„Mimikri: 1. Biológiai alakutánzás
2. Emberek környezethez való (színlelő) alkalmazkodása.”
Magyar Értelmező Kéziszótár
Egy magyar embernek Romániában ma már semmi esélye arra, hogy az államhatalom nem választott testületeiben pozíciót harcoljon ki magának. Az új rendszer legfeljebb régi – súlyosan kompromittálódott – kiszolgálóinak biztosít egzisztenciát, magyar „káderjelölteket” nem fogad. Nincs szüksége önigazolásra, az államot végre szőröstül-bőröstül a román etnikum tulajdonának tekintheti.
Ambiciózusabb magyar honfitársaink számára nem marad más lehetőség, mint az egyházak, az RMDSZ, a jótékonysági szervezetek. Ha körülnéz az ember, a leleményesség, a szívósság, a vakmerőség meghökkentő példáival találkozhat.
A vállalati könyvtárosnő a megyei propagandatitkár látogatásaikor a „Noi sintem romani…” („Mi románok vagyunk…”) ritmusára feje fölé emelt karokkal tapsikolt, nehogy a titkár elvtársnak kétségei lehessenek hovatartozását illetően. A forradalmat követően egy-két hónapig meghúzta magát, aztán vállalta a körzet tagdíjainak begyűjtését. Ő volt a legszorgalmasabb, a végén már naponta „bekukkantott a városhoz”. Lelkesültsége jutalmaként a képviselőlistára is fölkerült. Kis híján be is választották a parlamentbe.
A középiskolai tanár húsz esztendőn át szidta a papokat, mert úgymond, megbolondítják a gyerekeket. Ma ő tartja a vallásórákat, s a presbitérium megbecsült tagja. Szünetekben káromkodásra vadászik, s „Az Isten nevét hiába fel ne vedd” jegyében drákóian bünteti a káromkodókat. Komor és méltóságteljes, mint amikor még Ceausescu elvtárs szentségét őrizte egészen hasonló buzgalommal… és káromkodva.
A volt párttitkárnő a forradalmi „megrázkódtatások” hatása alatt egyik napról a másikra vallásos áhítatba esett, s szülei, akik korábban a fasiszták áldozataiként a kommunizmusért harcoltak, időközben „átálltak” az ellentáborba, hogy valamivel később ugyan, de keresztény hitükért áldozzák életüket. Tisztes öregasszonnyá őszült kislányuk pedig nyugati segélyeket osztogat a rászorulóknak, mintha egész életében egyebet sem tett volna…
S a példákat még hosszan sorolhatnók a katolikus keresztet ortodox rítus szerint vető újdonsült buzgólkodókkal, a korábban is, ma is vezető funkciókban sürgölködő „nagy magyarokkal”.
„Nem akart itt soha senki bosszút állni azokon, akik a közösség elárulását sem tartották túl borsos árnak karrierjükért, de az az orcátlanság, ahogy ma az ellenkezőjét állítják a tegnapinak, mégiscsak elképesztő. Az igazi baj azonban az, hogy bár mindenki ismeri az igazságot, mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmiről. Legfeljebb a politikusok pakolnak ki néha egymásnak, de a sajtó szemérmesen hallgat. A közösség képtelenné vált arra, hogy kiközösítse azokat, akik vétenek az együttélés normái ellen. Ez jelzi a legvilágosabban, mit rombolt lelkiekben és erkölcsiekben az elmúlt negyven esztendő, megszűntünk a szó hagyományos értelmében vett közösség lenni” – panaszolja egy pedagógus.
„Az egyház mindig ki volt szolgáltatva a képmutatóknak, mindig megvoltak a maga Tartuffe-jei. Ez alapelveiből is következett, hisz a megbocsátás krisztusi eszméje jóhiszeműségre kötelez. Mária Magdolna, Pál apostol és sokan mások nagy bűnösökből váltak a keresztény hit példaképeivé, sőt sokan mártírjaivá. Mi kézzelfogható bizonyítékok nélkül nem vonhatjuk kétségbe senki jóhiszeműségét. Kishitűségről tennénk tanúbizonyságot, ha nem örvendenénk minden megtért báránynak, még a képmutatónak is. Mi hiszünk abban, hogy aki közénk kerül, aki megismerkedik Isten igazságával, az előbb-utóbb, még ha kezdetben nem is egészen tiszta szándékok vezérelték volna is, megtisztul a hitben” – vallja a református presbiter.
