Este, mikor a show-világ röppentyűi kezdik átvenni a légi fényuralmat, nekivágnak a Hajnali 4-es Költők. Át a Queens Boulevard-on, felmarlborózva. Gyors stop a csini Nyce-gépnél, s akkor jöhetnek a töltekezőhelyek. Elsőül egy öregember bárja. Kis odú, dekorációja mókásan kifejező, a tulaj így hű önmagához: ír zászlócskák, modelles poszterek, jelentős vonalakkal ékes széplányok pucérkodnak az italámozás oltárán. A Hajnali 4-es Költők belépnek, s nekik is belépnek mindenféle hölgyek, jó ötvenes jó nők, vagy önmaguk emlékművei, feszes lastexekben, fekete harisnyákkal felszexelten, enyhén szólva is beszeszelten, farukat ékesszólóan riszálva, bárkinek kínálva, tessék, ha ez kell. Fiatal illegális írek tárgyalják bomba terveiket, hülyézik az amcsikat. Bömböl a zenegép, udvarias kiszolgálás ez is, mit kellene a nem is oly zsenge, szépreményű gondolatokból mindenkinek olyan sokat hallani.
A bárpult mögött zömök pasas sürgölődik, sörhasa egy-egy hajdankori szovjet politikai bizottsági tagnak is végképp becsületére válna. A Hajnali 4-es Költők elfoglalják bevált sarokhelyüket. Sarkalatos érvük pár ropogós bankó, ropogós mosoly a kiszolgálás mellé a válasz. Maguk túl józanok még, a társalgás egyelőre nem sokat ér: munka, nők, nagy csöndekkel. Egy-egy régi lemez a gépből: felderül akkor az arcuk. Suttogás: „Emlékszem, mikor még null-tizenhat voltam, és…” A mondat vége elvész. Egy nagy korty Budweiser végez vele. „Tessék, mit kezdtél mondani?” – „Á, semmi. Annyi.”
Már új lemez dübörög. Az idő múlását a pult mögötti zömök férfiú összefüggő folyamattá teszi, erős hangsúlyokkal: ahogy egy-egy sörösüveget dalos kis klikk-bumm ismétlődgetéseivel kísérve a szemétvödörbe hajít.
„Mondják, mit gondolnak a közép-keleti válságról?” – „Pillanatnyilag nincs nálunk napirenden. Még egy kört kérünk.” És a csapos hozza. Ők a jelek szerint unni kezdik az est bőségelemeit, már némely mellbőségeket leszámítva. Kitartanak mindazonáltal, 2,25 dolláros üvegszintjük mellett. Átmeneti megkönnyebbülést hoz szépreményű yuppie-k érkezése, nyilván Manhattanbe igyekezvén. Ifjú hölgyeik színes hajfantáziátlanságokkal ékesek. Long Island felől jöhetnek. Rendelnek pedig „Sea Breezes”-t és „Screwdrivers”-t, megugráltatják kicsit a bárfőurat. Megvannak ezzel is, akkor a zömök férfiút a forgalom titkai felől kezdik faggatni: márminthogy a Queens Borough Bridge-nél ez épp hogy s mint áll. „Mozog”, hangzik a válasz, „de alsó szinten csak az egyik sávon, másik lezárva. A felsőn mindkettő oké. Az 59-ik utcánál ledöglött a lámpa.” Ennyi. A borravaló se sok, s akkor szépreményűék továbblendülnek a betondzsungel világa felé, beljebb oda.
Gondolatok kezdik felhőzni a Hajnali 4-es Költők kissé már szennyeződött agyát, s ezekből a motívummotoszokból egyszer még vers is lehet, novella – természetesen a kiadatlan fajtából. Túlbuzgó őspiások némi veszekedése ébreszti rá őket, hogy helyük más bárban lenne.
Rég elmúltak a világ polgári órái, a metróban erotikus filmek az uralkodók s efféléknek megfelelő hirdetések. Ők végiglátogatnak vagy fél tucat bárt. Az este lényegét lényegtelenül szívélyes társalgások és értekezések teszik leendő új ismerősökkel, a szónak amaz elmélyülő értelmében, s fontos motívum kerül azzal is, hogy kerülni igyekeznek a test és a lélek oly korábbi tanúságtételeit, miszerint is: „Te vagy az egyetlen. De tényleg.” Nem, ilyet tényleg ne.
Mikor már vagy 30 dollárnyi szeszértékkel élénkítették tompulásukat, az ittasok biztonságérzetével térnek meg magányuk terébe, haza. Egyikük előkerít valami összehajtogatott papírdarabot, társára néz, olvasni kezdi például az alábbiakat.
Ha kérded ezt a nőt hogy szeretem
Nem is lelem feleletem
Külön-külön tudja két-két felem
Valamelyiket mindig meglelem
De ha azt kérded ez a szerelem
Nem biztos hogy hiszem
De azt álltó helyből érezhetem
Ez a nő nagyon kell nekem
Nevetés a válasz, illetve még annyi, hogy: „Ez úgy hangzik, mint egy reklámszöveg, méghozzá álltó helyből. Hadd olvassak fel én is valamit.” És mire odakint a tejesember órája pitymallik, a Hajnali 4-es Költők harsányan hahotáznak, nem, ők nem a hat-húszassal érkeztek idáig, és pezsdítő az a szép önellentmondás is, ahogy elköszönnek egymástól: „Akkor hát viszlát holnap.”
1990. szeptember 25.
Queens, NY
(Fordította: Tandori Dezső)
- Kultúra [5]