Nekem Figaro jut eszembe, aki Le Monde, vagy Belmondo, aki mint Greg, a kerékpáros, Lemond. Vagy az a meglepő tanács, hogy gondoljak kicsit többet a Mari Nénire, ő akarná élvezni a jó megfelelő mai itteni írást, ahogy a módija, tegyek engedményt. Már nem érdemes, arra a kevés időre, amit hátra szeretnék, még át hátig. Csak hát ezek léhedelmes kijelentések, léhák tehát, mert épp elegen haltak meg – Szpéró, Samu, Poszi, Pipi Néni etc. – a kezemben, hogy tudjam: minden halál…
Nem könnyű e csatornaátkelés.
Viszont hogy túl sokat tudnék? Semmit. A seriffvicc juthat eszembe magamról legföljebb, ahogy hárman lovagolnak a sivatagban, és a Jim megkérdi a Joe-t, mennyi kétszer kettő, a Joe azt feleli, hogy öt, és akkor a Jim lelövi, mire a Jack megkérdi, seriff, miért lőtted le, és a válasz, túl sokat tudott. Összevétem, mint Nemes Nagy Ágnes mondja, „hogy mi az új, s az ötven évi”… Mint aggastyán. Volnék pedig ez én. De hát – hahaha. Olyan sokan mondták már, hogy nem lehetek én a Tandori Dezső, mert az legalább nyolcvanéves. Nem jön össze, apám közel 100 + „dr” lenne – még harcolt az első világháborúban Boszniában –, én meg… Hát mindegy. De ha már N. N. Á., hát maradjunk ennél a versénél egy pillanatra. A Samu, Poszi, Éliás etc. – mind, akár a Tobruknál elesett katona: „Ő halt meg, nem én… Tobruknál elesett szegény. Angol volt. Nekünk más nevek jelzik: hol hulltak a fejek, s törtek szét, mint érett diók e hordozható rádiók, s az Eiffelnél jobban elosztott egyensúlyú, szép gerincoszlop hol szakadt földre csikorogva…” Samu, Samu… Éliás, Kicsiny Madár, Kedves Kakukk… akire a Hukuk név ragadt még, rímnek így, egy neussi török bolt feliratából: Soför Okulu… Hukuk. Nem, ez a hukuk valami politikai napilap címoldaláról szökkent. Véti.
„Úgy gondolok ifjúkorodra…” Ez áll még a versben. Ki tudja, egy unokanagybátyám ifjúkorára hogyan kéne gondolnom. Tizenkilenc évesen itt hagyott egy ládát szegény, tele mindenfélével. Aztán nem jött haza, mert valami fegyvernembe dugták be, és szépen kint maradt, mit tudom én, Belfastban. Azóta se láttam. Játszottunk partizánrobbantósdit (Szerbia, Balkán), s megvallom, nem a „partizán” szó imádatának jegyében. De hát nekem a következő történelem sem cáfolt rá erre. Másik unokabátyám hazajött hadifogságból (hadifogság elől), ő hamarosan Recsken kötött ki. Később „rendesen viselkedett”, engem még „gyanúskétségűként” is nézegetett, mert annyi mindenem jelent meg… talán. Lakásunk felét leadtuk, ki ne telepítsenek minket. Aztán… aztán… aztán. Igaz, apámnak, aki elég egyszerű gyerekből valami MÁV-igazgató lett a harmincas évek végén, támadott egy kormányzósértési pere, és fél évet kapott, de gr. Teleki, akihez egykor apám, derekasan szegt-végt ugyan, de tartozott valahogy, töröltette a pert, aztán balkáni dolgok miatt öngyilkos lett. Mint tudjuk.
