Beszélő: Itt fekszik előttünk a Magyarországi Cukrászok és Rokonipari Munkások Egyesületének 1495-ös sorszámú tagsági könyve. Tanúsága szerint 1942-ben, 19 éves korában lépett be a szakszervezetbe.
Forgács Pál: Pontosabban már 18 éves koromban, de a tanoncok nem kaphattak tagsági könyvet, mert az akkori törvények ezt kizárták.
Cukrászműhelytől az OTI-önkormányzatig
– Cukrászműhelyben dolgoztam a József körúton, hatan voltunk inasok. Polgári családban nőttem fel, de az volt nálunk a böcsület, hogy a zsebpénzét mindenki keresse meg. Úgyhogy én 15 éves koromtól minden nyáron egy hónapot dolgoztam, csokoládégyárakban, a Mannánál vagy a Hindunál, és ott megismerkedtem a szakszervezeti gondolattal. 18 éves koromban a magaménak vallottam a szocialista gondolatot anélkül, hogy ez tudatos lett volna. Volt olyan inastársam, aki napi 12-14 órát dolgozott, ott aludt a műhelyben, mert reggel négykor kellett fölkelnie, hogy befűtse a kemencét, és este tízkor még takarítania kellett. Ezek a tapasztalatok elfogadhatatlanná tették számomra az akkori állapotokat. Próbáltam az inastársaimat felvilágosítani, és bevinni a szakszervezetbe. Elég sokat olvastam is, és adva volt számomra az a sorsközösség, ami az akkori tanonctársaimhoz fűzött. Lényegében tíz évet töltöttem a cukrászszakmában. ’41-től ’45-ig, majd ’51-től ’57-ig cukrászüzembcn dolgoztam, és a szakszervezetnek természetesen végig tagja maradtam.
Beszélő: E tagkönyvben 1948 végén megszakad a tagdíjbélyegek sora.
– Nem szakadt meg, csak tagkönyvcsere történt, akkor egyesült a négy élelmezési szakszervezet. A cukrászok szakszervezetének ’45-ben lettem a titkára, és ’47-ben az elnöke. A ’48-ban létrehozott élelmezési szakszervezetek szövetségének is én lettem az első elnöke, a legfiatalabb szakszervezeti elnök.
Beszélő: Ez függetlenített állás volt?
– Nem. Én ’41-től ’44-ig elvégeztem a munkásakadémiát, és ’45-ben, amikor legálisan elindult a szakszervezeti oktatás, én lettem ennek az iskolának a vezetője. Úgyhogy ’45-ben csak pár hónapig voltam függetlenített szakszervezeti titkár, ’45 végétől az iskola vezetője voltam.
Beszélő: A háború hogyan érintette a szakszervezetek működését?
– Egészen a németek bevonulásáig, ’44 márciusáig a szakszervezet legálisan működhetett. Igaz, a szakszervezet minden ülését engedélyeztetni kellett a rendőrségnél, és egy rendőrtiszt mindig ott ült a közgyűlésen, az elnökségi asztalnál. De ez a szakszervezetek legalitását nem kérdőjelezte meg. A Horthy-rendszer arra nagyon vigyázott, hogy tagja maradhasson a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek, és ehhez kritérium volt, hogy a szakszervezeti szabadságjogokat legalább formálisan betartsák. A közalkalmazottaknál, bányászoknál, vasutasoknál nem lehetett, de a többi szakmában – 51 szakszervezet volt még ’44-ben – kollektív szerződést köthettek, elismerték tárgyalópartnernek, az OTI-önkormányzatnak tagjai voltak. Én magam is, ’43-ban, mint a legfiatalabb, a cukrászmunkásokat képviseltem az önkormányzatban.
Beszélő: Az OTI-önkormányzat működéséről milyen emlékei vannak?
– Az önkormányzat korlátozott jogkörrel rendelkezett, véleményezési joga volt, bizonyos fokig beleszólhatott a költségvetésbe. Én például mint a cukrászmunkások képviselője egy kampányt tudtam vezetni annak erdekében, hogy a cukrászok ingyenes fogpótlást kapjanak. Bizonyítani tudtuk, hogy a fogszuvasodás szakmai betegség, és hogy erre van keret az OTI költségvetésében. A szocdem párt kitűnő szakértőket adott, akik szakmailag alátámasztották a dolgot. Ez nem a Horthy-rendszer érdeme volt, hanem a szakszervezeteké. A szakszervezet valóságos erőt képviselt, és ezért eredményeket tudott elérni. Mára is érvényes tanulság, hogy az önkormányzat annyit ér, amennyi eredményt fel tud mutatni. A most létrejövő új önkormányzatok keretei is tágíthatók.
Beszélő: Az önkormányzat a vagyongazdálkodás kérdéseibe is beleszólhatott?
– Beleszólhatott. Emlékszem, hogy voltak korrupciós botrányok az OTI-nál is. Hol nem volt Magyarországon korrupció!? Az OTI-ban is előfordultak ingatlanseftek, amikor áron alul adtak el vagy áron felül vettek ingatlanokat, de a mi szakértőink ebbe beleláttak, sőt, az apparátuson belül is voltak szocdem érzelmű orvosok, jogászok, akik kiadták nekünk az információkat, tehát a nagy disznóságokat nem lehetett eltussolni. Én elégedett lennék, ha ez az új önkormányzat ugyanolyan aktív lenne, és ugyanolyan hatékonyan tudna működni, mint ahogy mi tudtunk ötven évvel ezelőtt.
Beszélő: A szocdem párthoz milyen kapcsolatok fűzték?
– Én párttevékenységet tulajdonképpen soha nem folytattam, mert megszállott szindikalista vagyok. De a régi szociáldemokrata párt és a szakszervezet között igen szoros kapcsolat volt. Az Erzsébet körúti szakszervezeti helyiségünkben egy körzeti szocdem szervezet is működött, a választási kampányokban aktívan részt vettünk, és anyagilag is támogattuk a szocdem pártot. Természetesen én is szociáldemokrata érzelmű voltam. Mónus Illés tanítványaként nagyon sokat kaptam, ami keveset tudok, azt elsősorban neki öszönhetem. Ő pedig szociáldemokrata volt.
Az önvédelemtől a kirúgatásig
Beszélő: A cukrászat olyan szakma, amelynek képviselői közül sokan széttagoltan, kis üzemekben dolgoztak. Mennyire lehetett a szokásos érdekvédelmi módszereket alkalmazni?
– A szakma két részre oszlott. Akikre a kérdés vonatkozik, azokat mi sütőcukrászoknak („puhacukrászoknak”) neveztük. A másik része volt a gyári cukrászat (a „keménycukrászat”). Ők több százan dolgoztak egy munkahelyen. Ilyen volt például a Stühmer gyár, a szerencsi gyár vagy a győri Koestlin. A kisüzemi cukrászokat nagyon nehéz volt szervezni, mert két-három ember dolgozott egy helyen. Sokat gúnyolnak a mai ligások, amikor mesélem, hogy biciklivel jártam annak idején a városban műhelyről műhelyre, így próbáltam beszervezni a cukrászokat. Budapesten hatszáz cukrászüzem volt, némelyikben csak egyetlen segéd, és a Gerbeaud, a Lukács vagy a Hauer, ahol húsz-harminc cukrászsegéd dolgozott, már nagynak számított. A háború előtt a cukrászok tíz százaléka volt szakszervezeti tag, és ez jó eredménynek számított, hiszen akkoriban a szakszervezeti tagok száma összesen alig haladta meg a százezret Magyarországon. Az akciókban a szervezett csoport magával tudta ragadni a többséget. Amikor például a vasárnapi munkaszünetért harcoltunk, vagy azért, hogy a nyolcórás munkaidő ne csak papíron létezzen, akkor szélesebb körű támogatást éreztünk a hátunk mögött. Egyébként a szervezett munkásság állt ki a legkövetkezetesebben a fasizmus ellen, és ha ezt ma nem is szívesen emlegetik, a magyar progressziónak is meghatározó eleme volt. Ez egy olyan tradíció, amit ma sokan szeretnének elfelejteni.
Beszélő: 1945 után milyen mértékig maradt meg a szociáldemokrata befolyás a szakszervezetben, illetve milyen mértékben jelentkezett a növekvő kommunista befolyás?
– ’45 márciusban a kommunisták lényegében puccsot hajtottak végre. Peyer Károly még Mauthausenben volt több más szakszervezeti vezetővel együtt, amikor a Moszkvából hazatért kommunista csoport úgy vette át a szövetkezeti mozgalom csúcsszerve, a szaktanács vezetését, hogy kinevezte Kossa Istvánt főntkárnak, Peyert pedig egyszerűen leváltották.
Beszélő: Önben nem volt kommunista vonzódás akkor?
– Egyértelműen volt. Peyert én is opportunistának tartottam, én is úgy éreztem, hogy a szocdem pártnak radikálisabb vezetésre van szüksége. Másrészt nem tagadom, hogy mi a marxizmus forradalmi tanításait elfogadtuk: magunkévá tettük.
Beszélő: A munkásakadémián is ilyen szellemben folyt az oktatás?
