dr. Kuti Vilma

Nyomtatóbarát változat

Az előterjesztő: a népjóléti miniszter – háta mögött a kétségtelen erőfölénnyel – újabb csapást szándékozik mérni azokra az orvosokra, akik nagy bizalommal támogatták ezt a kormányt, példájukkal befolyásolva betegeiket is.

Egyesületek és kamarák

Világszerte kereskedelmi és szakmai kamarák működnek, utóbbi körbe tartoznak az orvosi kamarák. A jelenleg Magyarországon működő valamennyi kamara lényegében egyesület.

A kamara köztestület, önkormányzati vezetéssel és az egyesülettől eltérő jogosítvánnyal. A köztestület fogalmába beletartozik, hogy átvesz, ellát olyan feladatokat, melyek nélküle az államra hárulnának. Jogi értelemben nagyon nagy különbség van az egyesület és a köztestület között. A köztestület mibenlétének meghatározásán és a Polgári Törvénykönyv erre vonatkozó kiegészítésén is most dolgozik a parlament. Az lenne logikus, hogy amikor ez a munka befejeződött, amikor a valamennyi szakmai kamarára érvényes közös alapelveket már törvénybe foglalták, csak akkor kerüljön sor az egyes szakmai kamarákat szabályozó törvények megalkotására. Mindez azonban csak az SZDSZ vezérszónokának, dr. Fáklya Csabának a beszédében vetődött fel a Magyar Orvosi Kamaráról szóló törvényjavaslat általános vitája során. Az átgondolt kormányzati előkészítés hiányát azonban nemcsak ez a sorrendi hiba jelzi.

Az orvos-beteg viszony kulcskérdés

Dr. Balkányi László fogalmazta meg a Liberális Orvosklub egyik vitaestjén, hogy az igazán jó orvos-beteg kapcsolatot a szellemi szabadfoglalkozású orvosok tudják kialakítani betegeikkel. Minden más működési forma az orvos számára szereptévesztés. Példaként sorra vette:

– Közalkalmazotti munkaviszonyban az orvos előmenetele, egzisztenciája nem attól függ, hogy betege elégedett-e vele, hanem főnöke elégedettségétől és más feltételek teljesítésétől. Ebben a bürokratikus rendszerben a beteg ügydarab.

– A vállalkozás sem a beteg érdekeit helyezi előtérbe – különösen  jelenleg, nonprofit törvény hiányában. Az orvos gyakran kénytelen tőle idegen problémákkal foglalkozni, ahelyett hogy figyelme középpontjában a beteg állna. Mert vállalkozóként a profit forrásának tekinti.

– A szellemi szabadfoglalkozás szerződéses jogviszonyban testesül meg. A szerződés tárgya az orvos gyógyítást, megelőzést, rehabilitációt szolgáló tevékenysége és annak honoráriuma. A szerződést két egyenrangú fél köti meg: az orvos és a beteg járulékát kezelő társadalombiztosító.

Nem vitatható, vannak orvosok, akik minden körülmények között jó orvos-beteg kapcsolatra törekszenek. Itt arról van szó, melyik működési forma milyen magatartást „jutalmaz”.

A szakmai (mérnök-, ügyvéd-, orvos-) kamarai rendszer a hajdani céhrendszerhez hasonlítható. A kézművesek szakmai tömörülése védte tagjai érdekeit, de a céh tagja nem lehetett akárki, mestermunkával kellett bizonyítani hozzáértését, ezzel a céh védte szakmai tekintélyét, egyúttal a fogyasztó számára biztosíték volt, hogy a céh tagjától minőségi munkát kap. A céhen kívül dolgozó kontárra nem volt ilyen garancia.

Külföldön a kamarák is szakmai és etikai minőségi követelményeket támasztanak tagjaikkal szemben, számos vonatkozásban megjelenítik, képviselik a szakma egészét, védelmet adnak tagjaiknak mint foglalkozási csoportnak, és szükség esetén egyenként is, de nem tűrnek meg méltatlant a soraikban. Mindehhez választott önkormányzatuk van, választott tisztségviselőkkel. Az orvosi kamara védelmet ad a betegnek is, nemcsak azzal, hogy az ellátás minősége alapkérdés, hanem az orvosok egymás közötti kapcsolata mellett az orvos-beteg kapcsolat etikai kérdéseire is igen nagy súlyt helyez. Ugyanez érvényes az ügyvéd és kliense vonatkozásában, mindenütt, ahol a kamarák „bejáródtak”, mert megvan a kamarai lét előfeltétele, nevezetesen hogy az adott szakmát ne közalkalmazottak, ne profitorientált vállalkozók, hanem szellemi szabadfoglalkozásúak műveljék.

Hogy is van ez nálunk?

Ha az európai gyakorlatot akarjuk meghonosítani, átgondolta-e a kormány a szükséges lépéseket? Erre utalnak a tények? Nem!

1990 óta több orvoskamarai törvénytervezet forgott közkézen. Az első változatból – mely gyakorlatilag egy egyesületi alapszabályt emelt volna törvényerőre – számos egyeztetés, változtatás után sem lett olyan törvényjavaslat, amely alkalmas az európai normáknak megfelelő kamarai működés megalapozására.

Érdemes végiggondolni, milyen közegben kezdené meg munkáját ez a kamara. Megtörténtek-e azok a kormányzati lépések, melyek az orvosokat a szellemi szabadfoglalkozású lét felé „terelik” – mert hiszen ezen a bázison épülhet fel, lehet életképes a kamara.

A kamarai elképzelések már hosszú ideje formálódtak, amikor megszületett a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény. A meglepetés akkor érte az orvostársadalmat, amikor a 113/1992. (VII. 14.) Kormányrendelet ezt az egészségügyi ágazatra is kiterjesztette. Ez azért is problémát jelent, mert elvi ellentmondás van a közalkalmazottak finanszírozási rendszere és a teljesítményorientált finanszírozás között. Ráadásul egyik sem felel meg azoknak a finanszírozási elveknek, amelyeknek az ellátást nyújtó és a finanszírozó közötti szerződésben kell megjelenniük (minőség, hatékonyság, gazdaságosság, személyi, tárgyi feltételek biztosítása, üzemelési költségek, benne amortizáció stb.). Fel kell tenni a kérdést:

Mit akar a társadalom, és mit akar a kormány?

Ha nincs félretájékoztatva, a társadalom egyetlen tagja sem akarhat mást, mint azt, hogy ha az egészségüggyel kapcsolatba kerül, ne legyen kiszolgáltatott, és biztosítási járulékát ésszerűen használják fel. Ne váljon se ügydarabbá, se a profit forrásává, az orvos tudása legjavát nyújthassa a legmegfelelőbb körülmények között. Legyen tisztában azzal, hogy mire telik a járulékból, de amire telik, azt kapja meg úgy, hogy az orvos munkája és tudása is meg legyen fizetve.

Ezzel szemben a kormány ellentmondó lépéseiből nehezen hámozható ki, hogy mit is akar. Nem tudni, igazán akarja-e, hogy a betegek és orvosok érdekeit egyaránt szolgáló orvosi kamara jöjjön létre, vagy inkább egy, a centralizált egészségpolitikát kiszolgáló kamarára tart igényt. Ha az előbbit akarja, vajon látja-e, hogy az orvoskamarai törvényjavaslat jelentős átalakításán és elfogadásán túl még milyen további lépések szükségesek a benne foglalt jogi keretek tartalmas kitöltéséhez.

Bonyolult játékszabályok

Aki játékszabályt alkot, annak előre számba kell vennie valamennyi szereplő helyzetét, szándékát, igényét és a közöttük kialakítandó összjátéknak azokat a feltételeit, amelyek alapján valamennyi fél úgy érezheti, hogy érvényesíthetők az érdekei. A játékszabályokat úgy kell kialakítani, hogy a szereplők tiszteletben tarthassák a partner szándékait és elvárásait is.

A Magyar Orvosi Kamaráról szóló törvényjavaslat nem számol igazán a legfontosabb partnerekkel.

Ha az Orvosi Kamara önmaga, tagjai számára meg akarja fogalmazni a követelményeket, akkor partnernek kell tekintenie a MOTESZ-t és tagegyesületeit, az oktatási intézményeket.

Ha a gyakorlatban érvényre akarja juttatni igényeit, legfontosabb partnere az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat. Nem sorolom tovább a szereplőket.

Az erre a kapcsolatrendszerre vonatkozó játékszabályok kidolgozatlanok és átgondolatlanok a beterjesztett törvényjavaslatban. A törvényalkotás sorrendi problémái mellett tartalmi kérdések miatt is javasolta az SZDSZ a törvényjavaslat visszavonását és átdolgozását.

Tartalomhoz a forma

A törvényjavaslat bevezető szakasza megemlíti, hogy a kamara – vezetését tekintve – szakmai önkormányzat, de a szervezeti felépítését taglaló paragrafusokban ez nem jelenik meg.

Ha valóban egy önkormányzati igazgatású köztestületet akarunk létrehozni, akkor az alapszabály és a szervezeti működési szabályzat kialakításában, a tagokkal szemben támasztott követelmények megfogalmazásában minél nagyobb szabadságot kell hagyni. Ezért a törvényben elsősorban a külső kapcsolatokat és azok szabályait kell rögzíteni, ezek viszont jórészt kimaradtak a javaslatból.

A törvényjavaslatban vázolt szervezeti felépítés centralizált, diktatórikus irányításra ad lehetőséget, mert országos szinten elvész az alapszervi képviselet.

Fontos kérdés, hogy szabad-e három szintre tagolni a kamarát (országos, megyei és 50 fő esetén megalakítható helyi szervezetekre)? Nem volna-e hatékonyabb, ha csak országos és megyei szintre tagolódna – lehetővé téve, hogy Pest megyében a nagy terület miatt kettő, a fővárosban a nagy létszám miatt négy szervezet jöjjön létre? Gondolni kell a tagság belső strukturálódási igényére, továbbá arra a praktikus szempontra is, hogy az összlétszámon belül legyen elég aktivizálható tag a szükséges munkamegosztáshoz és rotációhoz. Mindez az 50-100 fős létszámú helyi szervezetekben megoldhatatlan, a kamara elaprózódik, nem tud hatékonyan dolgozni. Ráadásul a helyi szervezetek beleszólási jogát a felsőbb szintű döntésekbe nem biztosítja semmi. Vagy éppen ez a kormány rejtett szándéka?

Jelen formájában a törvényjavaslat lehetőséget ad arra, hogy a kormány a kamarán keresztül markában tartsa az orvostársadalmat, s a kamara a tárca pórázává váljon.

Válaszút előtt áll orvos és beteg

Nevükben a „bizalmukat” bíró parlament fog dönteni.

– Az egyik alternatíva biztosítaná, hogy az orvos számára természetes és kifizetődő legyen a kötelező tagság, a vele együtt járó kemény szakmai és etikai követelményekkel együtt, mert a kamara garantálná a szakmai megbecsülést, és védettséget nyújtana orvos és beteg számára egyaránt.

– A másik alternatíva megvalósulása esetén a kamara az orvos számára a hetedik csapás, a kötelező tagság, a tagdíj, újabb adó, újabb korlátozás, hiszen ebben az esetben a kamara nem tudja megváltoztatni az orvos alkalmazotti vagy vállalkozói státusát, és fenntartja az orvos és beteg kiszolgáltatottságát.

• Belföld