Ostrom után – mi így neveztük – apám csöppet sem élt azokkal a lehetőségekkel, melyeket ez a per adhatott volna neki (nem tudom, valami gazdasági ügy volt a háttér, állítólag túlságosan az államkassza javára dolgozott, nem értek hozzá; de olyan ügyekben volt benne akkor a MÁV, mint hogy IBUSZ, eleve a szállítás, még a „román olaj” kifejezés is elhangzott családunk asztalánál nemegyszer, s apám, aki ilyen tarifás szakember volt s mindenféle, mutatta, hogyan jön uszályokon e nevezett fűtőanyag, s milyen mókás most, hahaha, hallani, hogy Románia lezárta a szerbek olaját, nyilván ismét átengedik emez uszályokat, nekem semmi közöm hozzá, emlékszem, apámékkal borzadva néztük a német bevonulást, én ugyan hatéves voltam, mit sem értettem a dolgokból, de apámék azt mondták, ez a vég kezdete, én a tömérdek fura benzinszagra emlékszem, itt vonultak a Lánchíd utcán is ők, szürkeségre, páncélosokra, egyéb, és apámék kínosan nevettek a hülye tankcsapdákon, és ez egyáltalán nem „válaszul” volt, hogy „apámnak leüzent a német nagyvezérkar”, hogy baj lesz, ha a MÁV a szállításokkal így meg úgy kapcáskodik, aztán apám hamarosan nem is volt kereskedelmi góré a vasútnál, ezek egy gyerek homályos emlékei, de nyilván van, aki azt mondja, hogy apám sokat krakélerkedett, s népi származék volt szegről-végről, ám a távírószerelő, kiskereskedő és kocsmáros nagyapámtól – akivel apám úgy megszakította a kapcsolatot, hogy nem is beszélt vele a nagypapa életének utolsó tíz évében, nagyanyám lakott nálunk, ő halt meg az ostromban, ez volt az a versekben később megírt izé, hogy a papámék ácsolták a koporsót, papám ásta a sírt a vároldalban, és egy nagy láda szeg került elő, ezt neveztem el következő évtizedeink koporsószegkészletének –, mondom, nagyapámtól remélhetőleg erős májat örököltem, majd elválik, pardon, hahaha a szóért, de hol is tartottunk, a nagypapát 1919-ben valamiért bezsuppolták a Parlament pincéibe, s lehet, hogy nem élte volna túl azt a rövid időszakot sem, míg az a bezsuppolós rendszer tartott, de valahogy őt meg apám hozta ki, én nem tudom, hogyan, nemrég katona volt, ugye, akkor, lehettek módjai és útjai, tény, hogy a Vérmező végén mindig élvezettel nézem, hogy a szobor nincs ott, nem, hát zavart is, a Pipi Néni-féle kalitka-emlékemet zavarta, arra járok néha eleségért a még élőknek, ne is, elmúlt a bádog nagymű, ennyit nagypapámról), nem élt apám a lehetőségekkel, ez jó is volt, a MÁV-tól (Varga nagyurunk etc.) sok rendes és ártatlan ember járt rosszul az ötödik évtized végén, a hatodik elején. Papa ezt megúszta. Engem ezek a történetek, meg ahogy a kitelepítős időkben a tejfölösnéni ugyanazokon a hajnalokon jött, mint amikor a telepítők, megnyomtak kicsit… agyilag, nyilván… és felfokozták az érzékenységemet, mely, nyilván, jót tett későbbi irályomnak. Sosem volt jó feszültség, Kafkához igencsak közel vitt, ahogy a csengetés után, felriadva, vártam, miféle hangok szűrődnek kintről. De hát maradtunk a tejfölnél és a túrónál. Vajkedvelő is lettem.
Most mindez hogyan jön össze? Lassan átmentem általánosabbra/ba. Vigyázok a ragok megoldására a megoldhatatlanságban. A „tejfölösnéni-félelem” – átalakult a csontdudortóli valóvá. Rák. Napról napra éltem, hahaha, ki nem, de úgy értem, hogy minden napot ajándéknak tekintettem, amelyen nem buktam le, a „cserbenhagyott tulajdon tested” elv alapján. (Elégszer cserben hagy, megjegyzem.) A nagy dudor a kezemen, bal csuklómnál, bemerevülő kisujjam, melynek körménél két nagy állatszemecske nézi a nézendőket, míg a zsibbadás (jó barátom! legalább nem vagyok egyedül, mondom róla) fél alkarig fölmegy. De rák akkor nem lett. Ahogy most a lemondás tételeit, fel szoktam sorolni a romláséit is. Mindkettővel huszonegyig számolok. Az jó játék. Bár én nem űzöm.
Szép Ernő jött aztán Kafka után, és sokkal teljesebb, nagyobb világirodalmi író nekem ő, csak Kafka ösztönösen is tudta, hogy fontos az egyszeresség, az emblémajelleg, szegény Kafka, mit tudott ő erről, dehogy akart – gondolom! – bármit. A tárgyszerű látszat mégis ez. Ernő úr a legelemibben teremtődött arra, hogy messze értékei alatt értékelődjék. Mint Buddy Seymour mögött, magamat mindig másodiknak hiszem (és tudom) csak mögötte.
