[Kis János]

Nyomtatóbarát változat

Bármely kibontakozási programnak számot kell adnia róla, hogyan illeszkednek a javasolt változások az ország külső helyzetébe, és hogyan érintik őket az újabb kori magyar történelem mindmáig ható traumái. Alább a legégetőbb kérdéseket tesszük föl:

1. Miként gondolkodjunk Magyarország és a Szovjetunió viszonyáról, milyen változásokra törekedhetünk a szovjet világrendszer belső rendjében?

2. Mi legyen a magyar állam politikája a határainkon kívül rekedt magyarok ügyében?

3. Túl lehet-e jutni az ’56-os forradalom leverése okozta nemzeti meghasonláson?

1. Magyarország a szovjet világrendszerben

E szöveg első részében azt írtuk: 1956 óta nőtt a szovjet vezetés tűrőképessége, és gyengültek közvetlen beavatkozásának eszközei.

A szovjet világrendszer felbomlásával számolni a belátható jövőben nem lehet. Egy-egy ország kiugrására sincs komoly esély. Arra viszont van lehetőség, hogy a függő államok növeljék a Szovjetunióval szembeni, viszonylagos önállóságukat.

Térségünkben megfordíthatatlan, hosszú távú változások zajlanak.

– Kimerültek a Szovjetunió olcsón kiaknázható természeti erőforrásai. Nem lehet tovább bővíteni a „szovjet nyersanyagot kelet-európai gépekért” szerkezetű KGST-forgalmat. Válságba került a KGST mint együttműködési rendszer, és válságba kerültek külön-külön a korlátlan, olcsó szovjet szállításokra épített kelet-európai tervgazdaságok.

– A KGST hierarchizált, politikai egyezményekre épülő kapcsolatrendszere önmagában is a forgalom bővülésének akadályává vált. További oka a visszaesésnek a tagországok stagnáló termelése, valamint a nyugati irányú eladósodás.

1956 után, 1968 után a Szovjetuniónak elégséges anyagi eszközei voltak a politikai válsággal küszködő restaurációs rezsimek megsegítésére. Ma nagyságrendekkel jelentősebb összegekre volna szükség, s a növekedés lefékeződésével, a túlfegyverkezés költségeivel, a Nyugat technikai kihívásával küszködő szovjet állam nincs abban a helyzetben, hogy a függő országokat kölcsönök és adományok révén kihúzza a bajból.

– Gazdasági hegemóniájának gyengülésével a Szovjetunió egyre nehezebben ellensúlyozza azt a hátrányt, hogy a kelet-európai térség legnagyobb részével szemben nem rendelkezik kulturális vagy szociális hegemóniával. A Szovjetunió nem minta, és nem forrása szellemi ösztönzéseknek; képtelen megakadályozni a befolyási övezetén kívülről érkező hatások terjedését.

– Amikor a szovjet világrendszer létrejött, a Szovjetunió regionális hatalom volt. Azóta globális hatalommá vált; stratégiai versenyt folytat az Egyesült Államokkal, befolyását kiterjesztette Afrikára, Ázsiára és Latin-Amerikára. Terjeszkedésének következményei ellentmondóak, térségünk szempontjából részben előnyösek. A fegyverkezési versenyt nem nyerheti meg, tehát tárgyalni kénytelen; az egyezkedés felé nyomja az is, hogy technikai lemaradásának csökkenését csak a gazdasági és tudományos kapcsolatok bővülésétől remélheti. Távoli pozícióit a puszta erőre hagyatkozva nem tudja megszilárdítani, emiatt is egyezkedni kényszerül. De épp ezért nem tehet meg mindent 1944–45-ben szerzett, helyi befolyási övezetében, amit valaha nyugodtan megtehetett. Nem akadályozhatja meg, hogy a függő államok is a Nyugat felé forduljanak. Egyre aggályosabb az erőszakkal való fenyegetőzés és a nyílt katonai beavatkozás.

Ezek a tendenciák mind szűkítik a térségünk fölötti szovjet kontroll eszközkészletét.

Ha, mint Brezsnyev utolsó másfél évtizedében, a szovjet vezetés ragaszkodik hozzá, hogy semmi ne változzon, akkor a térség kezelhetetlenné válik.

Ha viszont, mint Gorbacsov hatalomra kerülése óta, a Szovjetunió vezetői elismerik a kapcsolatok változásának szükségességét, megnő a mozgástér a rendezett átalakulásra.

A jelenlegi szovjet pártpolitika több támpontot kínál azoknak, akik változást kívánnak országuk belső viszonyaiban és a szovjet világrendszer struktúrájában:

– Kimondták, hogy a szovjet gazdaság és társadalom radikális reformokra szorul; a kelet-európai konzervatívok nem hivatkozhatnak a reformokkal szembeni szovjet ellenállásra.

– Leszögezték, hogy a Szovjetunió intézményi rendje nem kötelező minta, s kijelentették, hogy az átalakításhoz meríteni kívánnak a kelet-európai reformok tapasztalataiból.

– Elismerték, hogy változásra van szükség a térség országainak egymás közötti kapcsolataiban.

– Végül, kivált Lengyelország esetében, tettekkel is bizonyították, hogy lényegesen többet képesek normális állapotnak tekinteni, mint elődeik.

A szovjet világrendszer létrejötte óta soha nem voltak ilyen kedvezőek a függő országok belső fejlődésének külső feltételei, mint most.
Megbocsáthatatlan mulasztás volna elszalasztani ezt az esélyt.

Azon is érdemes nyilvánosan gondolkodni, milyen változások szükségesek és lehetségesek a szovjet világrendszer államai közti viszonyokban. Jalta felmondásában reménykedni ábrándkergetés volna, de Jaltát adottnak véve az egyoldalú függés kiegyensúlyozásának módozatait megvitatni – ésszerű politikai kezdeményezés.

Ezzel a gondolkodásmóddal szemben Magyarországon kétféle érvet szoktak felhozni:

– Gorbacsovnak, úgymond, csak a retorikája radikális. Amit valóban akar, az nálunk már régen megvalósult, és amit az apparátusok tehetetlenségi ellenállásával szemben keresztülvisz, ennél is jóval kevesebb. Ez alighanem nagyrészt igaz. De nem következik belőle, hogy a magyar politikai és gazdasági rendszer nem szorul radikális átalakításra. Nem következik belőle, hogy a nálunk radikálisnak számító változások elfogadtatására ma nem lényegesen jobbak az esélyek, mint a brezsnyevi időkben voltak.

– A másik ellenérv úgy hangzik, hogy Gorbacsov még megbukhat vagy visszakozásra kényszerülhet. Ez is igaz. De nem következik belőle, hogy nem éppen most kell a megnőtt lehetőségekkel élni, amikor Gorbacsov még küzd vonalának érvényre juttatásáért.

Minél többet sikerül ma elfogadtatni a szovjet vezetéssel, annál többet lehet később, az esetleges reakció idején megvédeni. S amikor a visszacsapás várható erejét mérlegeljük, számolnunk kell a hosszú távú változási irányzatokkal, melyek a térség fölötti szovjet kontrollt gyengítik.

Vegyük észre: akik az esély kipróbálása ellen érvelnek, nem a vállalkozás kudarcától félnek, hanem a sikerétől.

2. A kisebbségi kérdés

A határon túli magyar kisebbség válságos helyzetével szembenézni mindenekelőtt erkölcsi kötelességünk. A magyar állam felségterületén élő nemzet felelősséggel tartozik a határainkon kívülre, nemzetiségi helyzetbe szorult részeiért. Az ebből származó terheket tudatosan vállalni kell, nyilvános vitában tisztázva, hogy mit tekintünk a kisebbségi probléma elfogadható megoldásának, s mit tehetünk érte.

De politikai érvek is szólnak a kisebbségi kérdés nyilvános átgondolása mellett:

– a kisebbségek megsegítése közös nemzeti stratégiát kíván, s ezt nem lehet suttyomban kialakítani;

– a kisebbségi kérdés kezelése döntően befolyásolja Magyarország és a szomszéd államok viszonyát;

– a kisebbségi probléma elhallgattatása zavart okoz a nemzet önmagáról való gondolkodásában, vak dühvé változtatja a jogos aggodalmakat, s könnyen oda vezethet, hogy az együttérzés jól manipulálható kollektív hisztériává fajul.

Az állam magatartása.
A hatalom tehertételei súlyosak.

Amikor 1948-ban befejeződött Kelet-Európa szovjetesítése, a kisebbségi kérdés tabuvá lett. Minden kormány szabad kezet kapott a saját nemzetiségi alattvalóival szemben. Rákosiék számára nem léteztek határon túli magyarok.

1956 után Kádárék szégyenletes szerepet vállaltak a szomszéd országok magyar nemzetiségei elleni hadjáratban. Fennen hirdették a vádat, mely szerint a forradalom területi követeléseket dobott fel, és nyíltan helyeselték az irredentizmussal megvádolt romániai magyar értelmiség elleni hadjáratot.

A ’70-es évek elején a vezetés elfojtani igyekezett azokat a törekvéseket, hogy a szomszéd országok magyar kultúráját egyetemes nemzeti kultúránk részének ismertessék el. A ’70-es évek közepétől kitartóan ellenállt a nyomásnak, hogy tűzze napirendre a magyar kisebbségek romló helyzetét.

Csak a ’80-as években, a közvélemény erősödő sürgetésének engedve kezdett legalább alkalmilag lépéseket tenni a romlás feltartóztatása érdekében. S csak a legutóbbi időkben ment el odáig, hogy vállalja a nyilvános állásfoglalást.

Az ottawai és a bécsi utóértekezleten a magyar küldöttség csatlakozott a kezdeményezéshez, hogy a nemzetközi védelmet élvező emberi jogok körét terjesszék ki a kisebbségi jogokra is. Felelős politikai vezetők egy-két nyilatkozatban szóba hozták a magyar kisebbségek (különösképpen a romániai magyar kisebbség) sérelmeit. Budapesten Magyarságkutató Intézetet hoztak létre azzal a céllal, hogy összehangolja Kelet-Európa s benne az egész magyarság történetének és kultúrájának tanulmányozását. Hosszú huzavona után állami támogatással elkészült az Erdély története c. monográfia, és így tovább.

Ezeket a lépéseket üdvözölni kell. De csak mint első lépéseket. A kisebbségi politikában éppúgy fordulatra van szükség, mint belpolitikai téren. Tisztázott alapelvekre, átgondolt stratégiára, intézményesített eljárásokra – nem kampányokra.

Demokratikus alapelveket.
Egy demokratikus kisebbségvédő politikának a következő elvekből kell kiindulnia:

– Minden nemzeti kisebbséget kollektív jogok illetnek meg: nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik közös ápolásához és az anyanemzettel való kapcsolattartáshoz fűződő jogok. A kisebbségi jogok az egyének emberi jogain alapulnak: kisebbségi sorban élő emberek nem lehetnek államuk egyenrangú polgárai, ha nem élveznek kollektív jogokat.

– A kisebbségi jogok tiszteletben tartása nem belügy. Mint az emberi jogok sajátos válfajai, a kisebbségi jogok is az államok közösségének oltalma alá tartoznak. Bármely államnak joga és kötelessége szót emelni bármely vele kapcsolatot tartó állam kisebbségi közösségeinek jogfosztása ellen.

– Az anyanemzetnek kötelessége különleges figyelemmel kísérni kisebbségi szórványainak helyzetét, és mindent megtenni érdekükben, amit az emberi jogok nemzetközi védelmének keretei között megtehet.

– Ismerve térségünk népességének etnikai elosztását, a kisebbségi problémát igazságos határrendezéssel megoldani nem lehet. Nem területeket kell követelni, hanem minden állam kisebbségei számára ugyanazokat az egyéni és kollektív jogokat.

– Védeni kell a szabad kivándorlás jogát. A kisebbségek kollektív helyzetén azonban a kivándorlás nem segít. A maradni kívánóknak kell olyan jogokat kapniuk, hogy az esetleges kivándorlás önkéntes távozás legyen, ne menekülés.

– Ahol a többségi lakosság emberi jogait megsértik, ott nem lehet a kisebbségi jogok tiszteletben tartását remélni. Ahol a többségi nemzeteket elszigetelik egymástól és egymás ellen uszítják, ott nem lehet az anyanemzetek és más országokban élő kisebbségi szórványaik szabad kapcsolattartását remélni. A kisebbségi kérdés rendeződéséhez több demokrácia, szervesebb regionális integráció és nemzeti kiengesztelődés szükségeltetik.

Átgondolt, hosszú távú stratégiát.
Az állam hosszú távú kisebbségi politikájának arra kell törekednie, hogy közelítse a tényleges helyzetet a demokratikus alapelvekhez. Ezt a törekvést deklarálni kell.

Az állam deklaratív állásfoglalására azért volna szükség, mert

– segítene leszerelni a sanda számítgatásokat és eloszlatni a gyanakvásokat;

– állandó iránytűt kínálna a rövid távú intézkedéseknek, és védelmet nyújtana az alapelvekkel összhangban lévő társadalmi kezdeményezések számára;

– erkölcsi megerősítést adna a méltóságukban megalázott, elbizonytalanodott kisebbségeknek.

Nyilatkozni kell a magyar állam és az egyetemes magyar nemzet viszonyáról.
A nemzeti deklarációt tehetné a kormány a parlamentben, vagy maga az Országgyűlés hozhatna róla határozatot.

– A nyilatkozatnak abból kell kiindulnia, hogy a magyar nemzet mint közös nyelvet beszélő, közös kultúrával és történelmi hagyományokkal azonosuló emberek közössége nem esik egybe a magyar állam polgáraival.

– Ki kell mondani, hogy a magyar állam nem tart igényt más állampolgárságú magyarok fölötti felségjogokra, de kötelességének tekinti segíteni őket nemzeti identitásuk megőrzésében.

– A segítségnyújtás részint olyan kezdeményezésekben állhat, melyeket a magyar állam a saját felségterületén, más államok belügyeit nem érintve meg tud hozni (ösztöndíjak alapítása, iskolai, egyetemi, kollégiumi férőhelyek létesítése stb.).

– Részint nemzetközi szerződéseken alapuló, külső fellépésekről van szó (az emberi jogok megsértésének minősülő kisebbségi sérelmek szóvá tétele nemzetközi fórumokon).

– Végül, az államnak vállalnia kell, hogy szorgalmazza a kisebbségek helyzetét előbbre vivő, kétoldalú egyezmények létrejöttét (például a kulturális javak cseréjének bővítéséről, az országok közötti személyi mozgás szabaddá tételéről).

Nemzetiségi törvényt kell alkotni.
Fontos, hogy a nemzetiségi törvény a nemzeti deklaráció előtt vagy azzal egy időben szülessen meg.

– Biztosítania kell mindazokat a jogokat a magyarországi nemzetiségeknek (a cigány kisebbségnek is), amelyeket a határon túli magyar kisebbségek számára követelünk.

– Le kell szögeznie, hogy minden magyarországi nemzetiség szabad kapcsolatot tarthat anyanemzetével és annak más országokban élő szórványaival.

– El kell ismernie a nemzetiségek jogát, hogy sérelmeikkel akár anyanemzetük államához, akár valamely illetékes nemzetközi fórumhoz forduljanak. Fel kell ajánlania, hogy a magyar állam együttműködik a panaszok kivizsgálásában és orvoslásában.

Állást kell foglalni a térség rendjének kívánatos fejlődéséről.
A regionális állásfoglalás kibocsátása a kormány feladata. Olyan fejlődési irányok mellett kell elköteleznie magát, mint

– a gazdasági forgalom piacosítása;

– a szellemi termékek forgalmának felszabadítása;

– szabad mozgás, letelepedés és munkavállalás a térség egész területén;

– államközi egyezményektől független, közvetlen kapcsolatok a kulturális és tudományos intézmények között;

– a nemzeti kiengesztelődés ösztönzése, az államok kivonulása a tudományos és kulturális közösségek tisztázó vitáiból.

Következetes rövid távú intézkedések.
– Elő kell segíteni a határok nyitottabbá válását. Ösztönözni kell a turistaforgalmat. A vám- és devizapolitikát össze kell hangolni azzal a törekvéssel, hogy a személyi forgalom folyamatosan bővüljön.

– Gondoskodni kell róla, hogy a hazai könyvek és lapok eljussanak azokra a területekre, ahol a magyar ajkú lakosság koncentrálódik. (Példa: Csehszlovákiában Pozsony legyen a kivitel fő célpontja, ne Prága.)

– Megrendelésekkel, csereegyezményekkel kell támogatni a kisebbségi könyv- és lapkiadást. Szükség van Magyarországon megjelenő folyóiratra, esetleg könyvkiadóra, mely a kisebbségi irodalmak és kultúrák alkotásait közölné.

– Támogatni kell a kisebbségi tudományosságot, részint kutatási megrendelésekkel, részint közös kutatóprogramok kezdeményezésével, részint ösztöndíjak, szakmai segédeszközök biztosításával.

– Az elmúlt 15-20 év legveszedelmesebb tendenciája Romániában és Csehszlovákiában a magyar anyanyelvi oktatás erőszakos visszaszorítása. Igyekezni kell kormányközi egyezményekkel elérni e folyamat megállítását, s ha lehet, megfordulását. Segédkezni kell az apadó pedagógusállomány pótlásában.

