Mintha a politikus szerző elrúgta volna magát jelenbéli politikai érdekeitől. Egy politikus szerző manapság ezt ritkán teszi meg. Vitányi Iván viszont, úgy tűnik, könnyen és felszabadultan. Az ő pozíciójában! Mert hiszen ő vezeti egy sikeresnek mutatkozó ellenzéki pártnak a többi jelentős ellenzéki párthoz legközelebb álló irányzatát, ennélfogva kulcsszerepe lehet néki a következő kormánykoalíció összeszervezésében. A szerző egyrészt nyilván tudja, hogy a liberálisok számára ő az egyik leginkább elfogadható szocialista vezető, másrészt tudja, hogy a liberálisok és a szocialisták szorosabb politikai együttműködése (melynek ő az első számú protagonistája) jelentős részben azon múlik, hogy a közvéleményben és a politikai elitben milyen erővel hat a múltfrász. No mármost ebben a helyzetben, a választások előtti esztendőben a szerző kiad egy – imázstervezői szempontból – katasztrofális önéletírást, amely a szerző életének abba a szakaszába világít bele, amelyben sikeres ugyan nem volt, sem mint politikus, sem mint férfi, nem is igazolta őt utólag az élet, és ő sem magát, viszont megveszekedett bolsevik, az volt: „Visszatekintve akkori önmagamra, meg tudom érteni, hogy kortársaim, sőt barátaim közül sokan féltek tőlem, megveszekedettnek tartottak, olyasféle bolseviknak, ki az elveiért mindenen keresztülgázol… Ekkor még játszottam a vezért, úgy gondoltam, hogy mert én többet teszek, több is a jogom a döntésre.” (238. o.)
Lehetséges, hogy a szerző fütyült a jelenbéli politikai szempontokra, miközben könyvével foglalatoskodott, de még inkább lehetséges, hogy inkább bízott a fütyülés erejében, mint az imázstervezői szempontokban. Talán nem is alaptalanul. A múlttal való jelenérdekű gazdálkodás ugyanis puszta palliatívum, ellenben a fütyülés múltfrász ellen nagyon is medicinális. A múltfrászban szenvedők többsége persze gyógyíthatatlan, de hát a szerzőnek amúgy is csak a gyógyíthatók körében lehet keresnivalója.
Vitányi nemcsak a saját múltjával bánik célszerűtlenül, illetve jelenszerűtlenül, de ellenfeleiével is. Számos személyiség, például Fekete Gyula, Püski Sándor, Zimányi Tibor, Vass Lajos, aki manapság szélsőjobb köröket díszít, a könyvben határozottan pozitív színben tűnik föl, mindenesetre pozitívabban, mint mondjuk Jancsó Miklós, aki ma Vitányi Ivánhoz hasonlóan élchartistaként háborgatja a fent említett köröket. Vitányi készséggel veti össze mostani felfogását ifjúkorának eszméivel, de ellenfelei esetében minden ilyesfajta megjegyzéstől föltűnően tartózkodik.
Talán ideje lesz, hogy eláruljuk az érdeklődő olvasónak, hogy miről is szól Vitányi Iván könyve. Nos, a sokágú népi mozgalomnak arról – a népi írók által mindig is reménytelennek látott – irányzatáról, amely azért és úgy kívánta felújítani a népművészetet és reflektálni a népi kultúra által hordozott egyetemes értéket, hogy a nép ezen keresztül valóságos, aktív történelmi ágenssé váljon. Tudatosan művelt népművészet kreativitás: minden ember cselekvő kultúrája: participáció: a népiségbe beleágyazott autentikus civil társadalom. Az individualizmus és a kollektivizmus összeműködése: a mellérendelt autonómiák összeműködésén alapuló igazi szocializmus, Vitányi kedves terminusával: a pánarchia.
A mozgalom égi prófétája Bartók, földi prófétája Muharay Elemér, intézményes kerete a Muharay-együttes, amely 1940-ben szerveződött meg a leventemozgalom keretében egy angyalföldi szatócsfiú kezdeményezésére, és 1947-ben veszett bele a Nékoszba.
A szerző a külső eseményeket csak nagy vonalakban követi, az optika a Muharay-együttes köré fonódó személyes kapcsolathálózatra van ráállítva. Ennek a történetét adja a szerző, s ezen belül is mindenekelőtt: a korabeli beszélgetések hosszú láncolatának emlékezetből és interjúkból rekonstruált szöveganyagát.
Az egyik beszélgetésben Szabó Iván, a Muharay-együttes kulcsembere többek között leszögezi, hogy „Muharay álmodozik, Vitányi konspirál, én meg dolgozom”. Nos, az olvasó sokkal többet fog megtudni arról, hogy Vitányi mit és hogyan konspirált. Ez a könyv – reflexiótörténet (hogy tovább pontoskodjunk, promptreflexió-történet). Aki másnak akarja olvasni, az csalódni fog, de úgy kell neki.