„A közömbösség olyan mérvűvé vált, hogy az már az RMDSZ működőképességét veszélyezteti. Háromszék megye RMDSZ-tisztújításakor több hónapos keresgélés után is alig akadt, aki az elnöki tisztséget vállalta volna. Azok, akiket erkölcsileg, szellemileg megfelelőnek véltünk, sorra visszautasították a felkérést, ha Király Károly végül el nem vállalja, talán nem is találunk megfelelőt. Minden segítségnek örülnünk kell. Mi sem lenne könnyebb, mint az emberek múltjában kotorászni. Egykettőre egyedül maradnánk. Valamiféle érdeknek mindig lennie kell. Az, aki merő lelkesültségből áldozza idejét „szent” dolgokra, s ráadásul éveken át, ritka madár. Ezért kéne tudnunk becsülni a kivételeket. De a közösség lelki és erkölcsi sérültségét épp az mutatja, hogy képtelen különbséget tenni a tisztességes ember s a demagóg között, illetve ha képes is rá, a demagógok, a karrieristák kiközösítésére képtelen. Akárcsak a román társadalom. Mi is elsősorban az érzelmeinkre, és nem az eszünkre hallgatunk. Azt tüntetjük ki bizalmunkkal, aki szemünkbe dicsér, aki az igazságot mondaná ki, azzal ingerülten és kíméletlenül szembefordulnánk… Nem is nagyon merészel senki kilógni a sorból! És ez valóban félelmetes! Én magam is jobbára hallgatok, elhallgatom a véleményem. Állásfoglalásaimmal csak a helyzetemet tenném kockára” – ezt egy RMDSZ-hez közel álló értelmiségi mondja.
A helyzetet bonyolítja, hogy egy magyar vállalat- vagy intézményvezető, aki – alapos okkal – az „etnikai tisztogatás” virtuális áldozatának tekinti magát, a román önkény ellenében pusztán a magyar közösség, az RMDSZ védelmére számíthat.
A védelemre szoruló kénytelen a védelmezők kedvében járni…
A szakmai eredményességet csupán az ostobák vagy a megszállottak tartják olyasvalaminek, amire érdemes törekedni.
Azok, akik egész életüket a mimikri technikáinak tökéletesítésével töltötték el, valamely szakmai versenyben már eleve csakis esélytelenek lehetnének. A nemzeti-populista demagógiák versenye azonban öngerjesztő. A közösség mentalitása szinte észrevétlenül alakul át. Egyre inkább úgy érezzük, hogy a másik megértése, az empátia saját erőnket szívja el, s csak a konfrontációra összpontosítunk.
Hargita és Kovászna megyei prefektuscserék vitájában az egyik – pozícióját egy szokatlan gyerekkezdeményezés (a hét líceum egyesítése) miatt „veszélyben” érző – (már a forradalom előtt is) intézményigazgató patetikusan arról beszélt, hogy a románok (és nem bizonyos románok) mindig becsaptak bennünket, nem szabad hinnünk sem a kormányban, sem az ellenzékben. Nekünk magunknak kell kiharcolnunk a jogainkat…
Tőkés László sepsiszentgyörgyi látogatásakor többen is szenvedélyesen érveltek amellett, hogy véget kell vetnünk a román szempont folytonos mérlegelésének, a magunk érdekeivel, a magunk szempontjaival, a magunk érzékenységével kell törődnünk… A románok ellenségeink…
A következmények beláthatatlanok, illetve amikor beláthatóvá válnak, lehet, hogy már késő lesz. Jugoszlávia példája bizonyítja, hogy e térségben az etnikai háborúskodásoknak – Milovan Gyilasz szavaival – csupán mindkét fél végső veresége, azaz egymás kiirtása vethet valóban véget…
Ezerszer meg kéne gondolnunk, hitelt adhatunk-e a demagógoknak. A nagyhangúak túl sikeres mimikrije a közösség alkalmazkodásképességét áshatja alá.
A jelek sajnos arra utalnak, mi sem nagyon különbözünk a „románok”-tól.
(Sepsiszentgyörgy)
- Külföld [6]