– A romániai magyarok növekvő tömegekben menekülnének. Szégyen, hogy a magyar állam adminisztratív nehézségek sokaságával akadályozza a bevándorlást, és politikai meggondolásból nem enged áttelepülni üldözött, meghurcolt embereket. A befogadó határozatot rövid idő alatt, automatikusan és diszkrimináció nélkül meg kell hozni. Az áttelepülőknek – ha kérik – Magyarországra érkezésükkor el kell nyerniük a magyar állampolgárságot. Beilleszkedésük elősegítésére külön hivatalt kell felállítani.

A rövid távú politika kialakításában arra kell törekedni, hogy a kisebbségvédelem az államok közötti kölcsönösségre és jó viszonyra épüljön. Ez, eltökélt fellépés esetén, már most eredményeket hozhat Magyarország és Jugoszlávia s talán Németország és Csehszlovákia kapcsolatában. A Szovjetunióval szembeni lehetőségek egyáltalán nincsenek kipróbálva. Románia esete a legnehezebb.

A jelenlegi román vezetéssel aligha lehet egyezségre jutni. A nyilvános vita elkerülhetetlen, ha a magyar állam nem kíván asszisztálni a romániai magyarság meghurcolásához és tönkretételéhez. Annál fontosabb, hogy a kormány fellépésének céljai és elvei egyértelműek legyenek.

Rövid távon alig remélhetünk többet, mint hogy a romániai magyarság érezni fogja: nem hagyták magára. Hosszabb távon gondolkodva azonban ésszerűnek látszik abból kiindulni, hogy legkésőbb Ceausescu eltűnése után a romániai hatalomnak mély krízisen kell majd átmennie. Abban a helyzetben nem lesz közömbös, hogy a magyar állam a megelőző években mit képviselt: szilárdságot-e kisebbségünk jogainak védelmében, de nem elvakult románellenességet a külpolitika olyan területein, ahol Magyarország nem érdekelt, esetleg érdekközösségben lenne Romániával, vagy lármás sérelmi polémiával palástolt gyengeséget és rövidlátó románellenes külpolitikát.

Ha az utóbbit, akkor az eljövendő romániai válságnak is csak tehetetlen szemlélője lehet.

Ha az előbbit, akkor közvetítővé válhat az önmaga konszolidálására törekvő román állam és a romániai magyarság között.

Nyilvánosságot a kisebbségi kérdésnek.
A hazai közvélemény tájékoztatása kampányszerű és egyoldalú. A sajtó rendszerint akkor foglalkozik a magyar kisebbségek ügyével, amikor éppen fellángol valamilyen történelmi vagy irodalmi polémia (rendszerint román és magyar szerzők között):

– A hivatalos tájékoztatás vonuljon ki a kulturális és tudományos polémiákból. A szakmai közösségek dolga, hogy megvédjék magukat.

– A tömegtájékoztatás körén kívül meg kell szüntetni a nemzeti kérdés vitatásának sajtóirányítását. Csak a szabad vita segíthet hozzá egészséges nemzeti közvélemény kialakulásához.

– Részletes és objektív tájékoztatásra van szükség a kisebbségi helyzet alakulásáról. Ebben a hivatalos hírközlő szerveknek is részt kell vállalniuk – nem monopolizálva az informálás jogát.

Az információk nyilvánosságra hozása része kell legyen a magyar állam kisebbségvédelmi stratégiájának. De a hazai közvélemény tisztánlátása szempontjából sem nélkülözhető. A tények elhallgatása szabad teret enged a nacionalista fantáziálásnak; a történelmi tárgyú polémiák egyeduralma óhatatlanul azt teszi döntő kérdéssé: ki volt előbb Erdélyben, vagy melyik ’45 előtti rezsim szolgálta ki jobban a náci Németországot. Holott az elsődleges kérdés az: milyen jogok illetik meg a ma Romániában élő két-két és fél millió magyart.

Támogatást a társadalmi kezdeményezésnek.
Nemhogy pártolná, az állam minden módon akadályozza a kisebbségek megsegítését célzó, önálló kezdeményezéseket. Lehetetlen komolyan venni a határon túli magyarság védelmében tett hivatalos nyilatkozatokat, amíg ez a gyakorlat nem változik.

A kezdeményező állampolgárok csoportjai oda is eljutnak, ahová állami szervek nem juthatnak el; olyan információkat képesek összegyűjteni, amelyeket hivatalos csatornákon beszerezni nem lehet; olyanfajta segítséget képesek nyújtani, amilyet az állam nem adhat. A társadalom áldozatkészségét is könnyebb mozgósítani alulról, mint hivatalos kampányok útján.