– A munkásakadémián nagyon szabad szellem volt. A legnagyobb hatása Magyarországon az ausztromarxizmusnak volt, elsősorban Otto Bauernek. Mónus Illés is ennek az irányzatnak volt a híve. Persze az is hatott ránk, hogy mi a Szovjetuniót felszabadítóként fogadtuk. Aki ezt ma letagadja, az hazudik, mert nem volt olyan antifasiszta Magyarországon, aki ne azt gondolta volna, hogy a Szovjetunió nélkül lehetetlen megszabadulni a fasizmustól.
Beszélő: Az a bizonyos egyesítés, amikor az élelmiszer-ipari ágazat szakszervezeteit egyesítették, mennyire volt már előszele a szakszervezeti mozgalom kilúgozásának?
– Előszele volt, de akkor ezt még nem láttam. Rövid idő alatt 51 szakmai szervezetből 17 ágazati szervezetet csináltak. Ezeket könnyebb volt ellenőrizni és kézben tartani. Emellett az egyesítések a szakmai tradíciók megtörését is szolgálták. Mert annak a cukrásznak, aki megszokta, hogy neki van egy második otthona, a szakszervezet, ahol a szaktársaival összejöhet, együtt kirándulhat, művelődhet velük, elvenni ezt az otthonát, ez lényegében a szakszervezeti mozgalom felszámolását jelentette. Ha a gyökereket elvágod, akkor előbb-utóbb az a mozgalom elhal. Ez történt ’48-ban. Én a mai napig szégyellem, hogy ennek részese voltam, mert azt hittem, hogy egy nagyobb szövetség nagyobb erőt képvisel. 1950–51-re gyakorlatilag már az összes tradíció megszűnt, és ezzel együtt megszűntek a dalárdák, a színjátszó csoportok. Mindaz, ami jellemezte régen az öntudatos szervezett munkást, akinek közösségi tudata van, aki művelődik, akinek kulturális igényei vannak. Ez a típus már idegen volt egy kommunista hatalomban. Nem véletlen, hogy ’50-ben kezdődött el a szindikalizmus elleni harc.
Beszélő: Hogyan távolították el?
– Amikor kirúgtak, a szaktanács külügyi osztályának voltam vezetője. Az énellenem felhozott vádak a következők voltak: a nővérem disszidált, az édesanyám a Mindszenty-perben volt lecsukva másfél évig. Velem kapcsolatban különböző nyomozásokat folytattak, de a pontos vádiratot nem kaptam kézhez.
Beszélő: Nehéz volt ilyenkor elhelyezkedni. Hol próbált?
– Vagy 6-8 hétig nem adták ki a munkakönyvemet és az élelmiszerjegyet. Ezután több helyen (Pesten, Sztálinvárosban, Inotán) próbálkoztam, de nem maradhattam, kirúgtak. Ónodi Lajos fogadott be végül. Ő volt akkor az Éttermi és Büffé Vállalat igazgatója. Hat évig a Lőportár utcai cukrászüzemben dolgoztam.
’56 és ’88
Beszélő: ’56-ban ott is munkástanács alakult?
– Forradalmi bizottságnak hívtuk, engem megválasztottak ennek elnökévé. De mi nem sztrájkoltunk, mert mint élelmezési üzemnek az volt a szerepünk, hogy valamennyire biztosítsuk az ellátást.
Beszélő: Ugorjunk át a közelmúltba. Már csak azért is, mert most, május 14-én lesz éppen öt éve, hogy megalakult a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, a TDDSZ.
– Az első magyar független szakszervezet, negyvenévi tetszhalál után. Kádár János még pártfőtitkárként dörögte: „Mivel hazánkban az MSZP-vel szemben álló pártok létrehozásának realitása nincs, a szocialista rendszer fellazítására törekvő erők… az érdekképviseletek vonalán próbálkoznak.” De már se a fenyegetőzés, se a rendőrségi macera nem akadályozhatta meg, hogy 1200 tudományos dolgozó és más kvalifikált dolgozó megalakítsa a TDDSZ-t. Éreztük, hogy történelmet csinálunk. Az alapítólevélben leszögeztük: „A társadalmi szolidaritás szellemében figyelemmel kísérjük valamennyi társadalmi réteg helyzetének alakulását; igyekszünk a szociálisan rászorultak életkörülményeinek javítására hasznosítható javaslatokat kidolgozni.”
Beszélő: Noha ’88–89-ben nem volt forradalom, el tudta volna képzelni az ember, hogy létrejöjjenek üzemi, vállalati, érdekvédelmi szervek, amelyek talán megfelelő ellenőrzést tudtak volna gyakorolni azok felett az átalakulási folyamatok felett, amelyekkel most annyi baj van. Mi a véleménye, ’89-ben miért nem történt ez meg? Hiszen ’56-ban a munkástanácsok nagyon pontosan tudtak személyre szólóan szelektálni: volt, ahol az igazgatót beválasztották a munkástanácsba, de volt, ahol elzavarták, ha ezt érdemelte meg.
