Skip to main content

Válságban cselekedni

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Első rész


Fordulóponton

A közmegegyezésnek vége.

Az ország rádöbbent, hogy a hatalom nem fogja teljesíteni ígéreteit. A gazdasági hanyatlás következményei már a munkásság elitjét és a szellemi középrétegeket is elérték. A közvélemény nem hiszi többé, hogy értelme volna az újabb és újabb áldozatoknak.

A vezetés elbizonytalanodott. Nem érti, miért képtelen megfordítani a romló irányzatokat. Sejtelme sincs, mit kezdjen a hirtelen fölerősödött elégedetlenséggel. Egyre kevésbé ura a tetteinek. Megosztottságát egyre kevésbé képes leplezni.

Az apparátusok nyugtalanok. Érzékelik az indulatok gyülekezését. Tapasztalják, hogy a szokott fogásokkal már nem mindig lehet engedelmeskedésre bírni az embereket. Nem találják a bevált közvetítőket: a párton kívüli tekintélyek visszavonulnak a hivatalos politika szolgálatából, a párttagság kezelhetetlenné válik.

Az általános elégedetlenség megszemélyesíti tárgyát. Ahogy korábban a konszolidációs korszak sikereit, most a korszakvég kudarcait azonosítja az ország Kádár Jánossal. A pártfőtitkár népszerűsége gyorsabban devalválódik, mint a forint. Egyetlen dolog van, amiben ma munkástól pártkáderig mindenki egyetért:

Kádárnak mennie kell.

Új személyek vagy új politika?

Kádár János az arany középút jelképe volt Magyarországon. Nem próbált nagyszabású társadalom-átalakító programokat ráerőszakolni a népre, mint Rákosi. Nem volt hajlandó elfogadni a kommunista párturalom korlátozását, mint Nagy Imre. A hatalom monopóliumának birtokában elkerülte, hogy bármely zúgolódásra képes csoport érdekeibe belegázoljon. Beérte apránként adagolt változásokkal. Hagyta, hogy aki csak tudja, kárpótolja magát veszteségeiért.

A sztálinizmustól meggyötört, az ’56-os felkelés ellenállhatatlan erejében csalódott, a megtorlás éveiben kivérzett és elfáradt ország helyeselte a konszolidáció politikáját. Biztonságos, nyugodt életkörülményeket kívánt. Cserébe tudomásul vette, hogy a párt uralkodik a nép nevében, és az apparátus uralkodik a párttagság nevében. Ez volt az úgynevezett közmegegyezés.

Csakhogy ma már senki nem hiszi, hogy a radikális döntések halogatása elhárítja a társadalmi érdekkonfliktusokat. Az óvatosság cselekvésképtelenségnek tűnik. A titkolózás a kudarcok takargatásának. A hatalom monopolizálása a kibontakozás akadályának. S ez így is van.

Kádár személy szerint felelős a vezetés tehetetlenné válásáért. Ő volt az, aki 1983-ban kijelentette: nem lesz második reform. 1984-ben ő követelte a VII. ötéves terv felelőtlen gazdaságélénkítési programját. Ő vezényelte az 1985-ös pártkongresszust, amely egyszerre ígért több beruházást, nagyobb fogyasztást, kiegyensúlyozottabb fizetési mérleget és mérséklődő inflációt. Döntő része volt abban, hogy a társadalom elől eltitkolták a bajok nagyságát, s hogy a kiútról folytatott vitákat elzárták a nyilvánosság elől. Amíg őhelyette a pénzügyminisztert meg a tervhivatal elnökét küldik nyugdíjba, nem lesz érdemi változás. Addig „politikánk” helyes, csupán a „végrehajtásba” csúsztak hibák.

Ám Kádár távozása önmagában semmit nem oldana meg. Ha utódai úgy próbálják meg kiigazítani az utolsó néhány év „tévedéseit”, hogy visszatérnek a párt „30 éve bevált” politikájához, akkor a válság megy tovább a maga útján. Marad a vegetálgatás, egyre rosszabb életkörülmények között. A háttérben pedig a katasztrófa rémképe: az állam pár éven belül fizetésképtelenné válhat, eljöhet az áramhiányok, a vég nélküli sorban állások, a zuhanó reáljövedelmek ideje.

Nem kell az összeomlásnak valóban bekövetkeznie: szüntelen kísértése önmagában is tarthatatlanná teheti a helyzetet.

Gyökeres politikai fordulatra van szükség.

A közmegegyezéstől a társadalmi szerződésig

A magyar gazdaság mai bajaira nincs egyszerű megoldás. Nem elég olyasmit mondani, mint 1953-ban, hogy hagyják abba a nehézipari beruházások erőltetését, és mindjárt több jut a fogyasztóknak. A tékozló iparpolitika feladása rövid távon a lakosságot is sújtaná. A legjobb stabilizációs és fellendülési program is átmeneti munkanélküliséggel, életszínvonal-csökkenéssel, társadalmi rétegek, iparágak, körzetek közötti feszültségekkel járna.

Mit kezdhet a vezetés ezekkel a konfliktusokkal? Az egyik lehetőség: szociális, nemzeti vagy faji demagógiával próbálja kárpótolni a tömegeket. Politikai hisztériával kombinált rendcsinálási, mozgósítási, központosítási kampányok, afféle észak-nyugati Románia. Látjuk, hogy ez az út hová vezet.

A másik lehetőség: érvényt szerezni a piac gazdasági követelményeinek, és vaskézzel fojtani el a társadalmi elégedetlenség minden megnyilvánulását. Szabad versennyel kombinált rendőrállam, afféle magyar Dél-Korea. Csakhogy Magyarország nem Délkelet-Ázsiában van. Itt ugyanazok az intézmények keményednek vissza diktatúrává, melyek szorításából a piacot ki kellene szabadítani.

Végül a harmadik út: a hallgatólagos közmegegyezés felbomlásától eljutni a nyílt egyezkedéshez. Mozgósító diktatúra vagy leszerelő diktatúra helyett társadalmi szerződés. Az érdekeltek részessé válása a kompromisszumok létrehozásában.

Társadalmi szerződés nélkül nem lesz nemzeti felemelkedés.

Ne csak háborogj – követelj!

Az egyezséghez azonban partnerek szükségeltetnek. Ez a hatalom 30 éven át mindent megtett, hogy egyetlen érdekcsoport, egyetlen véleményalkotó kör se válhasson a partnerévé. Most, a politikai bizonytalanság óráiban, ha akarna se lenne kivel tárgyalnia. Nem egyezhet meg az érdekeltek kinevezett képviselőivel; az ilyen megegyezést a társadalom nem tartja be. Csak az alul lévők bizonyíthatják, hogy szószólóikat vezetőiknek tekintik és hallgatnak rájuk. Ám ehhez meg kell mozdulniuk.

Az értelmiségnek ma már van egy politizáló magja – közgazdászok, szociológusok, újságírók, írók –, mely szorgalmazza a párbeszédet. Néhány szakértőcsoport saját kezdeményezésére átfogó reformjavaslatokkal lépett föl. Nem érik be vele, hogy elgondolásaikat a vezetés rendelkezésére bocsássák – irataik szabadon terjednek; kutatóintézetekben, szakmai társaságokban, klubokban, egyetemeken, magánlakásokon vitatják őket.

Ám közvetlen címzettjük és támaszuk egyelőre csupán az értelmiség. A lakosság szélesebb köreiben még csak az elégedetlenség erősödik. Nem gondolnak alternatívákra. Nem követelnek.

Igaz, a közhangulat várakozásteli. Csakhogy a feszült várakozás nem lehet tartós. Ha nem fordul át kezdeményezésbe, előtt-utóbb átadja helyét a beletörődésnek. S akkor már csak a rosszabbnál rosszabb lehetőségek maradnak.

A politika kulcskérdése ma az, hogy a hallgatólagos közmegegyezés felmondását követi-e a nyílt társadalmi szerződés sürgetése.

Nem elég zúgolódni a rossz politika következményei miatt – követelni kell egy másik politikát.

Hogyan?

Sok minden szól az ellen, hogy az emberek követelni kezdjenek. A pesszimizmus: az az érzés, hogy a gazdasági lecsúszás megállíthatatlan. A reformok lejáratódása: 1979 óta mindent reformálnak, mégsem változik semmi, kivéve, hogy az életkörülmények egyre romlanak. A hatalom ellenállásának érzékelése: mindegy, hogy „mi” mit tartanánk jónak, „ők” úgyis azt csinálják, ami nekik tetszik.

A pesszimizmus leküzdhető, amíg a várakozás ki nem huny. A régi vezetéssel való szakítás lehetővé teheti a reform megkülönböztetését a reformálgatástól. De mit lehet elérni a hatalom ellenállásával szemben?

Valóban, a rendszer az alulról kiinduló követelések elszigetelésére, leszerelésére és megtorlására van megalkotva. De vegyük észre: nem ugyanúgy működik válságban, mint normális körülmények között. Az elbizonytalanodott, egymással meghasonlott vezetők, a nyugtalan apparátusok nem tudnak félresöpörni minden kezdeményezést.

Bármely fórum jó, ahol az alul lévők megszólalhatnak. Jó a képviselői és tanácstagi beszámológyűlés, jók a Hazafias Népfront és a TIT rendezvényei, a klubok, a politikai szemináriumok, a szabad pártnapok. De a legjobb a munkahelyi nyilvánosság, a termelési tanácskozás, műhelyértekezlet, a szakszervezet, a KISZ, a párt taggyűlése. Hívjuk le az ország vezetőit a gyárakba és az intézményekbe, írásba foglalt határozatokkal bombázzuk a politikai és társadalmi szervezetek központjait. Reagáljunk a Központi Bizottság, a SZOT és a kormány közleményeire. Követeljük, hogy tegyék hozzáférhetővé a reformviták anyagait. Hívjuk meg a szerzőket. Foglaljunk állást tervezeteikkel kapcsolatban. Dolgozzuk ki elképzeléseinket a saját munkahelyünk jövőjéről. Alapítsunk munkahelyi reformklubokat.

Vannak választott képviselőink: kötelesek képviselni bennünket! Ha a szakszervezeti titkár nem jár el a tagság érdekeinek védelmében, ha a KISZ-titkár, a párttitkár szembekerül választóival, vissza lehet hívni őket. Érezzék csak, hogy most jobban függenek alulról.

Vegyük észre, javultak az összefogás esélyei. Az emberek kevésbé megfélemlíthetők és lebeszélhetők. S ha a hivatalos keretek meghódítása nem megy, át lehet lépni rajtuk. Az elmúlt években megnőtt a társadalmi engedetlenség tere. Gondoljunk az olyan példákra, mint a tehofizetés tömeges megtagadása. Vagy az egyezkedéssel végződött, műhelyszintű sztrájkokra. Vagy arra, hogy a ’80-as években minden március 15-én ezrek tüntetnek.

Teremtsünk nyilvánosságot az alulról induló kezdeményezéseknek. Követeléseinket ne csak fölfelé továbbítsuk, küldjük meg a sajtónak és a társmunkahelyek szervezeteinek. Gyűléseinkre hívjunk meg külső résztvevőket. Tartsunk közös tanácskozásokat a hasonló helyzetben lévők képviselőivel. Próbáljunk meg tájékoztatót kiadni; ha lehet, rendszeresen, ha nem megy, legalább alkalmilag.

A hatalom csak akkor fog párbeszédbe bocsátkozni, ha tapasztalja, hogy nemcsak értelmiségiekkel kell egyezkednie.

Mit követeljünk?

A jelenlegi vezetés szerint többet fogyasztunk, mint amennyit megtermeltünk. De nem úgy van-e inkább, hogy a gazdaságpolitika többet ölt bele soha meg nem térülő beruházásokba, mint amennyit a fogyasztóktól sikerült elvennie?

Amíg a vezetés nem ismeri el felelősségét a kialakult helyzetért, amíg nem küszöböli ki a tékozló felhalmozás okait, addig a dolgozóknak az az érdekük, hogy igyekezzenek bér- vagy juttatásnövelést kicsikarni. Addig a társadalom nem felelhet mást a takarékoskodási felszólításokra: amit megettünk, azt nem tudják elherdálni.

Ám tudnunk kell: hosszabb távon a bérek és juttatások emelése nem segít rajtunk. A válság árát mindenképpen meg kell fizetni, bárkit terhel is érte a felelősség. De nem mindegy, hogyan fizetünk.

Vagy lesz program a gazdaság stabilizálására és reformjára, s akkor a piaci egyensúly helyreállításáért kell átmeneti veszteségeket vállalni. Vagy nem lesz stabilizáció és reform, és akkor a hanyatlás következményeit kell elviselnünk.

Nemzeti érdek, hogy – ha már fizetni kell – a reformért, és ne az elmulasztásért fizessünk. A reform: felzárkózás a világgazdaság fejlődő régióihoz. A reform elszabotálása: lesüllyedés a harmadik világ stagnáló országai közé.

Mi kell a felzárkózáshoz?

– A különböző tulajdonformák egyenjogúsítása a gazdaság piaci szférájában. Jogi biztonság magánvállalkozások alapításához és a magántőkék befektetéséhez. Egységes adózási, hitelfelvételi, üzletkötési és külkereskedelmi feltételek minden gazdasági szervezettípus, minden egyes vállalat számára.

– Önkényes, adminisztratív jövedelem-elvonás helyett a kibocsátott pénz mennyiségének szabályozásával biztosított keresetkorlátozás.

– Az ár- és bérmechanizmusok hatósági manipulálásának visszaszorítása.

– A pénz- és tőkepiac kiépítése, a központi (nem piaci) beruházások arányának számottevő csökkentése.

– Az elburjánzott monopóliumok leépítése, a gazdaságilag indokolatlan vállalatméretek csökkentése, új kis- és középvállalatok sokasága.

– Adminisztratív exportkikényszerítés és importvisszafogás helyett rugalmas árfolyam-politika a külkereskedelmi egyensúly érdekében.

– Szakítás az önellátó KGST programjával, nyitást a világgazdaság felé. A KGST-n belül a vállalatok közötti, üzleti kapcsolatok bővítése, elfordulás a gazdaságilag előnytelen, politikai úton létrehozott kooperációtól.

Lehet-e egy ilyen reformprogramnak széles tábora Magyarországon? Véleményünk szerint lehet. A sorra vett pontok többsége igen sokak számára rokonszenves.

De a fenntartások is számosak. Részint érdekek (nemcsak a hatalomhoz fűződő érdekek) szólnak a reform ellen: nem világos, hogy induláskor milyen méretű inflációt, jövedelemcsökkenést, munkanélküliséget hozna; bizonyos ágazatokat, körzeteket, szakmákat, üzemeket külön is hátrányosan sújtana. Részint pedig elvek (nemcsak a hatalom berkeiben vallott elvek) szülik az ellenérzéseket: az a fajta egyenlőségeszmény, amely nem tűri a vállalkozásból származó többletjövedelmet, a vagyonbefektetésből származó nyereséget; az a fajta biztonságeszmény, amely nem fér össze az átmeneti munkanélküliséggel, a reáljövedelmek ingadozásaival.

Az ilyen aggályok ereje csökken, ha

– a lakosság tapasztalja, hogy a fogyasztás korlátozása előtt az állam már visszafogott minden elhalasztható vagy önmagában is kétséges beruházást (bős–nagymarosi vízlépcső, jamburgi földgázkitermelés, védelmi kiadások);

– a megtakarítási program keretében az adminisztratív apparátusokat is arányosan csökkentik, kezdve a párt apparátusain;

– a vállalkozás jogi biztonságának megteremtésével a magánszféra az állami iparból elbocsátott munkaerő egyik fő befogadójává válik;

– a piaci kényszer mellett működésbe lép az érdekszervezetek nyomása is.

Mégis, mivel a gazdasági reform nem lehetséges fájdalmas átrendeződésekkel járó stabilizáció nélkül, ezért a vele szembeni aggályok teljesen nem oszlathatók el.

Viszont a politikai változások kívánatos voltával azok is egyetértenek, akik a gazdasági válságból az elvonó-újraelosztó állam oltalma alá vágynak vissza. A hatalom körein kívül senkit nem kell meggyőzni róla, hogy

– elég volt a tömegtájékoztatás hazugságaiból,

– elég volt abból, hogy a nép megkérdezése nélkül döntenek, aztán vele fizettetik meg a rossz döntések árát;

– elég volt abból, hogy a szakszervezet az államot képviseli a munkavállalókkal szemben;

– elég volt az állampolgári jogok megcsúfolásából. Erre az egyetértésre támaszkodva lehet tábort szerezni a gazdasági reform ügyének is.

A gazdasági reformprogramnak a politikai átalakulás programjára kell épülnie.

Egy politikai program körvonalai

Magyarországnak utoljára 1956 adott politikai programot. E szöveg szerzői azok közé tartoznak, akik szerint a történelem nem tette túlhaladottá október alapvető követeléseit:

– többpártrendszert, képviseleti demokráciát az államvezetésben;

– önkormányzatot a munkahelyeken és a településeken;

– nemzeti önrendelkezést, semlegességet a külpolitikában.

Meggyőződésünk azonban, hogy e követeléseket az ország mai politikai helyzetében napirendre tűzni nem lehet, s valószínűnek tartjuk, hogy ez a helyzet még hosszú ideig nem fog lényegesen változni. Javultak viszont az ahhoz hasonló, kompromisszumos megoldások feltételei, amelyekre ’56 novemberében a demokratikus pártok maradványai és a munkástanácsok tettek ajánlatot.

Hisz ma nem egy bukott forradalom vívja utóvédharcait a berendezkedő restaurációs rezsimmel. A konszolidáció óta végbement fejlődés is számít: polgárjogot nyert a tömegfogyasztás, elfogadottabbá váltak a piaci magatartások, létrejött néhány nyugati orientációjú társadalomtudományi közösség, felbomlott a hivatalos ideológia, s megnőtt a szaktudás presztízse, csökkent a távolság a káderek új nemzedéke és a szakmai elitek között. Javultak a külső feltételek is: a magyar állam nyitottabb Nyugat felé, mint 30 éve volt, a szovjet beavatkozás lehetősége csökkent, a Szovjetunió vezetőinek tűrőképessége növekedett.

Ebből kiindulva gondolkodunk rajta, hogyan lehet a növekvő elégedetlenséget célirányos politikai követelésekké formálni. Adottnak vesszük, adottnak kell vennünk az egypárturalmat, a párt bizonyos közhatalmi előjogait. Azt vizsgáljuk, miként lehetne végre föltenni e keretek között a forradalom leverése óta elnapolt politikai alapkérdéseket.

Mert ideje föltenni őket.

Kompromisszumos megoldásokat javaslunk, jóval kevesebbet, mint amire az ember vágyik. De ezek a kompromisszumok már most érzékelhető változást hoznának a hatalom és a társadalom viszonyában. S ha megvalósulnának, lehetővé tennék a rendezett továbbfejlődést egy demokratikus, önkormányzatú, önálló Magyarország felé.

Azt javasoljuk, jelszavaink legyenek:

– A párturalom alkotmányos korlátozását, szuverén törvényhozást, felelős kormányt.

– Törvényekkel körülírt sajtószabadságot.

– Érdekvédelmi és egyesülési jogokat, jogi védelmet a munkavállalónak.

– Szociális biztonságot, méltányos szociálpolitikát.

– Jogot az állampolgárnak.


































































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon