A közjogi jogi személyiséget a német jogi dogmatika teremtette meg egy egészen sajátos történeti szituációban. Az erős porosz (német) állam a bismarcki ún. államszocializmus jegyében úgy akarta részesíteni az erősödő (de még gyenge) polgárságot a hatalomból, hogy a feudális céhrendszerre ráültetve (ön)kormányzó (bár szoros állami felügyelet alatt álló) köztestületekre kívánt bízni közigazgatási feladatokat. Ezért a Német Polgári Törvénykönyv (Bürgerliches Gesetzbuch) első tervezete (42–57. §) egy egész sor közös rendelkezést tartalmazott a magánjogi és közjogi jogi személyekre. Ez a törekvés a BGB végleges szövegének kialakításakor, 1900-ban már háttérbe szorult. A magyar közigazgatás német példára vette át – a középkorban nálunk is ismert – közjogi jogi személyek kategóriáját, és ezek külön törvények alapján 1945-ig (némelyikük 1948–49-ig) ténylegesen működtek.
Köz-kiszolgáltatás
Minden modern államban van egy köztes terület az államhatalom és a civil gazdaság között: a közintézményi szféra. Az egyház mint testület nem egyszerű egyesület, az állami iskola vagy kórház egyházi kézbe adása nem privatizáció, hiszen az egyházi iskola se nem állami, se nem magán, hanem valamilyen harmadik típus: nem állami közcélú intézmény. Erre, a többek által „közösséginek” is nevezett szférára feltétlenül szükség van, törvényi szabályozása is elengedhetetlen. A kérdés csak az, hogy a jelenlegi, a PTK-ba belegyűrt szabályozási javaslat megfelelő-e vagy sem.
Az eredeti elképzelés az volt, hogy egyfelől (a közjogi jogosítványokra, az adózásra, a gazdálkodásra, a munkaviszonyokra, valamint a polgári jogi vagyoni viszonyokra egyaránt kiterjedő) non-profit törvény készül, másfelől az érdekegyeztetésről szóló törvény szabályozza az érdek-képviseleti funkciót betöltő egyesületi jogállású társadalmi szervezeteknek a kormánnyal és más érdek-képviseletekkel való kapcsolatát. Ez a helyes gondolat most halkan elfelejtődött, pedig a polgári jog nem szabályozhatja sem a köztestületek közjogi jogosítványait, sem pedig az érdek-képviseletek és a kormány viszonyát.
A köztestületeknek és a közalapítványoknak a PTK-ba való beolvasztása jogalkotási trükk, amellyel a szocialista (ún. államigazgatási) állam romjain újabb erős közigazgatási hatalmat teremteni kívánó kormányzat a gazdaság és az állam közti közösségi szférát akarja magához kötni és ellenőrzése alatt tartani.
A PTK-módosítás ugyanis burkoltan és áttételesen lehetővé tenné, hogy
a) az államigazgatás egy részét (apparátusát, költségvetését) köztestületekben, illetve közalapítványokban (esetleg közhasznú társaságokban) tüntessék el úgy, hogy működési költségei zömét a civil szféra állja, de azért változatlanul a kormány kezében maradjon. Ez többek között azt eredményezheti, hogy az átadott területeken a közigazgatással szembeni jogorvoslati eszközöket (pl. a bírói utat) már nem lehet igénybe venni;
b) az eddigi érdekképviseletek jelentős részét (pl. a Magyar Gazdasági Kamarát) köztestületekbe beolvasztva semlegesítsék, a köztestületeken kívül hagyott s ezáltal jelentősen meggyengült érdekképviseleteket (pl. a Magyar Gazdasági Kamara szakmai szövetségeit, a VOSZ-t, a GYOSZ-t) pedig közjogilag „egyszerű” egyesületté fokozzák le. A gazdasági érdekegyeztetés jogilag szabályozatlan, bizonytalan marad (mivel semmilyen külön törvény nem alapozza meg), tehát lényegében a kormány jóindulatától függ, hogy ad-e szerepet ennek vagy annak az érdekérvényesítésben.
Közigazgatási pszeudo
A törvényjavaslat egyáltalán nem határozza meg, hogy a köztestületeknek, illetve a közalapítványoknak milyen közjogi jogosítványaik lehetnek. „Jogszabály” (azaz kormányrendelet) elvileg bármilyen hatósági jogkört korlátozás nélkül átruházhat e közjogi szervezetekre (anélkül hogy a jogorvoslati konzekvenciákról rendelkezne!). Hasonló a helyzet e szervezetek gazdálkodásával is: a kormány szabadon, korlátozás nélkül szabályozhatja ezt a PTK-ba természetesen nem tartozó kérdéskört. S eközben egy szó sem esik a közjogi jogi személyek tulajdoni helyzetéről. A köztestület és a közalapítvány ilyetén intézményesítésével még inkább felszabadulhat az a sajátos vagyonmozgás a költségvetéstől a politikailag „megbízható” szervezetek felé, amely egyes „alapok”, illetve „egyszerű” alapítványok esetében eddig is megfigyelhető volt. (Persze ilyesfajta visszaélés az önkormányzati szférában is lehetséges.) A parlament a PTK módosításával polgári jogilag zárt, de a társadalmi-gazdasági-politikai alapkérdések tekintetében a kormánynak bianco felhatalmazást adó kerettörvényt fogadna el. Nagy a veszélye annak, hogy e törvény eredményeként az autonóm közösségi szféra helyett kvázi civilszféra, pszeudo-közigazgatás jönne létre. (A Magyar Rádió és a Magyar Televízió közalapítványi formában való működtetése is diszfunkcionális lenne. Ezek ténylegesen gazdálkodó szervezetek – közszolgálati feladatuk ellátását másképp kell biztosítani.)
E veszélyt jól jelzi a gazdasági kamarákról szóló törvénytervezet, amely már rögtön élne is a módosított PTK-ban biztosított felhatalmazással: üzletszerű gazdálkodó tevékenység csak a megfelelő (ipari, agrár-, kézműves-) kamara tagjaként gyakorolható. Létrejön tehát a kényszertagság, a közjogi kamara fenntartásának költségei pedig a jövendő tagokat terhelik. A közjogi kamarák felett a törvényességi felügyeletet már nem a cégbíróság, hanem természetszerűen a kormány gyakorolja. A jelenlegi Magyar Gazdasági Kamara jogutódja pedig a kamarai törvény hatálybalépésével automatikusan a közjogi kamara lenne, következésképp az MGK teljes vagyona is a közjogi kamarához jutna. Az MGK-ban működő szakmai szövetségek tehát tulajdon nélkül maradnak, és a korábbi, az 1985-ös jogszabályban szereplő érdek-képviseleti jogosítványaik automatikusan megszűnnek.
És akkor nincs tovább.
Köztestületekre, közalapítványokra szükség van – és szükség van a lényegükhöz szabott, a működésüket szabályozó törvényekre is. A konzervatív jogi technika, a Polgári Törvénykönyv anyajogiságának múlt századi stílusú túlhangsúlyozása mögött azonban ténylegesen múlt századi szellemiségű etatizmus húzódik meg. Jogtechnikába rejtett világnézet.
- Beszélő [6]