Szénporhintés

Alternatív megoldás

1990–91-ben a kormánynak három választása volt. Az egyik szerint tiltó rendelkezés alá vonja a szénimportot, s kizárólag a hazai termelésből engedélyezi a lakossági és ipari igények kielégítését. Mivel azonban a hazai széntermelés veszteséges, ezért ez a döntés összeroppantotta volna a költségvetést. A másik megoldás az lett volna, hogy engedélyezi ugyan a szénimportot, de kizárólag szigorú behozatali szabályok és kereskedelmi keretek között, hiszen stratégiai szempontból korántsem mindegy, hogy mely országoktól függ az energiaellátásunk. Harmadik lehetőségként az állam bevezeti a teljes szénimport-liberalizációt. Nos, a kormány a második variációt választotta, mivel az import, illetve a hazai termelés szabályozása révén legalább megmenekül az életképes bányák egy része.

1992. január 8-án megkötötték a háromoldalú szerződést: a kormány részéről az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium, munkáltatóként a bányavállalatok vezérigazgatói testülete, érdekvédelmi félként pedig az MSZOSZ-hez tartozó Bányász Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) hitelesítette az okiratot. Ezzel párhuzamosan 1992. január 8–9-én létrejött a kormány és a BDSZ közötti megállapodás is, melynek II. fejezete a hazai energetikai széntermelés védelméről szól. Mindkét dokumentum megállapítja, hogy a háromoldalú szerződés a hazai bányákból kitermelt energetikai (nem lakossági) szénmennyiségre vonatkozik. Ezt a sarkalatos pontot „nemzetgazdasági érdeknek” minősíti a megállapodás.

Szabad a gazda?

A szénbányák ezt a kormánydöntést használták fel arra, hogy cseh, ukrán és orosz aknaszenet importáljanak. A szemfüles bányavállalatok az importált aknaszén egy részét eladják a lakosságnak, a fennmaradó porszenet pedig saját energetikai szenükhöz keverve szállítják az erőművekbe. Így egyrészt nagyobb a kereskedelmi engedélyt kapott bányavállalatok haszna, másrészt a rossz körülmények között működő bányák stabil partnerei maradhatnak a Magyar Villamos Művek Részvénytársaságnak (MVM Rt.).

A háromoldalú szerződés elvileg egy szigorú importengedélyezési rendszerrel működne. Csakhogy a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma (NGKM) rendszeresen és következetesen elfelejti ellenőrizni a kiadott importengedélyek betartását! Ezért fordulhat elő, hogy miközben az importőrök – bányavállalatok és közel 700 kereskedelmi cég – lakossági szén behozatalára kérnek engedélyt, aközben olyan aknaszenet vásárolnak, amit környezetvédelmi szempontból egyszerűen nem lehet Nyugaton eladni, ezért beszerzési áruk is rendkívül alacsony.

Az ellenőrzés hiánya miatt százezer tonna számra ömlik hazánkba a magas kéntartalmú aknaszén. Ám e szénnek nem csupán a kéntartalma magas (2-3%), hanem kalóriaértéke is nagyobb, mint a hazaié. Ez tűnt fel az erőműveknek, akik informálták a MVM Rt.-t. Ennek következtében az MVM Rt. 1992. október 16-án csalással, tisztességtelen versennyel vádolta a bányákat, és bejelentést tett a Gazdasági Versenyhivatalnál. A Liga Bányász Szövetsége is vizsgálatot kezdeményezett az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumnál. Ligeti Pál, a minisztérium főosztályvezetője a következőképpen válaszolt: „Kizárólag a Nógrádi Szénbányák kevert import energetikai szenet saját szénmennyiségéhez – összesen 150 000 tonna mennyiségben –, ezért a Gazdasági Versenyhivatal 100 ezer Ft-ra bírságolta a Nógrádi Szénbányákat.” A Liga szakértői szerint ilyen tételnél 100-150 millió Ft a haszon, ehhez képest a bírság nevetséges összeg.

Ugyanezt a „kényes kérdést” feszegette Győr Sándor, a Veszprémi Szénbányák szakszervezeti titkára is, aki már 1992. augusztus 19-én levelet írt Vas Lászlóhoz, a Szénbányászati Szerkezetátalakítási Központ (Szészek) igazgatójához: „Sajnos az elmúlt hónapokban olyan információk birtokába jutottunk, hogy a Magyar Szénbánya Vállalat nagyobb mennyiségben importál energetikai szenet (pl. Nógrád), és azt Tiszapalkonyára saját szénként szállítja. Ez a tevékenység… azzal a súlyos következménnyel járhat, hogy erre hivatkozva kívülálló kereskedő cégek hoznak be energetikai szenet, és értékesítik azt. Ugyanakkor a vállalatunk üzemei nem használják ki termelésikapacitásukat… ami az ott dolgozók keresetét, ezen keresztül életszínvonalát rendkívül hátrányosan érinti… Nagyon kérem Vas urat, hogy a szénbányák igazgatóinak, felszámoló biztosainak a hazai széntermelést hátrányosan befolyásoló importtevékenységére vonatkozóan szíveskedjék a figyelmét felhívni, és azt megszüntetni… Bízom abban, hogy Ön megtalálja a módját iparágon belül ezt a kényes kérdést egyértelműen megoldani.”