– ’56-ban még a régi szervezett munkások, a régi szociáldemokrata és szakszervezeti emberek majdnem minden munkástanácsban, forradalmi bizottságban ott voltak. ’89-ben már alig maradt valaki közülük. A TDDSZ megalakulásakor nem a munkásság mozdult meg, hanem az értelmiség. A Kádár-rendszernek sikerült a munkásságot pacifikálni, eltéríteni a közösségi fellépéstől. Éppen az volt az egyik bűne a kádárizmusnak, hogy az embereket a privát szférába terelte, elvonta mindentől, ami közös fellépést jelent. Ez ma is érezteti a hatását.
A másik ok, ami miatt a privatizáció szakszervezeti ellenőrzése háttérbe szorult, politikai. Ahogy az SZDSZ-en belül is eltolódás ment végbe a baloldali kötődéstől egy liberális, neoliberális irány felé, a mi sorainkban, a TDDSZ-en, majd a Ligán belül is volt egy nagyon befolyásos csoport, amely lényegében a magántulajdonnak vagy a privatizációnak minden korlátozását eleve elvetette, és nem támogatta e téren a szakszervezet ellenőrző szerepét.
Beszélő: Voltak olyan reményei ’88-ban, hogy a TDDSZ a Szolidaritáshoz hasonló társadalmi mozgalommá terebélyesedhet?
– Egyértelműen voltak. Sőt, nem tagadom, reméltem azt is, hogy az új szakszervezeti mozgalom egy szociáldemokrata mozgalom bázisa lehet. A TDDSZ első határozatában megfogalmazta a szolidaritást a munkásokkal. Elmondtam a TDDSZ alakulóülésén, hogy negyven év után ott akarjuk újra kezdeni, ahol ’48-ban abba kellett hagynunk. A régi szociáldemokrata szakszervezeti mozgalom, a kelet-európai demokratikus mozgalmak (elsősorban a Szolidaritás, de a Charta ’77 is bizonyos fokig) és a hazai demokratikus ellenzék voltak az inspriációim, vagyis mindazok a hagyományok, mozgalmak, amelyek egyben a civil társadalom létrehozására is irányulnak.
Nem a mozgalomban csalódtam
Beszélő: Bár a független szakszervezeti mozgalom komoly eredményeket mutatott föl, az általa előidézett változások mégsem igazolták reményeit.
– Többek között azért nem, mert nagy lehetőségeket szalasztottunk el. Ha idejében, 1990-ben sor került volna egy szakszervezeti választásra, ha akkor létrejön egy megállapodás vagyoni és egyéb kérdésekben, ma nem itt tartanánk. Éveket vesztegettünk el, miközben folyamatosan csökkent a tekintélyünk, folyamatosan csökkent a szakszervezeti mozgalom presztízse. Ebben mindnyájan hibásak vagyunk. Amikor a szakszervezeti kerekasztal felbomlásakor a soros elnök voltam, azt mondtam – és ez mindenkinek szólt, aki ott ült –, hogy éretlennek bizonyultunk arra, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom vezetői legyünk. És most is így látom. A vagyon körüli vita miatt az az érzése támadt az embereknek, hogy itt a boncok marakodnak a koncon – nehezen alkulhatna ki ennél ellenszenvesebb kép a szakszervezetekről. Rossz benyomást keltett az is, hogy a szakszervezetek egymást marják, és minden energiájuk erre megy el.
Az egyetlen megoldás az lett volna, ha minél hamarabb túl lettünk volna a szakszervezeti választásokon, mert abban a pillanatban az egész marakodás értelmét vesztette volna. Akkor volt reális alapja annak, hogy a választásokkal új fejezetet nyissunk. A mostani választás már nem ugyanezt fogja jelenteni. És ezért nem lehet felelőssé tenni csak az egyik felet. Nekem a Ligán belül komoly vitáim voltak. Nagyon erős volt a kommunistaellenesség, és nehéz volt keresztülvinni, hogy egyáltalán leüljünk tárgyalni Nagy Sándorral, és partnernek tekintsük. Belőlünk, az én barátaimból is hiányzott a bölcsesség. Nem ismerték fel, hogy itt a magyar szakszervezeti mozgalomról van szó, amelynek a volt kommunisták ugyanúgy tényezői lesznek, mint a többiek.
Én nem a szakszervezeti mozgalomban csalódtam. Magyarországon lesznek, kell hogy legyenek szakszervezetek, a szakszervezeti gondolat fönn fog maradni. A Liga léte önmagában is meghatározó lehet abban, hogy egy egészséges szakszervezeti mozgalom jöjjön létre, mert vannak a Ligában erre alkalmas erők.
- Válassz szakszervezetet! [6],
- Eörsi János [7]