– Nem szabad megismétlődnie a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyezését megelőző, méltatlan hercehurcának. Nem szabad elvágni a nyilvánosságtól a magánalapítványokat és egyéb csoportokat, ami a Bethlen-alapítvánnyal engedélyezése óta történik. Sőt, támogatni kell őket (állami hozzájárulással, az adományok adómentességével stb.).

– Az. államnak tudomásul kell vennie, hogy a segítség továbbításának egyik leghatékonyabb útját az egyházak és vallási közösségek kapcsolathálói biztosítják. Le kell mondania e kapcsolatok kézbevételéről és korlátozásáról.

– A közös szövetségi rendszerhez tartozás nem igazolhatja a magyar határőrszervek és a szomszéd országok hatóságai közötti összejátszást. A magyar nyelvű szellemi termékek kivitelének akadályozása ellentétes a Helsinki Nyilatkozatban vállalt kötelezettségekkel, és sérti a magyar nemzet érdekeit. Az állam köteles megvédeni polgárait a zaklatásoktól, amelyeknek szomszéd országok – elsősorban Románia – hatóságai teszik ki őket; ki kell állnia jogaik és méltóságuk védelmében.

Keresni a kiengesztelődés lehetőségeit.
Maga az állam is sokat tehet a nemzetek közötti megbékélésért, ha

– kitartóan szorgalmazza a kisebbségi kérdés kölcsönösségen és együttműködésen alapuló megoldását;

– a kisebbségek jogainak védelmét nem téveszti össze a szomszéd államok érdekei ellen irányuló politikával;

– támogatja és kezdeményezi a határok nyitottabbá válását;

– nem bonyolódik bele a szomszéd nemzetek elleni hangulatkeltésbe.

A feladat oroszlánrésze azonban az önállóan kezdeményező polgárokra hárul. Nemzeti megbékélés csak nemzetek – nem államok – között jöhet létre.

– A magyar kisebbségi ügy szószólóinak kötelessége félreérthetetlenül leszögezni, hogy a kisebbségi jogok minden állam kisebbségeit egyformán megilletik – a magyar állam felségterületén élő kisebbségeket is. Ki kell állniuk az etnikai, kulturális, vallási sokféleség iránti türelem mellett.

– El kell oszlatni a gyanakvást, amely szerint a kisebbségi kérdés ürügyén valójában egy újabb határrendezést szeretnénk előkészíteni. A trianoni és a párizsi béke történelmi igazságtalanságairól szólva mindig szem előtt kell tartani az utódállamok polgárainak önvédelmi reflexeit.

– A történelmi polémiában nem szabad belemenni a vádaskodások eszkalációjába. Következetesen hangsúlyozni kell, hogy a történelmi vitakérdések elválasztandók a jelen politikai vitáitól – még akkor is, ha a másik fél ezt nem hajlandó elfogadni.

– Keresni kell a párbeszédet a szomszéd országok demokratikus gondolkodású köreivel. Ők azok, akik a kiengesztelődés apránként haladó művében munkatársaink és szövetségeseink lehetnek. Érezniük kell, hogy a demokrácia közös ügye melletti elköteleződés, igazi szolidaritás fűz hozzájuk minket, nem puszta taktikai érdek.

3. 1956 a mai magyar politikában

A ’60-as évek konszolidációja ’56 elfelejtésén alapult. A hatalom abbahagyta a forradalomban részt vett erők elleni ideológiai kampányokat; neki sem rótták fel többé a felkelés leverését és a megtorlást. Október emléke ettől fogva nem egyesített és nem osztott meg – kirekesztődött a nemzet kollektív emlékezetéből.

Ám ez a megoldás csak addig működik, amíg a konszolidáció politikai formulái. A konszolidációs korszak végén 1956 feldolgozatlan traumája ismét előveszi a társadalmat. Mindkét oldalon egyre többet hivatkoznak a történelmi párhuzamokra. A szembenézés nem halogatható tovább.

Szüksége van rá a nemzetnek, hogy visszanyerje önbecsülését, és megszabadulva a teljes kiszolgáltatottság kényszerképzetétől, józanul felmérhesse cselekvési terének valóságos határait.

Szüksége van rá azoknak a hatalmi csoportoknak, amelyek felismerték, hogy gyökeres reformok nélkül már csak az ország biztos tönkretétele árán, a rendszer stabilitását kockáztatva lehet uralkodni.

Az ’56-tal való szembenézés nélkül a társadalmi szerződés, ha megköttetik is, nem lehet szilárd. Megbízható egyezségek nem alapulhatnak azon, hogy az egyik fél, a körülmények nyomásának engedve, egyre csak visszavonul. Az engedmények csak akkor lehetnek tartósak, ha a párt nem hátrál, hanem előrelép a hatalomgyakorlás önmaga számára is kedvezőbb módozatai felé. Ám ez csak úgy lehetséges, ha vállalni tudja saját múltjának azt a vonulatát, amely a párturalom korlátok közé terelése felé mutat, és képes megkülönböztetni magát az ellentétes vonulatoktól.

Errefelé mutat az 1953 nyarán meghirdetett „új szakasz”. Errefelé mutatnak azok a párton belüli áramlatok, amelyek 1963 és ’68 között a konszolidáció és a reformok politikáját az ’56–57-ben megszakadt demokratizálási folyamat újrakezdéseként értelmezték.

Az 1953-ig visszanyúló hagyomány vállalása azonban óhatatlanul föltenné a párt számára is 1956 értékelésének kérdését. Nem lehet egyszerre azonosulni az „új szakasz” kezdeményezésével, és ellenforradalmi lázadásnak minősíteni az októberi eseményeket.

A pártreformerek dolga, hogy eljussanak ’56 olyan értelmezéséhez, ami még összeegyeztethető a hatalom folytonosságával, de a párbeszédet nem zárja ki. Sem intellektuálisan, sem politikailag nem könnyű feladat: nem várható, hogy egy csapásra véghezvigyék. De az elvárható, hogy a szándék őszinteségét meggyőzően bizonyítsák.

Csak egy olyan vezető csoport megegyezési készségében lehet bízni, amely felszámolja a forradalom utáni megtorlás minden következményét.
– A kivégzettek jeltelen sírokban nyugszanak. Az emberiesség egyetemes normáinak és a hatályos büntetés-végrehajtási törvény rendelkezéseinek megfelelően az Igazságügyi Minisztérium adja ki a holttesteket a hozzátartozóknak, hogy szeretteiket emberhez méltó módon, jellel ellátott sírba temethessék.

– Az elítéltek egy részének büntetése olyan jogkövetkezményekkel jár, melyek 30 évvel perük után sem évültek el. Nem kaphatnak erkölcsi bizonyítványt, útlevélkérelmük megtagadható. Az Elnöki Tanács elnöke, kegyelmi jogkörével élve, mentesítsen a büntetett előítélet hátrányai alól mindenkit, akit 1956 és ’63 között államellenes bűncselekmény címén ítéltek el. Azoknak az ügyét, akiket a felkelésben vagy a november 4-e utáni ellenállásban való részvételért, de köztörvényesként, gyilkosságért ítéltek el, bírói úton vizsgálják felül. Ha cselekményük valójában politikai volt, a bíróság terjessze ki rájuk is az Elnöki Tanács elnökének mentesítő rendeletét.

– Sok egykori elítéltet ma is zaklat a rendőrség. Nyomozók keresik föl a lakásán, munkahelyén „érdeklődnek” utána. Mindezt azért, mert 30 éve bíróság előtt állt, és hajdani rabtársaival nem szakította meg a kapcsolatot. A belügyminiszter oszlassa fel a politikai rendőrség ’56-os elítéltekkel foglalkozó csoportját, és utasítsa beosztottait, hogy ne avatkozzanak be a volt elítéltek magánéletébe.

– A társadalombiztosításról szóló, 1975. évi II. törvény végrehajtási utasítása (17/1975. [VI. 14.] MT sz. rendelet) szerint akinek azért szakadt meg öt évnél hosszabb időre a munkaviszonya, mert háborús, nép-, ill. államellenes bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélték, nem kaphatja meg a korábbi szolgálati évei után járó nyugdíjjogosultságot (19. Ez a paragrafus elsősorban az ’56-os elítéltek ellen irányul, akiknek nagy része 1975 után érte (vagy éri) el a nyugdíjkorhatárt. A rendelkezés alkotmányellenes, mert a büntetést olyan hátránnyal tetézi, mely az ítéletben nem szerepelt. Az Alkotmányjogi Tanács helyezze hatályon kívül az ’56-os elítéltek egy részének nyugdíjjogosultságát törvénytelenül korlátozó paragrafust.