A „tatabányai lobby”

Győr Sándor levelére nem kapott választ. Nem csoda, hiszen éppen azokhoz fordult segítségért, akik vastagon benne vannak a szénimportbizniszben. Bányászkörökben ezt a csoportot csak így emlegetik: a „tatabányai lobby”. Tagjai egyrészt azon országos bányavállalatok volt vezérigazgatói, akik az 1992-es kormányszerződést Minivest Rt. néven jegyezték. Ez a „cég” nem szerepel a magyar cégjegyzékben, ennek ellenére a munkáltatókat képviselhette a háromoldalú tárgyalások során. Idetartozott Vas László, a Tatabányai Szénbányák volt vezérigazgatója, a Szeszek vezetője. A Szeszeket viszont az az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium hozta létre, melynek helyettes államtitkára, Bakay Árpád képviselte a kormányt a szerződés megkötésekor. Bakay Árpád minisztériumi tisztviselőként tagja lett az Állami Vagyonkezelő Rt. igazgatótanácsának is, amely tulajdonosi szerve többek között a bányáknak és az MVM Rt.-nek. Bakay Árpádot ’93. május 12-én választották az MVM Rt. igazgatótanácsának elnökévé. Megvalósult tehát a „nemzetgazdasági érdekből” kötött háromoldalú szerződés személyi egysége. Miután Bakay távozott a minisztériumból, helyére Szűcs István (volt MDF-es országgyűlési képviselő, a parlament gazdasági bizottságának titkára) került, aki jelenleg is tagja az MVM Rt. igazgatótanácsának. A Liga tudomására jutott, hogy az MVM Rt., mielőtt a Gazdasági Versenyhivatalhoz fordult volna, megszerezte az NGKM-től a szénimportra és importőrökre vonatkozó adatokat, ezért segítségért fordult Szűcs Istvánhoz. Szűcs át is nyújtott egy lezárt borítékot Kiss Istvánnak, a Liga Bányász Szövetség alelnökének, azonban a borítékban lévő papír teljesen üres volt!

A „lobby”-hoz tartozik még Németh György, a Magyar Szilárdásvány-bányászati Szövetség (Maszisz) elnöke is, aki korábban az öncsődöt jelentett Veszprémi Szénbányák vezérigazgatója volt. 1992. június 30-án – egy nappal az új munkatörvénykönyv hatályba lépése előtt! – a Maszisz részéről ő kötötte a BDSZ-szel az ágazati kollektív szerződést, kizárva így a Liga érdekvédelmi jogát. Németh György mellesleg a Rumpold Szénkereskedelmi Kft. ügyvezetője.

A legnagyobb szénkeverő egyébként Morvai Ernő, a jogutód nélkül megszűnt Nógrádi Szénbányák volt vezérigazgatója. Morvai Ernő 1991. július 25-én, a felszámolás alatt álló bánya részéről 18,2 millió forint készpénzzel beszállt egy 52 milliós alaptőkével alapítandó cégbe, és még ugyanazon a napon szindikátusi szerződést kötött a törzstőke emelésére, melynek során: „A Nógrádi Szénbányák vagyonként beviszi a 100 000 000 Ft értékű komplett szénosztályozó berendezését.” A nem mindennapi szindikátusi szerződést az alábbiak jegyzik még: dr. Harsányi Emilné, Pénzintézeti Központ felszámolóigazgató; dr. Bán János és Langóné dr. Kádár Éva, Magyar Államvasutak (ők 10,4 milliós apporttal szálltak be!); dr. Ollé Csilla, Corvinus GmbH ügyvezető igazgató; dr. Szilák Károly, Tranzit Tüzép Kft. ügyvezető igazgató, valamint Kazinczi András, Elektra Metál Kft. ügyvezető. Morvai, tudva, hogy a felszámolás elkerülhetetlen, a pénzintézet segítségével átjátszotta a százmilliót érő Záhony–Eperjeskén lévő szénosztályozót a Jouleimpex Kft.-nek, amelyben jelentős tőkerésszel magáncégek is tulajdonosok. Ma már az ország egyik legnagyobb szénimportőre a Jouleimpex Kft.

Bányászharács

Győr Sándor tájékoztatásul megküldte levelének másolatát a BDSZ elnökének, Schalkhammer Antalnak is. Csakhogy Schalkhammer Antal 1991. január 1-jén a bányászok egymilliós tagdíjából megalapította az Amazonit Kereskedelmi Egyszemélyes Kft.-t. A cég olyan eredményesen terítette be 250 millió tonna importszénnel a hazai piacot, hogy az 1992. május 28-i mérleg szerint 13 millió 265 ezer forint volt a nyeresége. Hihetetlen, mégis igaz, hogy a világon egyedül Magyarországnak van olyan bányász-szakszervezeti vezetője, aki mellékesként szénnel kereskedik, mégpedig úgy, hogy konkurens terméket hoz be, és ezzel hosszú távon veszélyezteti a bányászok munkahelyét!

Schalkhammer azonban nem érte be ennyivel: 1991. július 10-én módosították a társasági szerződést, melynek következtében Szűcs Ernő, az addigi ügyvezető, névértéken megvette a cég 51%-át. Majd 1992. október 20-án fölemelték a cég törzstőkéjét 3 millió forintra, oly módon, hogy Szűcs Ernő 2 milliós eszközapportként bevitt a kft.-be egy vibrátor szállítószalagot. Magyarul: Szűcs Ernő a BDSZ egymilliójához hozzácsapta a maga kétmillióját, és így kihasította a cég tulajdonrészének a felét, valamint a bányászok által befizetett tagdíj nyereségének egy részét.