Vitányi Iván módfelett alkalmas szerző egy ilyen reflexiótörténethez. Először is azért, mert gyűjtőszemély. (Kevesen tudnak olyan széles körben érdemi személyes kapcsolatokat fönntartani, mint ő.) Másodszor pedig olyan gyűjtőszemély, akinek igen nagy az ambivalenciatűrő képessége, s akiben, ahogy magáról írja „a »bent« és »kint« mindig két szólamban folyik”. (132. o.)
Vannak köztünk, írógépnyúzók között szép számmal, akik egyáltalán nem tudják elviselni, hogy semmi sem egyértelmű. Vannak, akik ezt jobban viselik, Vitányi Iván egyenesen kiválóan, és a dolgokról (s pláne a személyekről) többszólamú, lebegtetett ítéletet alkot, s a beszélgetések tömegén keresztül felszínre hozza a háború utáni korszak egyik mindmáig rejtőzködő nagy titkát, hogy tudniillik a naivitás és a szkepszis, a dinamizmus és a bizonytalanság, a fanatikus hitbuzgalom és az ábrándvesztés, a csőlátás és a kétlelkűség nem váltótársak, hanem zárkatársak voltak a kor ifjú történelemcsinálóinak koponyájában, a tettrekészek készek voltak az okoskodásra, az okoskodás a tettnek nem halála, hanem árnyéka volt.
A könyvben ez a gondolati szál a legfontosabb, ezt húzzuk most ki belőle egynéhány idézettel:
„Ritkán volt nemzedék, amely ennyire érezhette: hangot hallott, nevén szólítja őt a történelem. Vitatkozhattunk mindenről, bizonytalanok lehettünk tetteinkben, kételkedhettünk az éppen kimondott igazságainkban, abban azonban nem volt semmi kétségünk, hogy a hang megszólalt…” (53. o.)
Márkus István mondja: „…a serpenyők még lebegnek. Belül a másik lelkem is figyel és aggódik… Most úgy oszlik meg a dolog, hogy egyik lelkemmel tevékenykedem, a másikkal szemlélődöm”. Vitányi hozzáteszi: „Már akkor is úgy éreztem – és ma, annyi év után még határozottabban úgy érzem –, hogy ez a fajta kettősség majd mindannyiunkat jellemezte… Ekkor kezdődött a küszöbszerepünk, amely a magunkfajta értelmiséget negyven éven át jellemezte, sem kívül, sem belül nem voltunk igazán.” (107–108. o.)
„Az egyik énem – úgy is mondhatnám: a demokratikus szocialista – folytatta korábbi életét abban a közösségben (a Muharay-együttesben – R. S.), amely paradox módon éppen ekkor, a válság idején teljesedett ki. Átélte tehát a társas lét alkotó boldogságát.
A másik énem – a forradalmár – belemerült a Muharayval való veszekedésbe, a hatalmi harcba. Átélte a bukást, a hatalmi küzdelem magányosságát.
A harmadik énem, a pánarchista útkereső pedig új tájékozódás után nézett, új világok felé nyitott, hogy felkészüljön az akkor elképzelt jövőre. Átélte a megvilágosodás fájdalmát.” (239. o.)
„Tóni (Schubert Tóni, aki a Muharay-együttesből az ÁVH-hoz került – R. S.) jelezte nekünk, hogy ellentmondásos viszonyban van ezekkel az emberekkel, de az is látszott, hogy imponálnak neki. Hiányolta bennük azt a magatartást, amit a mi körünkben talált meg, de azt mondta, hogy oda olyanok kellenek, mint akik ott vannak. Tetterősek, kétely nélküliek, ha kell, gátlástalanok. Hol a határ? – kérdeztük. Más a felelet kívülről és belülről nézve. Tudjátok mi az, ha az ember »rá van állítva« valakire? Ott állsz fél éjszaka a vendéglő előtt, vagy ami még rosszabb, a szeretője kapujánál. Ők meg bent vannak. Ilyenkor a világ leegyszerűsödik… Ha a ti fejetekkel gondolkozom, nem vagyok biztos abban, hogy ő-e az ellenség valójában. De nem gondolkozhatok a ti fejetekkel, vagyis az enyémmel sem, mert akkor nem hajtom végre a megbízást.” (180–181. o.)
Aztán a Saláta Kálmán szépen átverte a ráállított Schubert Tónit. Saláta elmenekült, a Schubert Tónit kirúgták, és nem is tudott megszabadulni a saját fejétől. A többiek meg pláne nem.
- Szemle [6]