– Az ’56 októbere utáni nyomozati és vizsgálati eljárások során sok gyanúsítottól elkobozták személyes iratait. (Így kerültek a BM kezére Nagy Imre romániai száműzetésben írott feljegyzései is.) A Belügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium és a bíróságok archívumaiból szolgáltassák ki a kéziratok eredetijét tulajdonosuknak vagy (ha már nem él) hozzátartozójának; a forrásértékű szövegek másolatát helyezzék el levéltárban.

– Az ’56-os perek elítéltjeitől a bíróságok megtagadják a jogot, hogy betekintsenek ügyük irataiba. Ez törvényellenes, és jogtalan hátránnyal sújtja az érintetteket. A periratok tanulmányozása nem lehet a vád álláspontját képviselő történészek és közírók kiváltsága. Jelentse ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy politikai elítéltektől sem lehet megtagadni perirataik kiadását. Legyen a peranyag fénymásolható.

– A sajtóban még mindig megjelennek az egykori elítéltek becsületét sértő kijelentések és rágalmazó állítások. Lehetővé kell tenni az érintetteknek, hogy ha kívánják, rágalmazási vagy becsületsértési pert indítsanak, követelve a valóság bizonyítását.

– A halottak már nem védhetik becsületüket. 1956 és 1961 között számlálatlanul sok halálos ítélet született, bizonyítatlan vagy bizonyítottan hamis vádak alapján. A Legfelsőbb Bíróság mondja ki, hogy a hozzátartozók perújrafelvételt kérhetnek, tisztázandó, mi volt halottuk valódi szerepe az ’56-os eseményekben.

– 1956 októberének sajtóját titkosították, egyéb dokumentumait nem tették hozzáférhetővé. A nemzet történelmének titkos ügykezelése több mint 30 év után semmivel nem védhető. A múlt tárgyilagos feldolgozásának elengedhetetlen feltétele az adatok nyilvánossága. A társadalomnak joga van ismerni Nagy Imre október 31-i beszédét éppúgy, mint Kádár János november 1-jei és Mindszenty József november 3-i rádiónyilatkozatát; a pártvezetés üléseinek jegyzőkönyveit csakúgy, mint a munkástanácsülésekről készült emlékeztetőket.

A megtorlás következményeinek felszámolása az első lépés volna az elhallgatások és hazugságok nélküli, valódi megbékélés felé.

Ha az ’56 okozta meghasonláson nem sikerül túljutni, a kölcsönös gyanú minden kompromisszumot aláaknáz.

Ha az új vezetésben lesz bátorság ahhoz, hogy átadja a múltnak a meghasonlás történelmi okait, esély nyílik a rendezett, megegyezéses kibontakozásra.

A hatalmon lévők félnek az engedményektől. Félnek azok, akik a kiváltságaikért aggódnak. Az ő aggályaikról csak annyit mondhatunk: kiváltságaikat azzal is kockára teszik, ha nem – vagy csak későn – állnak rá az engedményekre. De aggódnak azok is, akik képesek belátni a politikai nyitás előnyeit. Attól tartanak: mihelyt a hatalom valódi engedményeket tesz, a társadalmi mozgalom óhatatlanul túlfut eredeti céljain. Ezt az aggályt komolyan kell venni.

Válaszunk az, hogy a jelenlegi helyzetben lennének stabilizáló tényezők. A társadalom nem felejtette el 1956-os, totális vereségét; olyannyira, hogy még csak most kezd a bénultságból ocsúdni. Tagoltabb is, mint 30 éve volt; nem egyetlen tömegként áll szemben a hatalommal, érdekkonfliktusai egymást keresztezik. A közgondolkodást foglalkoztató politikai reformok nem egyetlen hatalmi központot hoznának létre a párttal szemben, hanem sokféle és változatos módokon összeműködő ellensúlyokat.

A társadalmi mozgalmat, ha valóban megindult, nem az engedmények gerjesztenék újabb, teljesíthetetlen követelések támasztására. A kompromisszum akkor omlik össze, ha a társadalom azt érzi, hogy a hatalom csupán a kényszernek enged, szóbeli engedményeit a gyakorlatban nem kívánja teljesíteni, és mihelyt lehet, mindent visszavon.

Amíg a párt nem adja jelét, hogy őszintén újra kívánja gondolni 1956-hoz való viszonyát, ez az érzés nem oszlik el.

• Társadalmi szerződés