A hír nem csupán azért gondolkodtatta el e sorok íróját, mert holmi analógiák ingerkedtek vele. (Egyszer már kiadós felháborodást sikerült kiváltania azzal, hogy párhuzamot emlegetett Mezei és a tévé épületéből váratlanul kitiltott Hankiss esete között. Azóta, ha nem is Hankiss, de az ő egyik vezető munkatársa ellen úgyszintén rendőrségi vizsgálat folyik, melynek során a tévé több száz dolgozóját hallgatták ki.)
S nem is azért töprengett e dolgon, mert sajátos csereajánlatról szerezhetett tudomást: az újpesti polgármester megüzente Mezeinek, amennyiben a fegyelmi elbocsátás ellen munkaügyi bírósághoz fordul, ő feljelentést tesz a rendőrségen. Ha Mezei nem ugrál, hanem csöndben belenyugszik menesztésébe, akkor persze más, ez esetben a polgármester sem megy a rendőrségre. (Nagyrabecsülésünk a nálunk ezerszer tapasztaltabb Népszabadságnak, de a hírnek ezt a mozzanatát a Beszélő szükségesnek látta ellenőrizni. Igaznak bizonyult…)
Ami a Mezei-történet legújabb fejezetében különösképp elgondolkodtató, az az, hogy ezúttal – a kényszerképzetszerűen kísértő tévés történettől eltérően – nem csupán az Újcsakö dolgozóit és külső, alkalmi munkatársait idézték be a rendőrségre, hanem a családsegítő klienseit is. Segítséget kérő, támogatásra szoruló újpesti családanyákat, magányosokat, nyugdíjasokat. Mind a kétszáz-valahányat, akik az elmúlt két évben aláírták, hogy segélyt vettek át az Újcsakötől.
Az újpesti rendőrkapitányság illetékes nyomozója udvariasan közli, hogy egyelőre, az ügy lezárásáig semmiféle felvilágosítást nem adhat. Így nem tudhatom, csak remélhetem: a nyomozók a kihallgatások során önmegtartóztatóak lesznek, s szigorúan a tárgynál maradnak. Megelégszenek azzal, hogy a kliens büntetőjogi felelőssége tudatában nyilatkozik: valóban ő írta-e alá azt a nyugtát – mondjuk – valamikor húsz hónappal, meg kilenc hónappal ezelőtt, és először valóban 1000, azután meg 600 Ft-ot kapott-e. Még véletlenül sem kanyarodnak arrafelé, hogy nem végez-e az aláíró maga, netán a kedves házastársa feketemunkát, nem kereskedik-e alkalmasint lopott holmival nagy ínségében, s hogy miből él fölöttébb gyanús szomszédja, akinek kétes üzelmeiről egy másik folyó nyomozásuk kapcsán tudnak, s amúgy is fel akarták keresni a ház lakóit.
De gyanítom, hogy a mégoly tapintatos rendőrségi kihallgatás is számos rászorulónak veszi el a kedvét attól, hogy még egyszer az életben családsegítőhöz, önkormányzathoz forduljon. Nem szeret rendőrségre járni, nem szereti, ha rendőrségi idézést hoz a postás, nem kíván ezer gondja-baja mellé egy ezeregyediket. A rendőri eljárás akarva-akaratlan szociálpolitikai faktorrá lesz, elhessenti a közpénzt ostromlók nem elhanyagolható részét. Csak jó, ha kevesebben vannak, ettől végül is csökken a kínzó szociális feszültség. Mármint a hivatalnokoké és szociális munkásoké, akikre az ingadozó vagy megroppant egzisztenciák gondja zúdul… Csak gratulálhatunk az újpesti önkormányzati vezérkarnak!
Különben, mióta az önkormányzatokat utolérte a hét szűk esztendő, hirtelen sok-sok városi családsegítő munkáját kezdték vizslatni a Magyar Ugaron nevelkedett képviselők. Van város, ahol a segélyezettek névsorát kifüggesztik, van, ahol tételesen beszámoltatják a szociális munkásokat, kinek, milyen okból állapítottak meg segélyt. (Tartozás visszafizetésére, abortuszra, vagy épp mert a házastárs a kurvájára költötte a családi jövedelmet, hogy néhány lehetséges okot idézzünk, amit a kliens különösen szívesen szellőztet egy önkormányzati közgyűlés előtt.)
Adatvédelmi törvényünk már van, ismerjük az orvosi titoktartás intézményét is. A bankbetétet és az értékpapírtulajdonlást anonimitásba lehet burkolni. A nyomor nyilvános? A szociálisan kiszolgáltatott magánélete lehet közpréda? Ezzel fizet a segélyezett a közpénzért? Igen, ez is szociálpolitikai alternatíva. Van, aki forrón, van, aki hidegen, olyan is, aki szabadon… S van, aki megalázva szereti?
- Belföld [6]