Unokanagybátyám ládáját kinyitottuk: rajzfilmek és irodalmi újságkivágások voltak benne. Később Belfastból egy bizonyos St. Jamestől kaptam verseket, nyomtatásban. És madarakról számolt be a címét meg nem nevező észak-ír. Hahaha. Jakab úr lett volna az?!
Valaki eltörte a lábát. Érdeklődöm, hogyan van, mondja, ő sincs egyedül. Mondom: ekkora társaságot (társasságot) azért nem kívánnék senkinek.
Mindaz, amit elmeséltem itt, ugyanis: társaságom. Apám történetei, meg ahogy nekem van benne ebben a történelem. Mitől lettem volna olyan nagy emez-az-oldali? Még szerencse, hogy 1956-ban elnyeltem az iskola-nagytermi nagy gyűlésen: „Le a csillaggal!” Még szerencse! Sokra nem mentem volna vele. Hát istenem, helyette a nemrégiben, pár éve végre mondtam valamit. Fölöslegesen. Na, mindegy. De muszáj volt. Mindent se lehet örökké visszatartani, örökre nem, azért.
Viszont krakéler, D’Artagnan lenni sosem akartam volna. Örök párbajtőrvívás? Ledöftek volna rég. Most, hogy Aliz egyszer meghal, a Kis Aliz, azaz a Szpéró utóda, egy hirtelen húzással elintézhetőnek nyílvánítanám magam – ha olyat hihetnék, hogy nem mocskos és kisszerű a kéz, mely szomorúságomtól megszabadít. Maradjunk tehát az élet mellett.
Az élethez azonban önvédelem kell. Ezt nekem illett végre „kézbe vennem”. Ezért estem „a lemondás térdei elé” térdemmel, ahogy Szép Ernő mondja. Nyilván a zűrös történelmi tapasztalatok miatt, meg ahogy alkatom ebből s ezek szerint is kialakult: bár még csak március harmadikát írjuk, lemondtam az idén a következőket. Huszonegy tételt sorolok.
Tehát: egy külhoni személy látogatása + ezzel kapcsolatban egy szerintem maximalista, szent vállalása okán kivitelezhetetlen könyv (mert kivitelezhetetlennek érzem, miért menjünk zsákutcába? azonnal álljunk le), aztán egy rádiós műsor, ahol Szép Ernő nagyon is előjött volna, de nem akarok hebrencs lenni egy pillanatig se, meg túlságosan össze is zilálna, inkább gályázom prózafordítóilag, sőt, igen derekasan dolgozhatom, rendes góllövő csatárként, csak bár Ausztriában lenne a fizetség; továbbá: ennek a rádióműsornak a folyóirati előkészítése, ergo cikkecskesorozat, majd: egy kedves, nagyon kedves emberrel tévéfilmecske a Vérmezőn, valamint: 3 utazás… a kötőszavakat hagyom, 2 lóversenyes, nem érdekel ez a tárgy annyira már, maradok Kis Aliznál etc., valamint egy egyéb meghívásféle, item: egy önálló est, l. D’Artagnan, önvédelem, pedig kár, de túl sok az elágazás, az én hibám (l. Kafka), majd: egy közös írás, no, inkább sorjázósra vettük, fütty: 3 nekem nem alkalmas könyv fordítása (én nem vagyok alkalmas rájuk, nehezek nekem, másmilyenek, mint én, szakszempontból kicsi vagyok hozzájuk stb.), hitty: egy kiadóval megszűnt kapcsolat, de tényleg nem vagyok fordítógép, így is eléggé megnyúzódtam, majdan-ritty: a lovakkal kapcsolatos szakírás, neee, hütty: egy külföldi, nekem túl nagyszabású irodalmiest-sorozat, vitty: Párizsban az Arc de Triomph versenyhét megtekintése, szitty: egy kisebb est, általam fordított úr is jelen, vatty: egy összefoglalóbb tévéfilm, krutty: az egyik házi kártyabajnokság, a Szpéróéké, (!!!) hiába határoztam el, hogy kisorsolom, feleségemmel játsszuk, elmaradt, nincs erőm (már fel vagyok pedig szólítva itthon! nem kis szó), üpütty: egy találkozás (az egyik lemondott könyv kapcsán lett vón, ha nincs lemondás). Gregetty.
De lemondás van – és a minap egyszer végre jól aludtam. És egy év szünet után írtam végre újra verset. Hármat. Halottaim (Szpéróék) emlékműveként. Elég sok nehéz elemet vállaltam e költeményekben.
Van elegem.
- Kultúra [5]