot túlbecsülni. Az Észak-atlanti Közgyűlés a NATO-tagállamok parlamentjeinek konzultatív testülete: hoz ugyan határozatokat, de ezek senki számára sem kötelezőek. Szó sincs tehát arról, hogy becsempésztük Magyarországot vagy a kelet-közép-európai országok bármelyikét a NATO-ba. A kérdés inkább úgy tehető fel, mennyivel kerültünk közelebb a NATO egyik fontos szervezetéhez, az Észak-atlanti Közgyűléshez. Ebből a szempontból a javaslat elfogadása nagy áttörésnek tekinthető 1990-hez képest, amikor a londoni közgyűlésen megkaptuk a társult delegáció státusát. Azóta minden évben újabb és újabb pozíciókat nyertünk. A most elfogadott javaslattal véleményem szerint elértük azt a plafont, ami a jelenlegi szervezeti keretek között egyáltalán lehetséges. A következő lépés a teljes tagság elnyerése lehet a közgyűlésben. De hangsúlyozom: még ez sem jelent majd teljes NATO-tagságot.

Beszélő: A sajtó több figyelmet szentel csatlakozásunk politikai akadályainak, pedig a tagsággal együtt járó gazdasági elvárások nehezebben teljesíthetők.

– Így van. Magyarország és a kelet-európai országok egy része politikai értelemben ma már érettnek tekinthető a NATO-tagságra, katonai szempontból azonban nem felelnek meg a feltételeknek. Hadseregeik semmiféle szempontból nem kompatibilisek a NATO-hadseregekkel, a csereszabatosság megteremtésének költségeibe viszont jelenleg ezek az országok egyszerűen belerokkannának. Ha tehát a januári NATO-csúcs meghatározná a teljes csatlakozás feltételeit, az is csak egy hosszú folyamat megindítását jelentené.

Beszélő: Mennyiben hátráltatja a Nyugat és Oroszország viszonya a kelet-közép-európai országok NATO-tagságát?

– Oroszország érv lehet mindenre és mindennek az ellenkezőjére is. Alig két héttel a kelet-európai országok NATO-csatlakozásától „óvó” Jelcin-levél előtt Varsóban éppen az ellenkezőjét állította az orosz elnök. Az orosz belpolitika rapszodikussága számomra éppen azt bizonyítja, hogy igen-igen nagy hiba volna, ha egy egyenetlen folyamat egyik epizódja miatt leállítanák az egyik legfontosabb – legalábbis számomra legfontosabb – világpolitikai trendet: azt, hogy Kelet-Közép-Európa kikerül Oroszország holdudvarából, és közeledik Nyugat-Európa vonzásköréhez.

Szerintem NATO-tagságunk most leginkább azon múlik, hogy szándékában áll-e a Nyugatnak térségünk integrálása. Ha nincs szándékában, nagyon jó kifogás lehet Oroszország.

Beszélő: És szándékában áll?

– Tapasztalataim szerint igen. A kérdés ma már nem az, hogy csatlakozunk-e, hanem hogy mikor és hogyan.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon