Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia], [Kis János

Nyomtatóbarát változat

I. A párturalom alkotmányos korlátozását, szuverén törvényhozást, felelős kormányt

1. Törvényt a pártról!

A párt az egyetlen politikai alapintézmény, amely 1956–57 óta semmit sem változott.

Befelé mint politikai tömegszervezetet a lehető legnagyobb centralizmus jellemzi:

– alsó szintű szervezetei ki vannak szolgáltatva a magasabb szintű szerveknek, az utóbbiak függetlenek az előbbiektől;

– a központi és területi vezető testületek csupán kész határozataikról tájékoztatják a tagságot, a tagság véleménye csupán hangulatjelentésekben szivárog fölfelé;

– az alapszervezetek között kizárólag felső szervek teremtenek kapcsolatot;

– a párthatározatok nyilvános bírálata, önálló nézetek csoportos képviselete tilos és büntetést von maga után;

– a tényleges hatalom az apparátusok kezében összpontosul, a választott testületek szerepe csekély;

– a vezető szerveket felülről lefelé választják; a főtitkár elmozdítására nincsenek intézményes eljárások.

Kifelé mint közhatalmi szervezetet változatlanul az jellemzi a pártot, hogy nem épül be az állam jogrendszerébe;

– tisztázatlan, hogyan viszonyul a párt hatalma az Országgyűlés és a kormány hatásköreihez;

– a pártot nem kötik az érvényes törvények;

– előjogai korlátozatlanok, bármire kiterjesztheti őket;

– a hatalmát nem nyilvánosan gyakorolja, elrejtőzik a többi közjogi szervezet mögé.    

A párt szervezeti és működési jellemzőinek megkövesedése a bírálat és elégedetlenkedés első számú célpontjává lett.
Öt-tíz éve a változás szorgalmazói még úgy okoskodtak: hagyjuk a pártot; törekedjünk a gazdaság és a civil társadalom jogi elkülönítésére, ezzel a párt uralma is korlátozódni fog.

Ma már nagyon kevesen gondolják, hogy a párt közvetlen reformja nélkül lényeges haladást lehetne tenni a gazdaság és a civil társadalom jogi újrarendezése terén.

A párttagság zúgolódik alárendelt, kiszolgáltatott helyzete miatt; szembekerült a vezetéssel, s a tágabb közvéleménnyel azonosítja magát. A pártélet reformja nélkül aligha építhet rá a párt.

A közvélemény (beleértve a párttagság nagy részét) a párt korlátozatlan politikai hatalmában látja a rendszer alapvető baját. Nincs bizalom az olyan törvényi módosításokban, amelyek érintetlenül hagyják a párt törvény fölötti státusát.

A párt belső, szervezeti életének megújítása tagjaira tartozik – ezzel itt nem foglalkozunk, noha elengedhetetlennek tartjuk.

Közhatalmi szerepkörében azonban a párt az egész társadalomnak felel. Minden magyar állampolgárnak joga véleményt nyilvánítani arról, hogy milyen államhatalmi funkciókat – és milyen formák között – gyakorolhat a párt.

A népszuverenitás alkotmányos alapelvének az felel meg, ha a legfőbb államhatalom közvetlen választással betöltött instanciák kezébe tétetik le (alkotmány, 2. § (2) és (4) bek.). A párt „vezető szerepe” (3. §) korlátozza a népszuverenitást, és mint korlátozást kell tudomásul venni. Mint olyan államhatalmi megoldást, amely a Szovjetunió számára garantálja az ország külső kötelezettségeinek teljesítését és társadalmi berendezkedésének folytonosságát.

A párt különleges szerepe nem zárja ki a politikai rendszer alkotmányossá válását és a jogokkal védett pluralizmus elemeinek megjelenését, ha a párt beépül az állam jogrendszerébe:

– meghatalmazásait párttörvény mondja ki;

– a törvény nem ad neki több hatalmat, mint amennyire biztosítékfunkciójának betöltéséhez szükség van;

– illetékességi köre nem terjedhet túl azon, amit a törvényből merít;

– működése nem sértheti a hatályos törvényeket;

– közhatalmi teendőit a nyilvánosság előtt, ellenőrizhető és számon kérhető módon kell ellátnia.

Meg kell határozni, hogy mely szerv gyakorolja a párt alkotmányos jogait.
Két alapmegoldás kínálkozik.

Az egyik a politikatudomány belső vitáiban merült föl: Elnöki Tanács helyett az Országgyűléstől független államfői tisztséget hoznak létre, megosztva a hatalmat az államfő és a képviselőház között. Ilyen volt a Magyar Köztársaság államhatalmi berendezkedése 1946-tól 1949-ig. A különbség az lenne, hogy az államfő személyét most a párt jelölné.

A másik megoldás: a párt valamelyik szerve közvetlenül gyakorol közhatalmi jogokat. Célszerűnek látszik, hogy ez a szerv a Központi Bizottság legyen. A párt állandó testületei közül reprezentativitását és működési módját tekintve a KB áll legközelebb az Országgyűléshez. Elvárható, hogy közhatalmi döntései nyilvános ülésen szülessenek, és az államigazgatási kötelező határozatai megjelenjenek a sajtóban.

Az államfői megoldásnak előnye, hogy államjogi szempontból egyszerűbb, és hogy rugalmas keretet adna a párt és az állam elkülönítésének jövőbeni folytatódásához. Hátránya: meghagyja a lehetőséget a vezető párttestületeknek, hogy továbbra is a homályból igazgassák az államot.

A másik megoldás államjogi szempontból nehézkesebb, viszont magában foglalja a párt közhatalmi szerepkörének jogi szabályozását, amit döntő előnynek tartunk. Elképzelhető persze a két változat kombinálása is, ám az egyszerűség kedvéért a második vázolására szorítkozunk.

A párttörvénynek körül kell határolnia a Központi Bizottság közhatalmi jogait.
– A KB kizárólagos illetékességi körébe csak a külső, szövetségesi kötelezettségeket indokolt utalni. Idetartoznak a Varsói Szerződés és a KGST testületi határozataiból, valamint a VSZ tagállamaival kötött barátsági szerződésekből származó kötelmek. Az Országgyűlés ezekben a kérdésekben tanácskozási joggal rendelkeznék. Megvitatná az illetékes KB-titkár beszámolóját. A párthatáskörbe tartozó nemzetközi szerződéseket automatikusan becikkelyezné (jelenleg is azt teszi).

– Amennyiben a párt megőrzi garanciális szerepkörét, tudomásul kell venni, hogy alkotmánymódosító törvényekhez a KB jóváhagyása szükséges. Nem indokolt azonban, hogy a törvényjavaslat beterjesztését előzetes pártengedélyhez kössék; a társadalmi berendezkedés folyamatosságának biztosításához az is elegendő, ha a KB utólag szavaz az Országgyűlés határozatáról.

– A szövetségesi kötelezettségvállalásnak vannak közvetett következményei. Például a védelmi kiadások növeléséről hozott VSZ-határozat megkívánhatja a költségvetési terv módosítását. Ez azonban már az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. Ilyen esetekben a megoldás az lehet, hogy az Országgyűlés szavaz, a Központi Bizottság pedig vétót emelhet.

– A Központi Bizottság jóváhagyási, ill. vétójoga szükségessé teszi, hogy legyenek eljárások az esetleges konfliktusok rendezésére. Elképzelhető, hogy különböző természetű ügyekben más és más – törvényesen rögzített – eljárást alkalmaznak. A pártvétó olykor lezárhatja a vitát. Máskor a képviselőház újra szavazhat, de a KB másodszor már nem emelhet vétót. Vagy egyeztetőbizottságot hívhatnak össze, képviselőkből és KB-tagokból. Illetékességi vita esetén Alkotmánybírósághoz fordulhatnának.

– A Központi Bizottság tenne javaslatot az Országgyűlés és az Elnöki Tanács elnöke, a miniszterelnök, a külügy- és a hadügyminiszter személyére. Hozzájárulásától függene az olyan szervezetek vezetőinek kinevezése, amelyek közvetlen végrehajtói a párt főhatalmi illetékességi körébe tartozó feladatoknak. E vezető posztok listáját – a „nómenklatúrát” vagy „hatásköri listát” – az Országgyűlés jóváhagyásával állítanák össze, és közzétennék. A KB „hatásköri listáján” nem szerepelhetnének olyan posztok, amelyeket választás útján töltenek be, kivéve az alkotmányban felsorolt szervezetek vezető tisztségeit.

A szűkebb párttestületek (Politikai Bizottság, Titkárság), ill. apparátusaik és a kormány viszonyát úgy kell rendezni, hogy az előbbiek utasítási és számonkérési jogai ne terjednek túl a törvényesen hozott KB-határozatok végrehajtásán.

A párt politikai tevékenységét el kell választani államhatalmi szerepkörétől.
Azokban az ügyekben, amelyeket a párttörvény nem utal a Központi Bizottság közhatalmi jogkörébe, a párt politikai eszközökkel igyekezhet megvalósítani a céljait.

A kormányt ilyen ügyekben közvetlenül nem utasíthatja, csak az Országgyűlésen keresztül. A képviselőházban kell indítványt beterjesztenie, ha a Minisztertanácsot, a minisztereket vagy a nekik alárendelt szerveket – felségjogain túl – bármire kötelezni kívánja.

– Rendezni kell a párt és az alkotmányban felsorolt társadalmi szervezetek viszonyát. A párt „vezető szerepének” elismerése nem sértheti e szervezetek önállóságát. Választhassák gyámkodás nélkül a vezetőiket; a párt személyi javaslatai ne legyenek kötelezőek; megválasztott vezetők személye ellen a párt ne emelhessen vétót. Irányító testületeiknek a párt ne adhasson kötelező utasítást. Megkövetelhető, hogy a párt javaslatait és a címzett szervezet válaszát hozzák nyilvánosságra.

– Célszerű lenne kialakítani valamilyen fórumot, ahol a párt egyeztetné álláspontját az alkotmányban nem szereplő társadalmi szervezetek és egyesületek képviselőivel. Ilyen fórummá válhatna a Hazafias Népfront, amennyiben 1. a népfronthoz való csatlakozás önkéntes, nem feltétele közcélú egyesület alapításának; és 2. a népfront fórumain véleményeket egyeztetnek, nem hoznak kötelező határozatot.

– A KB apparátusa és a területi pártszervek nem utasíthatják és nem számoltathatják el sem a magánjogi, sem az állami szervezetek vezetőit (és azok beosztottait). Külön ki kell mondani, hogy „nómenklatúrája”, „hatásköri listája” egyedül a Központi Bizottságnak lehet. A területi pártszervek a KB és a tagságot tömörítő, alsó szintű szervezetek között közvetítenek.

– A munkahelyi pártbizottságok jogait a vállalati törvénnyel és a Munka Törvénykönyvével összhangban kell szabályozni.

A pártnak felelősséget kell viselnie a törvény előtt.
Mondja ki a párttörvény, hogy a pártszervek törvénybe ütköző határozatai és intézkedései ellen ügyészi, bírósági vagy alkotmányjogi eljárás kezdeményezhető, mint bármely törvénysértő államhatalmi vagy államigazgatási aktus ügyében.

Szabályozni kell az eljárás kezdeményezésének, megindításának és lefolytatásának módját, valamint a kezdeményezésre jogosultak körét. Tekintettel a párt rendkívüli államhatalmi súlyára, egyetlen jogképes magyar állampolgártól sem volna helyes megvonni ezt a jogosultságot.

2. Szuverén hatalmakat az Országgyűlésnek!

Akár a pártvezetéstől függő államfőhöz, akár magához a Központi Bizottsághoz telepítenék a párt közhatalmi jogait, e jogok törvényi körülhatárolása megszüntetné a látszatot, mintha a legfőbb államhatalomnak egyetlen letéteményese volna, a parlament. Ám így legalább a főhatalmi jogok egy részének valóban a törvényhozás válna a kizárólagos alanyává.

A lehetőségből akkor lesz valóság, ha az Országgyűlés a kormány és apparátusai elszámoltatására képes, erős hatalommá növekszik.

A képviselőház kezébe kell visszatenni az alapvető jogviszonyok szabályozását.
– Az Országgyűlés kiváltsága legyen minden olyan szabály megalkotása, amely az állampolgárok jogait vagy nagyobb társadalmi csoportok érdekeit érinti. A végrehajtó hatalom rendeletei ne helyettesíthessék a képviselőház törvényeit.

– A törvények ne szorítkozzanak a szabályozás elveinek vázolására, a tényleges szabályozást ne hagyják a kormányszervek végrehajtási utasításaira.

– Érvényesüljön a jogszabályok hierarchiája: a törvényt ne lehessen rendelettel módosítani, törvényt sértő rendeletet ne lehessen hatályban tartani.

A kormányt és apparátusait alá kell rendelni a törvényhozásnak.
– A Minisztertanács parlamenti bizalmi szavazás nyomán lépjen hivatalba.

– Határozzák meg, hogy milyen esetben kell a kormánynak fölvetnie a bizalmi kérdést (például: ha programját, középtávú tervjavaslatát, éves költségvetési tervjavaslatát vagy az ezek teljesítéséről előterjesztett beszámolóját leszavazzák). A képviselők ettől függetlenül is bizalmatlansági indítványt tehessenek.

– Az Országgyűlés gyakoroljon felügyeletet a gazdaság, a tudomány és a kultúra, valamint a tömegtájékoztatás országos monopolszervezetei fölött. Ne csak a jegybank, de például az energiaipari trösztök, a kiemelt nagyberuházások vagy a rádió és a televízió vezetőjét is a parlament nevezze ki. Külön parlamenti tájékoztatási bizottság ellenőrizze az állami tömegközlési szervek tevékenységét és általában a politikai tömegsajtót.

– Az Országgyűlés szükség esetén szakértői bizottságot hívhasson össze a kormány tevékenységének figyelemmel kísérésére. Ilyen szükséghelyzet például a külső fizetésképtelenség veszélye vagy a bős–nagymarosi vízlépcsőhöz hasonló, rendkívüli környezeti és gazdasági következményekkel járó nagyberuházások tervbevétele. A bizottság rendszeres időközönként számoljon be a parlamentnek, jelentését és javaslatait tegyék közzé a sajtóban.

Meg kell teremteni a szervezeti és ügyrendi feltételeket az Országgyűlés erős hatalommá válásához.
– Szűnjön meg az Elnöki Tanács parlamenthelyettesítő szerepköre. Az Elnöki Tanács ne bocsásson ki törvényerejű rendeleteket, és ne módosítsa a képviselőház törvényeit. Szerepe szorítkozzék az államfői reprezentációra, a kegyelmi ügyek eldöntésére, népszavazás kiírására, valamint a frissen megválasztott Országgyűlés összehívására. Ez a megoldás felel meg annak a változatnak, amikor a párt felségjogait közvetlenül a Központi Bizottság gyakorolja. Ha e jogokat az államfőhöz telepítik, akkor az Elnöki Tanács státusának alapvetően meg kell változnia. Nem lehet az Országgyűlés szerve, és célszerű volna, ha elnökét a lakosság közvetlenül választaná.

– Az Országgyűlés a jelenleg szokásosnál több és hosszabb ülésszakokat tartson.

– Legyen a képviselőháznak saját szakértői apparátusa. Szüksége van saját törvényelőkészítő apparátusra is, hogy a törvényalkotás terén ne legyen kiszolgáltatva az Igazságügy-minisztérium szakértőinek. A parlamenti szakértőket bármely képviselő igénybe vehesse.

– A képviselők megbízatásuk idején hivatásukat csökkentett munkaidőben gyakorolhassák, esetleg kérhessenek teljes fölmentést.

– Állítsák vissza az Országgyűlés 6/1971–75. sz. határozatában foglalt interpellációs és indítványozási jogokat. A megkurtításukról intézkedő 9/1985–90. sz. határozat érvényessége vitatható, mivel zárt ülésen hozták; zárt ülés elrendelésére pedig, a hatályos ügyrendi szabályzat értelmében, csupán „rendkívüli esetben” van lehetőség (Ogy. 6/1971–75. sz. határozata, 43. § (1) bekezdés).

– Vezessék be a titkos szavazás intézményét; a bizalmi szavazás minden esetben legyen titkos.

– A törvényjavaslatokat két olvasatban tárgyalják. Legalább 3 hónappal beterjesztésük előtt hozzák nyilvánosságra őket. Társadalmi vitájuk a tömegtájékoztatás nyilvánossága előtt folyjék. Az Országgyűlés jogi, igazgatási és igazságügyi bizottsága gondoskodjék róla, hogy a törvényjavaslat által érintett csoportok érdekképviseletei időben a nagyközönség elé vihessék álláspontjukat.

Módosítani kell a választási rendszert.
– A jelenleginél nagyságrenddel nagyobb országos listára van szükség. Ide delegálnák jelöltjeiket a közjogi státusú társadalmi, szakmai és érdekvédelmi szervezetek. Mindazok tehát, amelyek szerepelnek az alkotmányban, vagy amelyek alapításáról jogszabály rendelkezik (SZOT, MTA, Kereskedelmi Kamara stb.). A párt is az országos listán indítaná képviselőjelöltjeit. Az arányokat a Hazafias Népfront közvetítésével egyeztetnék.

– A HNF választókerületenként legalább egy jelöltet állítana. Több népfrontjelölt indítása lehetséges, de nem kötelező. Akkor indokolt, ha helyi társadalmi szervek egymással versengve kívánják bejuttatni jelöltjüket a parlamentbe. A népfrontjelöltek indításáról a HNF határozzon, listába vételükhöz nincs szükség a választópolgárok előzetes jóváhagyására.

A népfronttól függetlenül induló jelöltek jegyzékbe vételének szükséges és elégséges feltétele az lehetne, hogy meghatározott számú támogató aláírást gyűjtsenek össze. Az aláíróknak nem kell egyazon választókerületekben lakniuk vagy dolgozniuk. A független jelölt – a HNF-jelölések lezárása után – maga dönti el, hogy melyik választókerületben kíván indulni.

– A jelölőgyűlés intézménye szükségtelenné válnék. Viszont minden listába vett jelöltnek egyenlő lehetőséget kell biztosítani választási gyűlések rendezésére.

– Sérti a jelöltek esélyegyenlőségének elvét, hogy a választás előkészítését és lebonyolítását a hivatalos jelölteket állító HNF tartja kézben. Célszerűnek látszik bíróság hatáskörébe utalni a választási procedúrát. Bírói úton kell kivizsgálni a választási szabálysértésekkel kapcsolatos panaszokat is.

– A javasolt módosítások kiküszöbölnék az 1983. évi választójogi törvény zavaró ellentmondásait. A jelölőgyűlés egy olyan időszakból maradt itt, amikor egyetlen jelölt indítását kellett – közfelkiáltással – szentesíteni. Versengő jelöltek méltányos listába vételére nem alkalmas; egy teremnyi ember nem döntheti el, hogy kiből lehet képviselőjelölt. A jelölőgyűlés eltörlése tehát egyértelmű előrelépés volna. Az országos lista kibővítését kompromisszumos megoldásként javasoljuk. Egyfelől biztosítékot nyújtana a pártvezetésnek, hogy jelöltjei bejutnak a parlamentbe, és korlátozná, bár nem zárná ki automatikusan (nem is szabad kizárnia) a párt leszavaztatásának valószínűségét. Másfelől megnyitná az utat a képviselőház pluralisztikus tagozódása felé. Az országos listán megválasztott jelöltek az őket delegáló szervezet képviselői lennének, és eszerint alkotnának képviselőcsoportokat. Ha ez a megoldás működni kezd, fokozatosan ki lehet alakítani a helyi képviselők csoportosulásának szabályait is.

3. Társadalmi ellenőrzést a kormány fölött!

Az ellenőrzés részben már megvalósult, ha a kormány felelősséggel tartozik a parlamentnek. Részint az érdekszervezetek növekvő önállóságának és az érdekegyeztetési eljárások intézményesítésének kell biztosítania (l. alább, III. pont). Szükség van azonban olyan mechanizmusokra is, amelyek közvetlenül a nyilvánosság ellenőrzése alá vonják a kormányt és a neki alárendelt közigazgatást.

Törvényben kell rögzíteni a kormány tájékoztatási kötelezettségeit.
– A tájékoztatási törvénynek meg kell határoznia azokat a tárgyakat, amelyekről a kormány hivatalos formában köteles informálni a lakosságot.

– A kormány tájékoztatási kötelezettsége ki kell terjedjen az ország helyzetének közérdekű adataira (példa: az adósságállomány nagysága és szerkezete, az esedékes visszafizetések és kamattörlesztések összege), a kormány döntéseire, valamint a döntés előtti vitákra. Az állampolgároknak jogukban áll ismerni a fölmerült alternatívákat, és tudni, hogy a kormányférfiak személy szerint milyen alternatíva mellett voltak.

– A tájékoztatási törvénynek tisztáznia kell a kötelező információadás gyakoriságát és módját (kormányközlemény, miniszterelnöki vagy szakminiszteri nyilatkozat, a kormányszóvivő sajtótájékoztatója stb.).

– Meghatározásra szorul, hogy a kormány és szervei milyen természetű információkat minősíthetnek államtitoknak. Érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy a sajtótól semmilyen felvilágosítást nem szabad megtagadni, ami nem szabályszerűen titkosított adatokra vonatkozik. Visszautasítás esetén bírói úton lehessen vizsgálni, hogy a titkosítás törvényes volt-e. A jogtalan titkolódzás büntetendő szabálysértésnek, súlyosabb esetben (ha a kormány tájékoztatási kötelezettségének körébe eső információról van szó) bűncselekménynek minősítendő.

Szabályozni kell az egyéni és kollektív állampolgári kezdeményezést.
A hatályos jog kifejezetten csak az egyéni kezdeményezésről beszél mint „közérdekű bejelentésről vagy javaslatról”. Ebben a körben sem ad módot arra, hogy az állampolgárok személyes érdeküket közvetlenül nem sértő igazgatási határozat ellen bírósági eljárást kezdeményezzenek. Továbbá, az illetékes igazgatási szervet csupán érdemi válaszra kötelezi; arra nem, hogy az indítványt, indokolt esetben, napirendre tűzze.

A kollektív kezdeményezést a törvény nem tiltja ugyan, de nem is ismeri el. A tiltás hiánya elegendő ahhoz, hogy az összehangolt állampolgári akció önmagáért ne minősülhessen törvénysértésnek – ám ez, tapasztalatból tudjuk, sovány vigasz. A résztvevők közötti együttműködésnek külön jogi védelmet kellene élveznie a hatósági beavatkozással szemben. A kezdeményezés hivatalos tudomásulvételére, megvitatására, megválaszolására és a hivatalos eljárás számonkérésére is szabályozott mechanizmusokat kellene alkotni.

– Átfogó törvény kell az állampolgári kezdeményezésről. A polgári kezdeményezési törvény ismerje el az aláírásgyűjtések, a figyelemfelkeltő demonstrációk, a szórólapterjesztés, a nyilvános viták legitim voltát. Határozza meg, hogyan járjanak el az állam szervei a hozzájuk benyújtott petíciók ügyében. Arról is rendelkeznie kell, hogy milyen esetekben kérheti bármely állampolgár egy igazgatási határozat bírói megtámadását. Példa: a környezetet, a lakosság egészségét, az állampolgári jogokat veszélyeztető határozatok.

– Törvényben kell tartalmat adni a népszavazásról szóló alkotmányhelynek (20. § (1) bekezdés, d. pont). A népszavazási törvénynek meg kell határoznia, hogy 1. milyen természetű ügyekben lehet, és 2. hány állampolgár együttes kezdeményezése esetén kötelező országos népszavazást kiírni. Tisztáznia kell a helyi népszavazások lehetséges tárgyait, valamint azt, hogy a helyi felnőtt lakosság hány százalékának támogatása kötelez népszavazás kiírására.

Szólamból valósággá kell változtatni a területi önkormányzatokat.
A tanácsok önkormányzati szervvé válásának feltétele, hogy

– önigazgatási és hatósági funkcióik mind szervezetileg, mind személyileg világosan elkülönüljenek;

– a tanács mint képviselőtestület hathatós ellenőrzést szerezzen Végrehajtó Bizottsága fölött;

– a helyi közösségek megfelelő tájékoztatást kapjanak a tanácsülésekről, befolyásolhassák a napirendet és a döntéseket;

– a tanács önállóan rendelkezzék anyagi eszközeivel;

– a kommunális ellátás biztosítására vállalt kötelezettség ne jelentse, hogy a kommunális szolgáltatás tanácsi monopólium.

Az önigazgatási és hatósági funkciók elkülönülésén a következőt értjük:

– Hatósági feladatnak csak az tekinthető, amit az állam az egész országban egységesen lát el. Idetartozik a központilag meghatározott adók behajtása, a törvényesség felügyelete, az állam által vállalt alapellátás biztosítása. Indokolt, hogy hatósági körbe csak azok a szolgáltatások tartozzanak, amelyek egyenlő biztosítására az állam kötelezettséget vállal.

– Az önkormányzat dolga ellenőrizni, hogy a hatósági funkciók hogyan teljesülnek, továbbá szabadon rendelkezni minden kommunális ügyben, amely nem tartozik központi igazgatás alá. Saját feladatait az önkormányzat vagy maga végzi, vagy vállalkozókra, ill. kezdeményező csoportokra bízhatja.

– A személyi elkülönülés megvalósulhat oly módon, hogy a tanácselnök a közösség képviselője, míg a tanácstitkár a központi kormányzaté. A tanácstitkár felel a hatósági funkciók ellátásáért, az elnök ellenőrzi őt, és irányítja a tanács önkormányzati tevékenységét. Célszerű lenne, ha a tanácselnököt a helyi lakosság közvetlen szavazással választaná. A kormány fegyelmi felügyeletet csak a tanácstitkárok fölött gyakorolhatna.

A tanácsok gazdasági önállósága nem jelentheti azt, hogy minden tanács kizárólag a saját adóbevételeiből gazdálkodik. Ez a területi egyenlőtlenségek konzerválódásához és növekedéséhez vezetne. Arra kell azonban törekedni, hogy megszűnjön a jövedelemátcsoportosítás (valójában a jobb helyzetben lévő településeket kedvezményező) önkényessége, és mérséklődjék a hozzá fűződő központi beavatkozás.

– A központi támogatás a lakosság lélekszámával arányosan egészítse ki a helyi bevételeket, hogy az egy főre jutó tanácsi pénzeszközök mindenütt elérjenek egy bizonyos minimumszintet.

– A juttatások felhasználásáról a tanács szabadon dönthessen. Az önkormányzati szervek csak választóiknak feleljenek azért, hogy pénzeszközeikből iskolai tornatermet építenek, vagy az orvosi rendelőt bővítik. Kivételt csak azok a kiadások képezzenek, amelyekre minden magyar állampolgár egyenlő jogot formálhat. Példa: létminimum garantálása.

– Az állampolgári jogú részesedés sem indokol részletekbe menő központi igazgatást. Példa: közoktatás. Az oktatásügyi hatóságok meghatározhatnának egy bizonyos, általánosan kötelező törzsanyagot, ezen túl azonban tág teret lehetne hagyni a változatosságnak, különböző tankönyvek, tantervi arányok, oktatási módszerek számára. Az iskolák mint önigazgató szervezetek maguk választhatnának a kínálkozó lehetőségek között. A tanács törvényességi felügyeletet gyakorolna fölöttük. Ebbe az oktatási rendszerbe magániskolák is beférnének.

Annak érdekében, hogy a helyi közösségek elszámoltathassák és befolyásolhassák választott tanácsukat, a következőket javasoljuk:

– A tanács ülései (rendkívüli esetek kivételével) legyenek nyilvánosak. Időpontjukról, programjukról előre tájékoztassák a helyi közösséget.

– A tanácsülések ügyrendjére, a határozatok tartalmára a lakosság javaslatot tehessen. Meghatározott számú támogató aláírás esetén legyen kötelező napirendre tűzni az indítványt.

– A helyi érdekű mozgalmak, kezdeményező csoportok, önkéntes egyesületek képviselőit – hozzászólási joggal – hívják meg az általuk felkarolt ügyek tanácsi vitájára.

– A lakosságot érzékenyen érintő fejlesztési döntések előtt a tanács végeztessen közvélemény-kutatást; különösen fontos ügyekben (példa: környezetveszélyeztető beruházások) legyen kötelező a döntés előtti népszavazás.

Végezetül, szükségesnek látszik, hogy a tanácsok országos szövetséget hozzanak létre, amely a kormánnyal és más országos jelentőségű szervezetekkel szemben a területi érdekeket képviselné.

II. Törvényekkel körülírt sajtószabadságot!



A közlés és kifejezés intézményi rendje egyike azoknak a területeknek, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy feszültség van a hatalom és a társadalom között.

A tömegtájékoztatás terén a válság alapvető oka az, hogy a napisajtót, a rádiót és a televíziót a párt még mindig közvetlen propagandaeszközként kezeli. A KB Agitációs és Propaganda Osztálya (részint maga, részint a Tájékoztatási Hivatal útján) előírja, hogy politikailag fontosnak ítélt témákról mely hírközlő szervek mikor, milyen hangnemben beszéljenek. Megakadályozza a döntés előtti viták nyilvánosságra hozatalát, a kész döntések elfogadtatására sajtókampányokat indít, az ellenvélemények közlését legföljebb mint hangulatjelzést engedi meg. A hivatalos politika bírálatát a párt még visszamenőleg sem tűri; ha a baj már letagadhatatlan, a végrehajtás hibáiról kell beszélni. A rossz hírek titkolandók vagy átszínezendők. Minél súlyosabbnak érzi a közönség a való helyzetet, annál inkább növekszik a tömegtájékoztatással szembeni indulat: „a sajtó hazudik”, „hülyének néznek minket”.

A kulturális, ismeretterjesztő és szakmai folyóiratok, valamint a könyvkiadók az utóbbi húsz évben apránként kikerültek a pártpropaganda eszköztárából. Velük szemben egyre inkább csak tilalmakat alkalmaznak a sajtóirányító szervek; e tiltások is kevésbé szigorúak és kiszámíthatóbbak, mint a tömegtájékoztatás tabui. Itt akkor támad a konfliktus, amikor egy-egy folyóirat valamilyen sajátos szellemi áramlat képviselőjévé, kristályosodási pontjává válik. Ilyenkor közbelép a pártirányítás, amely nem tűri, hogy a sajtó irányzatok és viták szerint tagozódjék. Leváltják a főszerkesztőt, felfüggesztik vagy betiltják a lapot. Az efféle beavatkozások sűrűsödése s a körülöttük támadt politikai viharok jelzik, hogy a sajtónak ez a része kinőtte a neki tett engedmények kereteit.

A sokszorosító eljárások és berendezések látványos terjedésével ellenőrizhetetlen méretűvé dagadt a nem engedélyezett sajtótermékek forgalma. A szamizdat ennek a hatalmas kiadványtömegnek csupán egy része. Azok művelik, akik kihívóan kétségbe vonják az állam jogát, hogy a lapkiadást és a könyvkiadói tevékenységet előzetes engedélyhez kösse. A hivatalos sajtóirányítás ezt a területet nem ismeri el, de felszámolni sem tudja. A hatósági üldözés azonban állandó feszültséget teremt e szféra körül. Hozzájárul a szamizdat köré csoportosuló politikai ellenzék kriminalizálásához, és politikai ellenzékké minősíti az önmagukban esetleg nem is politikai kiadványok szerzőit, előállítóit, terjesztőit.

Mindhárom konfliktusterület átgondolt rendezést kíván. A sajtóról szóló, 1986. évi II. törvény és végrehajtási utasítása a szükséges rendezéshez nem járult hozzá:

– indokolatlanul széles körre terjeszti ki az engedélykérési kötelezettséget, az engedélyező hatóság önkényét nem korlátozza;

– túlságosan széles körben írja elő, hogy lap vagy kiadó alapítója csak jogi személy lehet; nem határolja körül az alapítónak a szerkesztői politika meghatározásával kapcsolatos jogait, nem védi a szerkesztőségeket az alapítók illetéktelen beavatkozásaival szemben;

– a közlési szabadság korlátait megszabó tilalmai zavarosak, önkényesen alkalmazhatók; nincs kielégítően szabályozva, hogy mely közhatalmi szerv milyen eljárás útján érvényesítheti őket.

Ezen a jogilag és politikailag tarthatatlan helyzeten többféleképpen lehetne túllépni. A kívánatos végcél az alkotmányos demokráciákból ismert szabályozás: előzetes engedélyre nincs szükség; lapot, kiadót bármely – természetes vagy jogi – személy alapíthat; ennek megfelelően az alapítók és a szerkesztőségek egymással szembeni jogai általában szerződéses magánjogok, nem esnek törvényi meghatározás alá; a tiltások köre a lehető legszűkebb és lehetőleg jól körülhatárolt, érvényesítésük kizárólag bíróságokra tartozik.

Abba a politikai struktúrába, amely a mai Magyarországon ésszerűen követelhető, ennyi nem fér bele. Az alábbi elgondolások célja szerényebb: világosan kijelölni, meddig terjedhet a hivatalos sajtóirányítás, és jelezni, hogyan nyerhet védelmet a sajtó az illetéktelen beavatkozásokkal szemben.

Jogszerű engedélyezési szabályokra van szükség.

– Az engedélyező szervnek csupán azt szabad vizsgálnia, hogy az alapítandó lap vagy kiadó programja összhangban van-e az állam alkotmányos rendjével; továbbá, hogy van-e olyan személy, akin a törvények megtartását számon lehet majd kérni. Ha ez a két feltétel teljesül, az engedélyt megtagadni nem szabad.

– Csak a párt vagy a kormány által alapított lapoktól és kiadóktól várható el, hogy közlési programjuk mindenben egybevágjon a hivatalos tájékoztatás- és kultúrpolitika céljaival. A többi lap és kiadó nem a párt és a kormány közlési eszköze, tehát csak a jog szabályaival befolyásolhatók.

– Nem lehet az engedélyezés feltétele, hogy a tervezett kiadványok iránt társadalmi szükséglet mutatkozzék. A kereslet csak a piacon mérhető föl, az esetleges kudarc az alapító kockázata.

– Az alapító kockázatának tekintendő az is, ha lapja vagy kiadója működéséhez nem tudja előteremteni a pénzügyi, technikai és anyagellátási feltételeket. Megengedhetetlen, hogy a Tájékoztatási Hivatal, ugyanaz a hatóság, amely a lapok számára a papírt kiutalja, papírhiányra hivatkozva megtagadja a lapalapítási engedélyt. Meg kell szüntetni a papírelosztás állami monopóliumát.

– Az engedélyező szerv egyébként sem lehet a hivatalos tájékoztatás- vagy kultúrpolitikáért felelős kormányhatóság. Célszerű volna bíróságra ruházni az engedélyezés feladatát, s az engedély esetleges visszavonásáról is bírói úton kellene dönteni.

– Mentesíteni kell az engedélykérési kötelezettség alól az olyan sokszorosítványok kiadóit, melyek nem kerülnek be a Posta Hírlapterjesztő, az Állami Könyvterjesztő Vállalat vagy más kereskedelmi terjesztő cég forgalmába. Esetleg megkívánható, hogy a mentesített kiadványok önköltségi áron terjedjenek. Figyelembe veendő, hogy áltatában nem nyomdai technikával, tehát eleve korlátozott példányszámban készülnek.

Rendezni kell az alapító és a szerkesztőség közti jogviszonyt.

Az országos rádió- és tévéadók alapítása a belátható jövőben alighanem kormánymonopólium marad. Nem indokolt azonban egy-egy nagy szervezetben összefogni minden rádióadót, ill. minden tévéadót.

– A szervezeti szétválasztás a központi stúdiók között valamelyes versenyt teremtene, s így javulnának a különböző érdekszervezetek, véleményalkotó körök és kulturális irányzatok megszólalásának esélyei.

– A helyi stúdiók önállósulása lehetővé tenné, hogy ezek a területi közösségek ellenőrzése alá kerüljenek.

– A kiegyensúlyozottabb műsorpolitikát szolgálná az a javaslat is, hogy az országos rádió- és tévéadók vezetőit a képviselőház nevezze ki, s tevékenységüket a parlament tájékoztatási bizottsága felügyelje.

Az egypártrendszer fennmaradása esetén politikai tömeglapot valószínűleg a jövőben is csak közjogi szervezet alapíthat. Az alapító és a szerkesztőség közötti viszony tisztázása azonban így is számottevően növelheti az újságírás önállóságát.

– Az alapító okiratnak tartalmaznia kell, hogy az alapító milyen kötelezettségek teljesítését várja el a szerkesztőségtől. Például: megfelelő terjedelemben tájékoztasson az alapító szervezet életéről, közölje testületi határozatait, foglalkozzék az általa képviselt ügyekkel. Ez kikötéseken túl a szerkesztőség – a törvény határai között – szabadon alakíthassa ki közlési politikáját.

– Indokolt az alapítói jogok gyakorlását felügyelő tanácsra bízni; tagjait társadalmi szervezetek, szakmai és kulturális egyesületek delegálnák. A felügyelő tanács közbeiktatása kiegyensúlyozottabbá tenné a lapok politikai kontrollját, és csillapítaná a beavatkozások hevességét.

A kulturális, ismeretterjesztő és tudományos folyóiratok, valamint a könyvkiadók a társadalmi közvéleményt csupán közvetve és hosszabb távon befolyásolják. Ezért a folyóirat- és kiadóalapításra jogosult személyek körének korlátozása az adott rendszerben sem védhető.

– Folyóiratot, kiadót alapíthassanak közjogi szervezetek, magánjogi egyesületek, valamint az adott vállalkozásra társult (vagy egymagukban vállalkozó) személyek.

– A politikai beavatkozásnak ebben a körben teljesen meg kell szűnnie, a közlési tevékenységet kizárólag jogi úton indokolt korlátozni.

– Változásra van szükség az állami könyvkiadók jogállásában. Az új vállalatirányítási rendszer bevezetésekor a közüzemekkel kerültek egy kategóriába, tehát azokkal a gazdálkodó szervezetekkel, melyek vezetőjét változatlanul kormányszerv nevezi ki. Át kell kerüljenek az önigazgató vállalatok csoportjába; méretüknél fogva abba az alosztályba célszerű sorolni őket, ahol a vezetőt a dolgozók közgyűlése választja.

Véget kell vetni az önkényes cenzúrának.

Pontosabbá kell lenni a cenzúra törvényes megkötéseit.


– A sajtótörvény a cenzurális korlátozás elsődleges eszközeként a büntetőjogi üldözést adja meg. A védett tárgyak leírásakor a politikai, ill. közerkölcs elleni bűncselekmények azon típusait sorolja fel, melyek sajtó útján elkövethetők (3. § (1) és (2) bekezdés). Ezek meghatározását okvetlenül azokra a cselekményekre kell szűkíteni, amelyek az alapvető állampolgári jogok sérelme nélkül büntethetők. A sajtó szempontjából mindenekelőtt az izgatásról szóló, 148. és a közösség megsértéséről szóló, 269. megszorítása látszik elengedhetetlennek. Igaz tényállítás, valós tényeken alapuló kritika nem minősülhet bűncselekménynek. Műalkotás szerzőjét csak akkor szabad felelősségre vonni, ha 1. közvetlenül felhív az alkotmányban védett intézmények vagy embercsoportok elleni, erőszakos bűncselekmény elkövetésére, vagy 2. egyének és csoportjaik ellen gyűlöletet szít.

– A sajtó által kért felvilágosítás megtagadásának indokaként említi meg a sajtótörvény az állami, szolgálati, üzemi vagy magántermészetű titok nyilvánosságra hozatalának tilalmát (4. § (1) bekezdés). Nem utal azonban arra, hogy a titkosítás törvényes feltételei meghatározásra szorulnak. E nélkül a titokvédelem a jogtalan titkolózást védi. Le kell fektetni a titkosítható információk kritériumait; a törvényellenes titkolózás szabálysértésnek minősítendő, ha pedig fontos közérdeket sért, akkor bűncselekménynek.

– A sajtótörvény egyáltalán nem foglalkozik azokkal a tárgyakkal, amelyek bírálata nem bűncselekmény és nem titokszellőztetés, a sajtó számára mégsem megengedett. (Példa: a magyar állam függő helyzete, a Varsói Szerződés katonapolitikája.) Nyilvánvaló, hogy amíg országunk geopolitikai helyzete lényegesen nem változik, lesznek ilyen tárgyak. Ezek védelme a voltaképpeni cenzúra feladata. A cenzúrának ismert, kiszámítható és számon kérhető kritériumokon kell alapulnia. A cenzúratörvény megalkotásának szemérmes elmulasztása valójában az önkényes és ellenőrizhetetlen korlátozást szolgálja, kiszolgáltatott helyzetbe hozza a szerzőket és a szerkesztőségeket.

Körül kell határolni a cenzúra gyakorlásának módját.

– Kívánatos, hogy a cenzúrát közlés után, bírói úton gyakorolják. A közjogi szervezetek által alapított lapok és kiadók esetében semmi nem indokolja, hogy ne ez legyen a szabály, hiszen itt a cenzúra csupán kiegészítené az alapító okiratban és a felügyelő tanács működésében foglalt biztosítékokat.

– Magánjogi egyesületek és természetes személyek lapjai vagy kiadói vállalkozásai esetében fontolóra vehető az előzetes cenzúra megoldása is, feltéve, hogy 1. a cenzúrát arra kijelölt hatóság gyakorolja, 2. a cenzor kizárólag a cenzúratörvényben foglalt tilalmi szabályokra hivatkozhat, és 3. a határozatot bíróság előtt meg lehet támadni.

– A cenzúratörvény alkalmazásán túlmenő politikai sajtóirányításnak csak a tömegtájékoztatás terén lehet helye. Viszonylagos jogosultságát az adja, hogy a cenzúratörvény nem képes rugalmasan követni az ország külső környezetének folyamatos változásait. Vagy túl sokat fog mereven tilalmazni, vagy – a külpolitikailag érzékeny tömegtájékoztatás számára – ki kell egészülnie változó utasításokkal. Az 1986-os sajtótörvény ezekről semmit sem mond, jóllehet a nyilvánosság szabályozásának köztudottan a politikai sajtóirányítás az uralkodó eszköze. Törvényes formát kell adni neki, visszaszorítva arra a területre, ahol egyelőre elkerülhetetlennek látszik. Nem terjedhet túl azokon a tárgyakon, melyeket a párttörvény a KB államhatalmi jogkörébe utal. Vita esetén a szerkesztőségnek módot kell kapnia, hogy bírósághoz forduljon.

– Célszerű, hogy a politikai sajtóirányítást kizárólag a párt illetékes szerve végezze. A kormány Tájékoztatási Hivatalának bevonása a sajtóirányításba csupán áttekinthetetlenebbé, nehezebben számon kérhetővé teszi a beavatkozás műveleteit. A Tájékoztatási Hivatal feladata a hivatalos informálás legyen, ne a cenzúrázás.

– Indokolt, hogy az Országgyűlés tájékoztatási bizottsága felügyeletet gyakoroljon a sajtóirányítás fölött. Ha a vitás ügyben a parlament is illetékes, a tájékoztatási bizottság emelhessen vétót a párttilalom ellen. (Példa: az a kérdés, hogy a sajtó firtathatja-e a jamburgi beruházásban való magyar részvétel ésszerűségét, a pártra tartozik, hisz az ügy közvetlenül érinti a magyar–szovjet kapcsolatokat; de a képviselőházra is tartozik, mert a beruházási hozzájárulás súlyosan megterheli a költségvetést.)

III. Jogi védelmet a munkavállalónak. Érdekvédelmi és egyesülési jogokat



A húsz éve elindított, többször lefékezett és újraindított gazdasági reformfolyamat a munkavállaló helyzetén alig módosított. Lényeges változást csak a munkavállalási szabadság hatósági korlátozásának 1968-as felszámolása hozott. A ’70-es évek elején a munkásság alsó rétegeinek mozgását újra megpróbálták kényszerintézkedésekkel korlátozni, a kötelező munkaközvetítés – amúgy sem sikeres – intézményét azonban 1979 után eltörölték. Egyebekben a munkavállaló és a munkáltató viszonya ugyanaz maradt, ami volt. A munkavállalók túlnyomó többsége éppen olyan függőségi viszonyok között végzi a rárótt munkát, mint húsz éve, és ha elégedetlen valamivel, éppúgy csak a kérincsélés vagy a felmondás között választhat.

– A Munka Törvénykönyvét 1967-ben, tehát még a reformfolyamat nyitása előtt fogadta el az Országgyűlés; azóta egy törvény és több törvényerejű rendelet módosította, de a munkajog átfogó újraszabályozására nem került sor.

– A sztálini korszak szovjet szakszervezeteinek mintáját követő, centralizált és ágazati szakszervezeti struktúra az egész időszakban semmit sem változott.

– A vállalati önigazgatás bevezetése – papíron – az államosítás óta a legnagyobb fordulat a vállalatirányítás rendszerében (nem számítva az 1956–57-es közjátékot, a munkástanácsok megalakulását és felszámolásukat). A munkavállalók nagy része azonban észre sem vette, hogy bármi történt volna, vagy ha mégis, úgy értelmezte a történteket, hogy a szakszervezet különféle új tisztségeket kreált a fejeseknek.

A gazdaság újabb reformjával egy időben növekednie kell

– az állampolgár munkavállalói szabadságának;

– érdekvédelmi jogainak és lehetőségeinek, valamint

– az önigazgatási típusú ellenőrzésnek a vállalatvezetés fölött.

1. Hatóságmentes munkaviszonyt

A munkaviszony önkéntes, magánjellegű megállapodás a munkáltató és a munkavállaló között. Nem biztosíthat hatósági jogokat a munkáltatónak, és nem egyeztethető össze azzal, hogy a hatóság munkáltatói jogokat gyakorol.

Legyen a munkavállalás önkéntes.

– Az alkotmányban előírt munkakötelezettség (14. § (2) bekezdés) ellentmond annak az elvnek, mely szerint a bérmunka az egyén magántermészetű jövedelemszerző tevékenysége. A hozzábiggyesztett kiegészítés, mely a munkát állampolgári joggá teszi, üres, az államot nem kötelezi semmire. Ma, amikor a munkanélküliség sokakat érintő állapottá vált, elkerülhetetlen a megfelelő alkotmányhely módosítása.

– Az alkotmánymódosítással összhangban el kell törölni mindazokat a jogszabályokat, amelyek a munka nélküli életmódot önmagáért büntetik. Mindenekelőtt a „közveszélyes munkakerülés” büntetőjogi tényállásának törlésére van szükség. A büntetéssel való fenyegetést a munkaadók a bérek leszorítására és a munkaerő megrendszabályozására használhatják fel.

– A munkaviszonyról szóló rovatot törölni kell a személyazonossági igazolványból. A hitel- és kölcsönügyletekhez szükséges garanciákat nem hatósági jellegű munkahelyi igazolvánnyal, hitelkártyával is meg lehet oldani; az adminisztratív nyilvántartáshoz elegendő a személyi szám. Nyomozati eljáráson kívül a rendőrség ne firtathassa az állampolgárok munkaviszonyát.

A munkáltató ne gyakorolhasson hatósági jogokat.

– Hatósági döntések nem függhetnek munkahelyi ajánlásoktól. Nem szabad a munkáltató jóváhagyását, támogatását kérni olyan ügyekben, mint az útlevélkérelem vagy a telefonigénylés.

– A munkáltatónak általában nem lehet beleszólása abba, hogy munkahelyén kívül a munkavállaló mit csinál, hogyan él. Olyan munkahelyen, ahol elvárható, hogy a munkavállaló a magánéletében is megtartson bizonyos szabályokat (példa: tanár ne legyen alkoholista), ezeket a munkaszerződésben előzetesen rögzíteni kell. Azonban az ilyen követelmények nem korlátozhatják a munkavállaló állampolgári jogait (példa: tanárt nem szabad eltiltani a templomba járástól).

– A munkáltatónak nincs köze a munkavállaló politikai nézeteihez, magatartásához. A munkahelyen kívüli politikai tevékenység munkahelyi számonkérését a Munka Törvénykönyvének tiltania kell.

A hatóság ne avatkozhasson be a munkáltatói jogok gyakorlásába.

– A munkahely nem lehet az állampolgár hatósági ellenőrzésének eszköze. Mondja ki a Munka Törvénykönyve: a munkaadó csak a dolgozó kérésére vagy tudtával és beleegyezésével adhat róla információt. A közlés csakis a dolgozó munkavégzésére és munkahelyi jövedelmére vonatkozhat.

– Szűnjön meg a belügyi informálódás a munkahelyeken. Törvényben szabályozzák a Belügyminisztérium és szervei információgyűjtő tevékenységét. A törvénynek abból az általános tapasztalatból kell kiindulnia, hogy a munkavállalót már a személyével kapcsolatos puszta tudakozódás hátrányos helyzetbe hozza. A rendőrség csak bűncselekmény alapos gyanúja esetén kérhessen felvilágosítást a gyanúsított munkahelyétől, és csak abban az esetben, ha ezt a nyomozás érdeke bizonyíthatóan indokolttá teszi. A nyomozás eredményéről a nyomozó szerv értesítse a munkahelyet; a közlést meg kell mutatni az érdekeltnek.

– A Munka Törvénykönyvének külön le kell szögeznie: külső szerv nem utasíthatja a munkáltatót, hogy dolgozóját elbocsássa vagy más módon hátrányos helyzetbe hozza. Ilyen intézkedés sugalmazása és végrehajtása bűncselekménynek minősítendő. Ugyancsak bűncselekménynek minősítendő a munkavállaló tudta nélkül vagy akarata ellenére végrehajtott adatszolgáltatás. A párt és a szakszervezet apparátusai számára készített hangulatjelentések – ha szükség van rájuk – legyenek nyilvánosak.

– A munkafegyelem és általában a munka hatékonysága a munkáltató és a munkavállaló viszonyának része, nem tartozik a hatóságra. A munkahelyről való eltávozás hatósági tilalma, a munkaidőben nyilvános helyen tartózkodó személyek rendőri ellenőrzése törvénytelen. (Hatástalan és nevetséges is; a munka termelékenységét csak gazdasági eszközökkel lehet tartósan javítani.)

– Szűnjenek meg a munkaviszonyra és a bérre vonatkozó ágazati rendeletek, utasítások. A béralku hatósági megkötése nem fér össze a gazdasági szféra függetlenségével. Dönthessenek az állami gazdálkodó szervezetek éppolyan szabadon, kit és milyen feltételekkel alkalmaznak, mint a magánmunkáltatók. Az államra csupán a bérminimum rögzítése tartozik, valamint annak előírása, hogyan kell a bérszínvonalat az árszínvonal emelkedéséhez igazítani.

2. Munkahelyi önigazgatást


A második gazdasági reform egyik fő programpontja a különböző tulajdonformák közötti verseny mesterséges korlátainak leépítése. Ne szorongassa az állam a magánvállalkozásokat létszámkorlátozással, tevékenységi körük jogi leszűkítésével, hitelfelvételi, üzletkötési, külkereskedelmi jogaik megszorításával, különleges adókkal. Az állami vállalatok részvényforgalmában pedig éppolyan eséllyel vehessenek részt magánszemélyek, mint a gazdaság állami és szövetkezeti szervezetei (kivéve a piaci szférán kívül működő közüzemeket, energiaipari létesítményeket stb., ahol a magántőke részesedésének határ szabható).

A különbözőfajta tőketulajdonosok egyenlő versenyfeltételek közé juttatása gazdaságilag indokolt, egyértelműen növelné a vállalati tevékenységek rugalmasságát és hatékonyságát. Szociális következményei viszont nem egyértelműek.

– Hátránya: növeli a vagyoni különbségeket, létrehoz egy kiugró anyagi előnyökkel rendelkező osztályt, amely kiváltságos helyzetét és ebből fakadó különleges befolyását nemzedékről nemzedékre képes fenntartani.

– Előnye: a magánberuházás lehetőségeinek kitágításával csökkenti a jövedelmek kérkedő elfogyasztásának kényszerét; tőkéket teremt olyan hiányágazatok beruházásaihoz, amilyen a lakásépítés; a gazdaság és a politika intézményes elkülönítése révén javítja a vállalatokkal szembeni érdekvédelem és a dolgozói önigazgatás megteremtésének esélyeit.

A vagyoni különbségek növekedését a társadalom általában vállalni szokta, és elvben is vállalható, ameddig

– egyértelműen összefügg az átlagos és átlag alatti jövedelmek növekedésével, a fogyasztói piac ellátottságának javulásával;

– a kiugró jövedelmeket progresszíven adóztatják, az állam adóbevételeiből kiegyenlítik a tűrhetetlen jövedelmi és életmódbeli hátrányokat;

– a gazdasági előny nem hozza kiszolgáltatott helyzetbe a hátrányban lévőket.
A hatalom koncentrációja a gazdaságban nem elfogadhatóbb, mint a politikában. A magántulajdonon alapuló hatalom koncentrációja nem elfogadhatóbb, mint az állami bürokrácia hatalmi monopóliuma.

Ezért célszerűnek tartjuk, hogy az egységes tőkepiac megteremtése a munkahelyi önigazgatás erőteljes továbbfejlesztésével kapcsolódjon össze.


A következő alapelvet javasoljuk:

– a pénztőke tulajdonosa rendelkezik a befektetéseivel, szabadon beteheti-kivonhatja a tőkéjét, vásárolhat-eladhat értékpapírokat;

– a vállalati szervezet fölött a dolgozók rendelkeznek az önigazgatási testületek útján; ez utóbbiak választják meg és mentik föl az igazgatót, valamint döntenek a vállalat hosszú távú gazdasági stratégiájáról.

– Az önigazgatási szervek elsődleges feladata a vállalati vagyon megőrzéséről és gyarapításáról gondoskodni. Ha a vállalat tőkéjében kellően nagy az értékpapírok része, nincs szükség magasabb instanciák felügyeletére vagy mesterséges szabályok alkotására annak érdekében, hogy az önigazgatás ne térjen el ettől a funkciójától. Ésszerűtlen gazdasági döntései következtében a vállalat részvényei leértékelődnek, a részvénytulajdonosok kivonják befektetett tőkéjüket – és viszont.

Legyen az önigazgatás a gazdálkodó szervezet tulajdonosa.
– Az államigazgatási irányítást a közüzemekre, a nagy energiaipari létesítményekre és más fel nem bontható monopóliumokra, valamint az elsődlegesen katonai célú vállalatokra kell korlátozni. (A kultúra irányítóinak hatalomféltésén kívül semmi nem indokolja, hogy a kulturális vállalatok továbbra is államigazgatási irányítás alatt maradjanak.)

– A vállalati tanácsok révén a munkahelyi hierarchia legfelső szintjein lévők hatalma nőtt. Vizsgálják felül a vállalatok dolgozói, nem működhet-e munkahelyük önigazgató testülete vállalati tanács helyett küldöttgyűlés formában. Az önigazgatási formák közti választás hatósági megkötése indokolatlan.

– Nagy vállalatok belső egységeiben is be kell vezetni az önigazgatást. A gyárak, üzemegységek, műhelyek önkormányzatának feltétele a viszonylagos gazdasági önállóság. Bővíteni kell a gazdasági szervezeteken belüli vállalkozási rendszert. Ahol csak ez a megoldás gazdaságilag értelmes, tegyék lehetővé, hogy technikailag önálló belső egységek (üzemek, műhelyek, brigádok) belső szerződést kössenek saját vállalatukkal. (Nem a munkaidőn kívül működő, ún. vállalati gazdasági munkaközösségek tevékenységének kiterjesztését ajánljuk, hanem a munkaidőn belüli termelés vállalkozásszerű megszervezését. A vgmk valójában a túlóra új formája, a vállalati hierarchiába legjobban beépült kisebbséget privilegizálja, és hozzájárul a főmunkaidő pazarló megszervezésének fenntartásához.)

– A munkavállalók tulajdonosi érdekeltségének legáttekinthetőbb formája a részvényesi érdekeltség volna. A vállalati részvények kibocsátásakor adjanak előnyt a vállalat dolgozóinak; egy bizonyos értékösszegig árkedvezményben is részesülhessenek.

El kell választani a dolgozók tulajdonosi és érdekvédelmi képviseletét.

– Az önigazgatás a vállalati közösség tagjait tulajdonosi minőségükben képviseli, a szakszervezet és az egyéb érdekvédelmi szervezetek munkavállalói minőségükben. A kétféle képviseletnek félreérthetetlenül el kell különülnie egymástól – nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert a tulajdonosi jogok gyakorlóinak és a munkavállalóknak a közössége (elvileg) egy.

– A szakszervezeti bürokrácia súlyos kárt okozott az önigazgatásnak azzal, hogy kezébe kaparintotta az önigazgató testületek választásának bonyolítását. A jövőben a választás megszervezésére a szakszervezettől független, külön apparátust kell létrehozni.

– Az önigazgató testület választásakor mellőzni kell az előzetes jelölést, és lehetővé kell tenni, hogy a választásban versengők előadják, milyen álláspontot képviselnének a testület tagjaiként.

– A szakszervezeti tisztség összeférhetetlen az önigazgató testületben való részvétellel. A vállalat gazdasági stratégiáját és a vezetők kiválasztását érintő kérdésekben a testület párttag tagjai nem kaphatnak és nem fogadhatnak el kötelező utasítást a pártszervezetektől. Az önigazgatás résztvevőiként választóikat képviselik, nem a pártot.

– A szakszervezettel a vállalat nevében az igazgató állapodjon meg. Ha nem jutnak egyetértésre, egyeztető eljárásra van szükség. Súlyos helyzetben (a vállalati teljesítmény tartós romlása, a piaci feltételek hirtelen szigorodása, csőd fenyegetése esetén) vigyék valamely – létrehozandó – egyeztető testület elé a vitát. Rendes körülmények között a végső döntést a szakszervezet és az önigazgatás tárgyalásán hozzák meg.

Legyen az önigazgatás független a párttól, az állami felügyeleti szervektől és a vállalati vezetéstől.


– Az önigazgató testület jogszerű döntéseit külső szerv ne hatálytalaníthassa. Szűnjön meg a választott vezető személye ellen alkalmazható párt- és államigazgatási vétó. A merev vétójog helyett referenciarendszert kellene meghonosítani: az önigazgató testület kérjen ajánlást a pályázókról a szakmában tekintéllyel rendelkező személyektől, intézményektől, esetleg a felügyeletét ellátó minisztériumtól, valamint – egyes meghatározott munkahelyek esetében – a biztonsági szervektől. A beérkezett véleményeket a pályázóknak meg kell mutatni, értékelésük az önigazgató testület kizárólagos joga.

– Amíg a vállalat fizetőképes, az önigazgató testületet a felügyeleti szerv csak akkor oszlathassa föl, ha visszaélést állapított meg. Egyébként legföljebb arra legyen joga, hogy a dolgozók közösségéhez fordulva kezdeményezze a testület visszahívását, így járjon el akkor is, ha megítélése szerint az önigazgatás a csőd megelőzésének akadályává vált.

– Összeegyeztethetetlen az önigazgató testület és a vállalati vezető közötti munkáltató-munkavállaló viszonnyal, hogy a testület tagjainak egy részét az igazgató nevezze ki. Az igazgató közvetlen helyettesei ne lehessenek a testület tagjai.

Nagyobb magánvállalkozásoknál is jöjjön létre az önigazgatás.

– A kisvállalkozások növekedését akadályozó létszámkorlátozás és az őket sújtó lobbymegkötés a népgazdaság szempontjából előnytelen, és politikailag sem célravezető. Ne a magánbefektetéseknek szabjon mesterséges felső határt a törvény, hanem azt az alsó határt jelölje ki, ahol az önigazgatási rendszernek kezdődnie kell. E küszöb átlépésekor a tulajdonos megőrizné rendelkezését befektetett pénztőkéje fölött, a szervezet irányítása azonban az önigazgatás kezébe menne át.

– Legyen vége az álszenteskedésnek, amely az új típusú vállalkozásokat kollektív, „szocialista” vállalkozásnak minősíti. A nagyobb létszámú gmk-k többsége magánvállalkozás, szervezői vállalkozók, tagjai munkavállalók. A szocialista vállalkozás legendája helyett jöjjön létre a magánvállalati alkalmazottak (és a hozzájuk hasonló helyzetű „tagok”) szabad érdekvédelmi szervezete.

3. A munkavállalók érdekét védő szakszervezeteket



A szakszervezetek központi irányító szerve, a SZOT a reformfolyamatban sajnálatosan visszahúzó szerepet töltött és tölt be. Tudvalévő, hogy az 1972–74 közötti reformellenes fordulathoz jórészt a szakszervezeti vezetés szolgáltatott ideológiai muníciót a nagyüzemi munkásság érdekeire hivatkozó kampányával. A kisvállalkozások elleni propaganda egyik fő szószólója ma is Gáspár Sándor, a SZOT elnöke.

A reformellenesség összefügg az érdekvédelem konzervatív felfogásával: se a vállalatok, se az érdekeik érvényesítésére törekvő dolgozók ne önállósuljanak. Maradjon fönn az állami gyámkodás a vállalatok fölött, s a SZOT gyámkodása a dolgozók fölött. Sőt, a kettő ne is különüljön el egymástól. Az állam egyszerre védje nehéz helyzetbe kerülő vállalatait, és gondoskodjék hangulatjavító béremelésekről, juttatásokról. A szakszervezet egyszerre védje a dolgozók érdekeit és a termelés követelményeit. S az összhangot mindig a hatalom berkein belül teremtsék meg: a kormány és a SZOT, a minisztériumok és az ágazati szakszervezeti központok, a megyei tanácsok és az ágazati szakszervezetek területi szervei közti tárgyalásokon.

A szakszervezeti bürokrácia konzervativizmusa onnan ered, hogy noha érdekvédelmi szervezetnek is tekinti magát, a politikai hatalom része kíván lenni, azon belül igyekszik növelni központjainak súlyát. Ezt az elmúlt 15-20 évben el is érte, közben viszont a tagság körében egyre nőtt a szakszervezettel szembeni ingerültség.

A jelenlegi politikai válság talán legveszélyesebb összetevője ez a növekvő ellentét. A munkavállalók érdekvédelme az a terület, ahol a legtöbb a zúgolódás. Ám ugyanakkor itt a legnagyobb a rendszer intézményeinek ellenállása is. Az országgyűlési képviselők egy része igyekszik ráhangolódni a közvéleményre; a Hazafias Népfront, sőt a KISZ is próbál elébe menni a várakozásoknak. Csak éppen a szakszervezet nem hajlandó tudomást venni róla, hogy a régi módon nem működhet tovább.

Sajnálkozik az áremelkedések miatt, de makacsul ragaszkodik egy gazdasági rendszerhez, amelynek közvetlen következménye a gyorsuló romlás. A munkásérdekekre hivatkozik, de álszent vállvonogatással védelmébe vesz egy szemérmetlen nyugdíjrendszert, amely az ipari nyugdíjasok hatvan százalékát a létminimum alá szorítja. Kezeit tördeli a növekvő munkanélküliség láttán, de felszólítja alapszerveit, „törekedjenek arra, hogy az elhelyezkedési támogatás igénybevételére ne vagy csak rövid időre kerüljön sor” (a SZOT-elnökség 1987. március 6-i határozata). Csoda-e, ha a vállalatvezetők ezt a szöveget úgy olvassák: presztízsüket rontja, ha volt munkavállalóik jogosulttá válnak a támogatásra – s ezért dolgozóikat 5-9 fős csoportokban bocsátják el? (Elhelyezkedési támogatás csak annak jár, aki legalább tizedmagával került az utcára.) E jelenségre aztán a szakszervezet képviselői „nem találnak magyarázatot” (HVG, 1987. márc. 21.), holott épp az idézett határozat mondja ki, hogy a szakszervezeti alapszervnek csak a legalább 10 főt érintő elbocsátást kell fölfelé jelentenie. És arra sem találnak magyarázatot, hogy miközben a vasasszakszervezet képviselője a Gábor Áron Vasöntöde dolgozóinak az elavult kohók leállításának szükségességét magyarázza, a gyűlés résztvevői kiballagnak a teremből...

A munkavállalónak elsősorban a hivatalukban terpeszkedő védelmezőitől kell megvédenie az érdekeit.

A szakszervezeti bürokrácia dogmái.

A szakszervezeti bürokrácia makacsul ragaszkodik három dogmához, melyeken a politikai hatalmon belüli szerepe, irányítói jogköre alapul:

– A szakszervezet kettős szerepet vállal: mozgósítja a dolgozókat a szocializmus építésére, és védi az érdekeiket.

– Egyetlen, integrált szervezetben, kizárólagos joggal képviseli a bérből és fizetésből élők összességét.

– Belső szervezeti felépítésének az államigazgatás ágazati tagoltságát és területi hierarchiáját kell követnie.

A gazdaság és a társadalom fejlődése rég túlhaladt ezeken az eredetileg is nehezen védhető dogmákon.

– A szakszervezet mozgósító szerepe elvesztette gyakorlati jelentőségét; hirdetése csak arra jó, hogy az érdekvédelmi törekvéseket is megfossza hitelüktől.

– A sztálinizmus éveinek általános elnyomorodásából kiemelkedve a társadalom tagoltabbá vált. A munkavállalók különböző csoportjai között érdekkülönbségek, sokszor érdekellentétek támadnak. A különböző érdekű csoportok egyetlen szervezetbe integrálása lehetetlenné teszi az érdekek megvitatását és egyeztetését. (Jellemző, hogy a fizetésből élők közül elsőként a vállalatvezetők jutottak a szakszervezettől elkülönült érdekvédelmi szervezethez. Vajon csak nekik vannak olyan érdekeik, melyeket az ágazati szakszervezet nem tud kielégítően képviselni?)

– Az ágazati és területi igazgatási szervek már csak a gazdálkodók húsz százalékának adhatnak közvetlen utasításokat. Ha az ágazati minisztérium vagy a megyei tanács nem utasíthatja a vállalatokat, vajon a szakszervezet megfelelő szintű szerve miről fog megegyezni velük?

Föderatív szakszervezeteket!

Ahhoz, hogy betölthesse érdekvédelmi szerepét, a szakszervezetnek szakítania kell dogmáival és merev, hierarchikus felépítésével.

– Alakuljon át a SZOT olyan keretszervezetté, amilyen a Hazafias Népfront.

– A munkahelyeken a dolgozók valóságos érdekviszonyaiknak megfelelően tömörülhessenek szakszervezeti csoportokba.

– Az érdekvédelmi csoportok teremthessenek kapcsolatot más munkahelyek hasonló csoportjaival, hozhassanak létre területi vagy országos koordináló szervet.

– Az így létrejött föderációk az ágazati szakszervezetek mellett vagy – ha az utóbbiak tagszervezeteik kilépése folytán megszűnnek – helyett működnének. A SZOT önálló szakszervezetekként venné nyilvántartásba őket, s maga ezek összességének a föderációja lenne. A SZOT a bérből-fizetésből élők és nyugdíjasok szakszervezeteitől a nyilvántartást csak akkor tagadhatná meg, ha programjuk vagy tevékenységük törvénybe ütközik. Az elutasítást a kérelmező bírói úton megtámadhatná.

– A SZOT és az alája rendelt apparátus maga is kezdeményezhetné érdekvédelmi szervezetek alakítását vagy a meglévők magasabb szintű koordinációját. Ez különösen azoknak a csoportoknak az esetében kívánatos, melyeknek szervezkedése gyakorlati nehézségekbe ütközik (nyugdíjasok, munkanélküliek, szakképzetlen munkavállalók, részmunkaidősök, bedolgozók, szabadfoglalkozásúak stb.).

Önállóságot a szakszervezet különböző szintjeinek.

– A SZOT elnöksége és a kormány közötti, részletekbe menő béregyeztető tárgyalások a központi bérszabályozás megszűntével értelmüket vesztik. A SZOT mindenekelőtt azokban a kérdésekben kísérelje meg egyeztetni álláspontját a kormányéval, amelyek törvényi szabályozást kívánnak. Ilyenek a bérminimum, a munkaidő-maximum, az évenkénti inflációkövető béremelés legkisebb indexe, a társadalombiztosítási hozzájárulás részaránya a bruttó jövedelemből és megoszlása a munkáltató és a munkavállaló között, a munkakörülményekre vonatkozó általános előírások.

– Gazdaságpolitikai, foglalkoztatáspolitikai kérdésekről a SZOT elsősorban más országos érdekvédelmi szervezetekkel, például a Kereskedelmi Kamarával tárgyaljon.

– Tagföderációinak a SZOT ne adhasson utasítást; feladata velük szemben a gazdasági adatszolgáltatás, valamint a különböző munkavállalói csoportok közötti érdekegyeztetés legyen.

– Az egyes szakszervezetek úgy viszonyuljanak a munkahelyi érdekvédelmi csoportokhoz, mint a SZOT hozzájuk. Adjanak nekik tájékoztatást, segítsék érdekeik összehangolását és más csoportokkal való egyeztetését, tárgyaljanak a szakszervezeti mozgalmon kívüli érdekszervezetekkel és az államigazgatás érintett szerveivel.

– Legyenek a munkahelyi érdekvédelmi csoportok önállóak. A munkahely szakszervezeti bizottságát tagságuk számarányának megfelelően válasszák meg. A szakszervezeti bizottság nem tartozna egyik föderációhoz sem. Feladata volna egyeztetni a különböző munkavállalói érdekeket, s tárgyalni a vállalatvezetéssel a bérekről, a teljesítménykövetelésekről és a munkafeltételekről.

– A szakszervezeti bizottság egyetértésére legyen szükség minden olyan döntéshez, amely jelentősen befolyásolja a munkavállalók helyzetét (normarendezés, átszervezés, profilváltás, elbocsátás, áthelyezés).

– Ha az érdekek tárgyalásos egyeztetése nem sikerül, a szakszervezeti bizottság sztrájkot hirdethessen. Az így elhatározott sztrájk az érdekvédelem törvényes eszköze, feltételeit az Országgyűlésnek kell szabályoznia. A munka megtagadásáért sztrájkhatározat híján se lehessen senkit felelősségre vonni, ha az akcióhoz az együtt dolgozók közösségének legalább a fele csatlakozott. A sztrájktörvénynek azt is ki kell mondania, hogy a sztrájkra való felhívás nem büntethető.

– Sem a munkahelyi érdekvédelmi csoportok, sem a küldötteikből álló szakszervezeti bizottság nem láthatnak el termelésszervezési feladatokat. Munkahelyük gazdasági és műszaki gondjaival annyiban kötelesek foglalkozni, amennyiben ezek közvetlen hatással vannak a dolgozók érdekeire. A sztálinista tömegmozgósítás korából itt maradt munkaversenyek, álönkéntes kommunista szombatok megszüntetendők.

Szakszervezeti demokráciát.

– A szakszervezeti tisztségviselők választása minden szinten legyen titkos. Az előzetes jelölés gyakorlata mint a választás felülről való manipulálásának eszköze eltörlendő.

– Célszerűnek látszik, hogy a szakszervezetek (a munkahelyi érdekvédelmi csoportok által alkotott föderációk) vezetőit a tagság közvetlenül válassza.

– A SZOT elnökét, főtitkárát és titkárait a szakszervezeti kongresszuson közvetlenül kellene megválasztani. A párt személyi javaslatokat tehetne a kongresszusnak, de más jelöltek is állíthatók. A választott szakszervezeti testületek személyi összetétele kapcsán pártvétónak nem lehet helye.

– Az érdekegyeztetésnek minden szinten az érdekeltek nyilvánossága előtt kell zajlania. A szakszervezeti szerveknek előre tájékoztatniuk kell a tagságot arról, hogy milyen kérdéseket kívánnak napirendre tűzni, mit követelnek, és milyen kompromisszumokat tartanak elfogadhatónak. Ez a gyakorlat a többi felet is érdekeltté tenné abban, hogy a nyilvánosság elé vigye a maga álláspontját.

A szakszervezeti reform menetrendjéről.

– Szükségesnek tartjuk, hogy a szakszervezeti tisztségviselők újraválasztása már most, a szervezeti átalakulások előtt megkezdődjön. A szakszervezetek jelenlegi vezetőinek többsége lejáratta magát, nem alkalmas a kívánt fordulat végrehajtására. Jó volna, ha a visszahívásokat maga a tagság kezdeményezné. A munkahelyi tisztségviselőket választóik bármikor felválthatják új emberekkel. Az ágazati és központi vezetők újraválasztása ügyében aláírás-gyűjtési kampányt lehetne indítani. A legjobban lejáratott személyektől név szerint meg lehetne vonni a bizalmat.

– Az újraválasztásokkal egy időben megindulhatna az új munkahelyi érdekvédelmi csoportok alakítása. Ezek a csoportok kereshetnék egymással a kapcsolatot; koordinálásukat az első időkben megkönnyíthetnék a szakszervezeti hierarchián kívüli szakmai és más egyesületek.

– Egy következő lépésben megkezdődhetne az új szakszervezeti föderációk kilépése az ágazati szakszervezetekből. Ha az újraválasztás alulról fölfelé lezajlott, számítani lehet az ágazati és központi szakszervezeti vezetés együttműködésére. A kilépésekkel nagyjából egy időben megkezdődhetne a hivatalos szakszervezeti struktúrák reformja.

– A folyamat következő szakaszában az új föderációk megtartanák alakuló kongresszusukat, szervezeti szabályzatot alkotnának, programot adnának, és végleges vezetőséget választanának. Ezt követné az országos szakszervezeti kongresszus, amely meghatározná a szakszervezeti mozgalom új, demokratikus és föderatív szervezeti rendjét, programját, és megválasztaná a SZOT tagjait, valamint vezető tisztségviselőit.

– Végül az Országgyűlés a szakszervezetek javaslatait figyelembe véve törvényt alkotna a szakszervezetekről és a sztrájkjogról. A szakszervezeti törvény határozná meg a szakszervezetek érdekvédelmi jogait, ill. az állami és gazdasági szervezeteknek a szakszervezetekkel szembeni kötelezettségeit.

– Ha a szakszervezetek erjedése megindul, elengedhetetlenné válik egy kormánynyilatkozat a gazdaság teljesítőképességéről és a rövid távon lehetséges engedményekről. Az új szakszervezeti vezetés – az átalakulás befejeződése után – megállapodást kellene kössön a kormánnyal a követelések átmeneti határairól. Ellenkező esetben a szakszervezeti erjedés lehetetlenné tenné a gazdasági okokból elkerülhetetlen keresletkorlátozást, és szétvetné a népgazdaság körfolyamatait. Ám az új szakszervezetek önkorlátozására csak akkor lehet számítani, ha az 1. önkéntes, nem a SZOT parancsán alapszik; 2. párosul a szakszervezetek szabad fellépésével azokon a területeken, ahol a népgazdasági keresletkorlátozás nem teszi szükségessé a követelések visszafogását (munkaviszonyok, a termelés szervezetének átalakításában való részvétel stb.); valamint ha 3. a szakszervezeti mozgalom átalakulását nem próbálják meg felülről gátolni.

4. Érdekszervezetek sokaságát, egyesülési jogokat



A szakszervezeteken kívüli érdekvédelem éppoly távol van attól, hogy elfogadható legyen, mint a szakszervezeti. Jóllehet a SZOT fennhatóságán kívül több új érdekszervezet jött létre (példa: nagycsaládosok egyesülete, mozgássérült gyerekek szüleinek egyesülete), és hagyományos közjogi szervezetek hangsúlyozottan igyekeznek érdekvédelmi funkciókat fölvenni (példa: Kereskedelmi Kamara, Hazafias Népfront, KISZ), a helyzet távolról sem kielégítő.

– Hiányoznak a szabad érdekvédelmi egyesülés jogi feltételei;

– a meglévő szövetségek jogai nincsenek tisztázva, hiányoznak azok a fórumok, ahol az állami és gazdasági szervezetekkel és egymással egyeztetnék az álláspontjukat;

– a meglévő érdekvédelmi egyesületek számára nincs biztosítva, hogy az általuk képviselt érdekek szerint alkossanak szövetségeket.

Törvényben kell biztosítani az egyesülés szabadságát.

– Az egyesülési törvény mondja ki, hogy az állampolgárok szabadon, bejelentési és engedélykérési kötelezettség nélkül létrehozhatnak jogi személlyé nem váló csoportokat és mozgalmakat. Ezek vitái, gyűlései, figyelemfelkeltő akciói – amíg egyébként betartják a törvényt – hatósági kényszerrel nem akadályozhatók és nem üldözhetők.

– Egyesület bármilyen közcélra legyen alapítható, kivéve azokat a célokat, melyek előmozdítása törvénybe ütközik. Az alapítást az állam bírósági bejegyzéssel vegye tudomásul. A nyilvántartásba vételt csak abban az esetben lehessen megtagadni, ha az egyesület programja törvényt sért, vagy működési szabályzata nem felel meg a formális kívánalmaknak. Az elutasítás alapjául szolgáló adatokat az alapítók rendelkezésére kell bocsátani; a határozat ellen fellebbezésnek van helye. A bejegyzési kérelem beterjesztése és bírósági határozat megszületése közötti időszakban végzett szervező munka, amennyiben nem megy túl jogi személyiség nélküli csoport vagy mozgalom létrehozásán, hatósági hozzájárulás nélkül is törvényes – tehát nem tiltható. A bejegyzett egyesület felügyeleti szerve csupán törvényességi felügyeletet gyakorolhasson. Az egyesületet feloszlatni, vezetőségét elmozdítani kizárólag bírói úton lehessen.

– Rokon céllal szerveződött egyesületek regionális vagy országos szövetségekbe tömörülhessenek. Az egyesületi szövetségeknek számos válfaja létezhetne egyszerre. Voltaképpen még nem alkotnának szövetséget a kölcsönös tájékoztatásra és véleménycserére létrehozott fórumok; ezek hatósági nyilvántartásba vételére nem lenne szükség. Szervezettebb forma a magánjogi egyesületi szövetség: önálló jogi személlyé válna, testületei külön érdekvédelmi tevékenységet végeznének. Bejegyzésének feltételei azonosak az egyesületéivel. Végezetül, ma is léteznek és a jövőben is szükségesek lesznek egyesületi szövetségek (példa: Kereskedelmi Kamara), melyeknek jogszabályban megállapított felhatalmazásai vannak: érdekvédelmi tevékenységi körükben az illetékes állami szervek kötelesek lehetnek tárgyalni velük.

– A közjogi státusú szövetségek léte nem korlátozhatja az érdekvédelmi pluralizmust. Az egyesületalapításnak nem lehet feltétele a szövetséghez való csatlakozás, a szövetségalapításnak nem lehet feltétele a közjogi státus elnyerése. Kívánatos, hogy a meglévő közjogi érdekvédelmi szervezetek (TOT, KIOSZ, KISOSZ stb.) keretszervezetekké alakuljanak át; tagozataik önálló egyesületekké váljanak. Elengedhetetlen, hogy a közjogi érdekvédelmi szervezetek levetkőzzék hatósági jellegzetességeiket. Az egyéni kényszerszerveződés maradványai felszámolandók (példa: kisiparos számára kötelező a KIOSZ-tagság; ha a KIOSZ-ból kizárják, elveszti az iparengedélyét).

Ki kell építeni az érdekegyeztetés működő rendszerét.

– Kívánatos, hogy érdekvédelmi egyesületek sokasága alakuljon. Szükség volna, egyebek között, a rokkantak és csökkent munkaképességűek szervezetére, a volt állami gondozottak szervezetére, az alkalmi munkások szervezetére, a szakképzetlen nők szervezetére, az alternatív életformákat kereső fiatalok szervezetére, a hívők állampolgári egyenjogúságát védő szervezetre, többféle kisvállalkozói egyesületre, környezetvédő egyletre és így tovább.

– Az egyesületek szabadon csatlakozzanak vagy ne csatlakozzanak közjogi érdekvédelmi szövetséghez. Tarthatatlan például, hogy a gazdasági munkaközösségek érdekeinek védelme a KIOSZ feladata, holott a KIOSZ hevesen ellenezte a gmk-k létrejöttét. A szerződéses üzletek vezetői a kiskereskedőket képviselő KISOSZ érdekvédelmi övezetébe tartoznak, holott mint vállalati dolgozók szakszervezeti tagok. Az ipari szövetkezetek szervezete, az OKISZ struktúrájába a kisszövetkezetek sehogyan sem illenek bele, pedig ma az ipari szövetkezetek kétharmada kisszövetkezet.

– Ki kell alakítani a közjogi érdekvédelmi szervezetek jogkörét. A megfelelő államigazgatási szervek mellett létre kell hozni azokat az egyeztetési fórumokat, ahol – kellő idővel a döntéshozatal előtt – sor kerül a kötelező konzultációra az igazgatás és az érintett érdekképviseleti szervezetek között. Meg kell határozni, hogy melyik közjogi érdekvédelmi szervezet milyen ügyekben emelhet vétót államigazgatási határozat ellen. Meg kell határozni, hogy közjogi érdekvédelmi szervezetek egymás közötti megállapodásai milyen ügyekben válhatnak kikényszerítő szabállyá.

– A közjogi érdekvédelmi szervezetek abban az értelemben rendelkezzenek kiváltságokkal, hogy velük az állam mindenképpen köteles legyen tárgyalni, meghatározott ügyekben mindenképpen köteles legyen elnyerni az egyetértésüket, más meghatározott ügyekben hozott megállapodásaik mindenképpen kikényszeríthető szabállyá minősüljenek. Ez nem zárja ki, hogy magánjogi egyesületek vagy szövetségeik kiharcolják a konzultációban való részvételt, vétójuk figyelembevételét. A konzultáció és együtt döntés mechanizmusait úgy kell kialakítani, hogy bármely érdekvédelmi szervezet bekapcsolására lehetőség nyíljon.

IV. Szociális biztonságot, méltányos szociálpolitikát



A jelenlegi válság nem csupán gazdasági és politikai – egyszersmind a társadalom válsága is. A zavarokat részint a rendszer szociálpolitikájának hosszú távon halmozódó feszültségei okozzák, részint az, hogy ez a szociálpolitika nem tud mit kezdeni a gazdasági hanyatlás okozta, újfajta társadalmi gondokkal.

1. Krónikus bajok és heveny válság



A hivatalos szociálpolitika évtizedek óta két alapelvre épül.

Az egyiket úgy hívják: „alapvető szocialista vívmányaink.” Kádárék valósították meg a sztálinista „gondoskodó tervgazdálkodás” eszményét, amit Rákosiék csak deklaráltak: az extenzív iparosításra alapozott teljes foglalkoztatást, az általános ingyenes egészségügyi ellátást, az általános ingyenes oktatást, a lakás-kiutalási rendszert, az egységes, majdnem teljes körű nyugdíjjogosultságot. Fenntartották az alapvető szükségleti cikkek árának központi „támogatását”.

– A „szocialista vívmányok” biztosítása összekapcsolódott azzal a dogmával, hogy a rendszer magától megoldja a szociális problémákat, az általános foglalkoztatottság és univerzális juttatási rendszer feleslegessé teszi a szociálpolitikát.


– Még egy dogma kísérte a „szocialista vívmányok” megvalósulását: a munka az egyedüli elismerhető jövedelemforrás. Az állam juttatásai ily módon rendszeresen a foglalkoztatottság feltételéhez kötődnek (példa: családi pótlék, gyes, gyed, egyszeri szülési segély).

A hivatalos szociálpolitika másik alapelve a konszolidáció óta a „közmegegyezés”. A hatalom, óvatosan lazítgatva a gazdasági és politikai présen, engedte érvényesülni különféle, zúgolódásra képes rétegek tagjainak egyéni törekvéseit. A pártkádereken kívül kedvezményekkel ajándékozta meg a hivatalnok-értelmiséget is (ideértendők a nagyvállalati vezetők is). A munkások és parasztok előtt pedig megnyílt a második gazdaságban való jövedelemszerzés kiskapuja. Szervezett érdekvédelemre a „közmegegyezés” politikája nem adott lehetőséget. Ehelyett az államigazgatási intézmények kezdtek a saját területükhöz kapcsolódó érdekek és a központi célok között közvetíteni. Ám ez a megoldás súlyos következményekkel járt.

– Módot adott az államapparátust fenntartó hivatalnok-értelmiség rétegnek, hogy a maga javára fordítsa a központi újraelosztást, az iskolarendszertől az állami lakások kiutalásán át a településfejlesztésig.

– A bürokratikus alkudozások során rendszeresen figyelmen kívül hagyták a szociálisan elesett, gazdaságilag helyettesíthető, politikai zúgolódásra elvben sem képes rétegek érdekeit. A rendszer a már amúgy is emelkedő rétegeket támogatta, és sorsukra hagyta az alul megrekedt csoportokat. Az ő érdekükben többnyire csak akkor történt valami, amikor lerongyolódásuk valahol másutt működési zavart okozott (példa: az elhalásra ítélt aprófalvak „népességmegtartó képességének” védelméről akkor kezdett szónokolni az államigazgatás, amikor az elvándorlás okozta urbanizációs gondok kezdték túlterhelni a költségvetést).

A következmények annál súlyosabbak voltak, mert mind a „szocialista vívmányok”, mind a „közmegegyezés” áldásai mélyítették a szakadékot az alul megrekedők és az emelkedők között.

– A hagyományos munkaerő-szerkezetet megőrző iparbővítés, az átlagbér-gazdálkodás szabályaival súlyosbítva, iskolázatlan, szakképzetlen és alacsony jövedelmű munkaerőként szívta föl a termelésbe a hagyományos szegénység jó részét, és egyúttal konzerválta ebben az állapotában.

– A második gazdaságban ennek a rétegnek csak egy töredéke talált kereseti forrásra; azok, akik fizikai erejük teljében vannak. A munkahelyen szerezhető előnyökből e réteg többnyire szintén nem részesedett.

– Ha a településfejlesztési terv kihúzza lába alól a munkahelyeket, az iskolát, a közlekedést, ez a réteg szabadul legnehezebben a pusztuló községtől, mert nincs mit eladnia, s nincs miből gyűjtenie, hogy továbbálljon. Ingázik, és otthontalan életformájában szétforgácsolódik.

A társadalmi válság legsúlyosabb krónikus tünete a lakosság kettészakadása egy konszolidált többségre és egy konszolidálatlan párianépre.

– A konszolidálatlan szegmentum tartós újratermelődésével, helyzetének romlásával függ össze a bűnözés növekedése, s ez az egyik jelentős forrása az alkoholizmusnak, a tömegbetegségek terjedésének is.

– A társadalom kétfelé hasadása közvetlenül kihat a népesedési tendenciákra. A juttatások foglalkoztatáshoz-keresethez kötése szegénysorba süllyeszti a nagycsaládosokat. Másfelől az alul megrekedt rétegekben jóval magasabb az átlagos gyerekszám; ennek is megvannak a demográfiai következményei.

– A másik oldalon az önkizsákmányoló túlmunka – az alkoholizmus és a környezetszennyeződés okozta betegségek mellett – a 35-55 év közötti férfiak drámaian megnövekedett halandóságának egyik fő oka.

A hivatalos szociálpolitika e krónikus következményeit heveny válsággá súlyosbítja a gazdasági hanyatlás, amivel szemben a szociálpolitika tehetetlen.

– Megjelent a tömeges munkanélküliség. Azokat az ágazatokat (építőipar) és azokat a területeket (Borsod, Szabolcs-Szatmár), ahol a szakképzetlen munkaerő zöme összpontosul, jóval előbb érintette, mint a többi területet. A szegények növekvő hányada változik vissza ingázó betanított és segédmunkásból munkanélkülivé. Újabban pedig jól beilleszkedett rétegeket is elérnek az elbocsátás hullámai (példa: kohászat).

– A nyugdíjak és családi pótlékok tíz év alatt példátlan ütemben vesztették el vásárlóerejüket.

– Csökken a foglalkoztatottak reáljövedelme, a pótlólagos munka számára igénybe vehető szabadidőt gyakorlatilag nem lehet tovább növelni.

A szociálpolitikában sürgős fordulatra van szükség. Egyszerre kell eljárásokat találni a heveny válság kezelésére, és a krónikus bajok csillapítására alkalmas, új szociálpolitikai koncepciót kialakítani. Ráadásul olyan körülmények között kell végrehajtani a fordulatot, amikor a mozgósítható anyagi eszközök szűkülnek, noha bővülniük kellene. Nem lehet remélni, hogy a gazdaság stabilizálásának követelményeivel összeegyeztethető szociálpolitika minden jogos igényt egyszerre kielégítsen. Meg kell határozni azokat a védelmi állásokat, amelyeket feladni semmiképp nem szabad.

De éppen ezért: nem elég a kevesebbet más arányok szerint elosztani. A szociálpolitika egész intézményi mechanizmusának változnia kell.


– Nyilvánosságot kell biztosítani a tényeknek. Tartozzanak a szociális helyzet mutatói – mindenekelőtt a létminimum indexe és annak kiszámítási módja – azon adatok közé, amelyekre a kormány tájékoztatási kötelezettsége kiterjed. A KSH létminimum-számításaival szembesíthessék a maguk eredményeit a szakszervezetek és más érdekvédelmi szervezetek. Legyen nyilvános vita az eloszlás alternatíváiról és azok következményeiről.

– Lehetővé kell tenni, hogy a szociálpolitikához fűződő társadalmi érdekek szervezeti képviseletre tegyenek szert. A szociális érdekvédelmi egyesületek fordulhassanak közvetlenül az Országgyűlés illetékes bizottságaihoz, kérhessék küldöttük felvételét a Hazafias Népfront Társadalompolitikai Tanácsába, de a népfronton kívül is alkothassanak szövetségeket. Adhassanak kutatási megrendelést a KSH-nak, a Tömegkommunikációs Kutató Központnak; velük szemben a KSH-nak legyen adatszolgáltatási kötelezettsége (a törvényes államtitkokon kívül).

Nem biztos, hogy az álláspontok és érdekek nyílt ütközése nyomán méltányosabb, egalitáriusabb szociálpolitikai döntések születnek, mint a jelenlegi rendszerben. De legalább minden félnek vállalnia kell a társadalom előtt programja következményeit. Ez azonnal bizonyos méltányosságra kényszeríti a felelős testületeket és személyeket. Hosszabb távon pedig létrejöhetnek a kisemmizettek hathatós védelmére képes, erős érdekszervezetek is.

Rövid távon a következőket tartjuk elengedhetetlennek:

– szociális szemléletű népességpolitikát;

– a megélhetést biztosító, méltányos nyugdíjrendszert;

– igazságos közteherviselést.

A célok megvalósítása során óhatatlanul rangsorolásra és kompromisszumokra lesz szükség, hisz a rendelkezésre álló pénzügyi eszközök szűkösek. Fel kell mérni a kiadásokat, össze kell vetni őket a józanul felbecsülhető költségvetési fedezettel. Ilyen számításokat természetesen nem végezhettünk. Mégsem csupán jámbor óhajokat adunk elő. A kiadások oldalán jelezni fogjuk ugyanis, miből és hogyan lehet szükség esetén engedni, és milyen engedményt nem szabad elfogadni. A lehetséges bevételek oldalán pedig utalunk a szociálpolitikai alapok növelésének lehetséges forrásaira.

2. Szociális szemléletű népességpolitikát



A népesség csökkenésének fékezése, majd megállítása érdekében mindenekelőtt a már megszületett gyerekek emberhez méltó fölnevelésére van szükség. Tudomásul kell venni, hogy aránytalanul több gyerek születik kis jövedelmű, iskolázatlan szülőktől, mint a társadalom többi rétegében. Ezen a tényen nem változtat a társadalom genetikai anyagának romlása fölötti gyanús siránkozás. Nem segít az sem, ha korlátozó intézkedésekkel próbálják elvenni a szegények kedvét a szaporodástól. Segítséget csak a társadalmi szakadék feltöltése hozhat. A juttatási rendszereknek, a gyermekegészségügynek, az óvodának és az iskolának elsősorban a szegény rétegekhez kell méreteznie programjait.

A gyerekek esélyegyenlőtlenségeit mérséklő juttatási rendszerre van szükség.

– A három és több gyereket nevelő anyák korábbi munkaviszonyuktól függetlenül kapjanak az átlagfizetést megközelítő gyermeknevelési díjat, amíg legalább két gyermekük nappali iskolában tanul. A gyermeknevelésben töltött évek számítsanak be a nyugdíjjogosultságba.

– Az egy vagy két gyereket nevelő anyák kapjanak hasonló díjat a gyerekek óvodáskoráig. Azt követően a kétgyerekesek jövedelmét egészítsék ki erre az összegre, amíg mindkét gyermek nappali tanulmányait végzi. Ez a megoldás a részidős munkavállalást támogatná. Ha a kétgyerekes anya gyerekei óvodáskorba jutása után is otthon marad, kapja meg a gyermeknevelési díj valamilyen kisebb hányadát.

– A családi pótlék összegét gyerekenként az egy főre kiszámított létminimum közelében kellene megállapítani.

– A három- és többgyerekes családok kapjanak kedvezményes lakásvásárlási hitelt és jelentős készpénz-lefizetési kedvezményt. Támogatni kell a többgenerációs családok nagylakás-építési vállalkozásait.

– Városi bérlakásban lakó három- és többgyerekes családok lakbérkedvezményt vagy az alapkiadások fedezését segítő, átalányösszegű támogatást kaphassanak.

– Három vagy több nappali iskolában tanuló testvér kapjon ingyenes városi tömegközlekedési, vasúti vagy távolságibusz-bérletet.

– A létminimumszinten vagy az alatt élő családok gyermekei kapjanak ingyen óvodai, iskolai étkeztetést. Az átlagosnál magasabb jövedelműek viszont fizessék meg a teljes önköltségi árat.

– Nyolc általánost nem végzett szülők gyerekeinek a létminimum összege körüli ösztöndíjat kellene fizetni, ha az általános iskola befejezése után továbbtanulnak.

A költségvetési eszközök szűkössége valószínűtlenné teszi, hogy rövid távon mindezek a célok egyszerre megvalósuljanak. Az engedmények mérlegelésekor azonban figyelembe kell venni a következőket:

– Az itt vázolt program – de különösen két fő pontja, a sokgyerekes anyáknak járó gyermeknevelési díj és a tanulatlan szülők gyermekinek továbbtanulási ösztöndíja – csak akkor lehet eredményes, ha az egy-egy családnak jutó támogatásból nem faragnak le túl sokat a döntéshozók. Életforma-változtató hatása ugyanis csak egy bizonyos, eléggé magas küszöb fölötti összegeknek lehet. E küszöb alatt a juttatás kidobott pénz.

– A kompromisszum iránya az lehet, hogy a magasabb jövedelmű családokat kizárják a juttatásból. Nehogy ez az intézkedés a teljesítmény visszatartására ösztönözzön, a szabályokat úgy kell megállapítani, hogy a kritikus határ fölött a juttatás lassabban csökkenjen, mint ahogyan a jövedelem növekszik.

Az általános iskola az egységes alapképzés intézménye legyen.

– Az iskola fő funkciójává a továbbtanulásra való előkészítés lett; kiugró teljesítményeket hajszolnak, nem foglalkoznak a „tehetségtelen” derékhaddal. A normát azok a jó kulturális és anyagi háttérrel rendelkező gyerekek határozzák meg, akik iskolán kívül is képesek és hajlandók tanulni. Aki ezt a többletet nem hozza magával, azt az iskola kipasszírozza vagy legföljebb megtűri.

– A nagyvárosokban, főleg Budapest „jobb” lakókörzeteiben az ingyenes iskola az alapoktatást meghaladó szolgáltatásokat nyújt, míg másutt az alapszintet sem képes biztosítani. Az egyenlőtlenség beépült az oktatási rendszerbe, anélkül hogy az előnyök élvezői megfizetnék az igénybe vett juttatásokat A minden gyermek számára egyformán ingyenes oktatás mítosza rombolja az alapképzést, és ingyen kiváltságokat juttat azoknak, akik képesek lennének fizetni.

– Akár magánkezelésű, akár állami iskolák nyújtanak többletszolgáltatásokat, ezeket teljes áron fizessék meg azok, akik igényt tartanak rájuk. Tandíjmentesség csak az alapoktatásért járjon. Alapítványok és ösztöndíjak lehetővé tehetnék, hogy ambiciózus szegény gyerekek is járhassanak az átlagnál többet adó iskolába.

– Az ily módon felszabadult kapacitásokat arra kell fordítani, hogy az alapoktatás teljesítményét javítsák. A cél az legyen, hogy az általánosan megkívánható tudást minden szellemileg ép gyermek elsajátíthassa. Az iskola ne a versenyre, hanem az átlag alapos felkészítésére rendezkedjen be.

– A kisegítő iskolát alakítsák át 10 osztályossá, ez alatt normál általános iskolai képzettséget kell nyújtania. A továbbtanulási ösztöndíj a jogosultaknak itt is járna a 8. osztály után.

– Támogatni kell (például az adóalapból való levonással) az olyan alapítványokat, amelyek szakképzetlen és szegény szülők gyermekeinek továbbtanulását segítik, a Nékosz mintájára. Ilyen kis kollégiumokat az állam is alapíthat, többek között az állami gondozás intézményhálózatának visszafejlesztésével felszabaduló épületekben és pénzből.

Szigorú szabályok közé kell szorítani az állami gondozásba vételt.

A gyámügyi hatóság önkénye családi tragédiák tömegét okozza. Abból kell kiindulni, hogy amíg egy család működőképes, s a gyerekeket el tudja látni, az otthon csak jobb lehet, mint az intézet. Gyerekeket, hatósági kezdeményezésre, állami gondozásba venni csak a következő esetekben lehessen:

– Ha születéskor elhagyták őket, vagy mindkét szülő börtönben van, ill. meghalt, és egyetlen rokon sem vállalja a nevelésüket. Vagy ha a szülők bizonyítottan veszélyeztető, ill. súlyosan gondatlan magatartást tanúsítanak.

– Az utóbbi esetben állami gondozásba vételt csak bírói úton legyen mód elrendelni.

– A születéskor elhagyott vagy árvaságra jutott gyerekek esetében támogatni kell az örökbe fogadást.

– A családi kihelyezés intézménye megszüntetendő, mivel lehetetlenné teszi a gyermek érzelmi kötődését.

El kell választani az egészségügyi alapellátástól a megfizetendő szolgáltatásokat.

Az ingyenes és egyenlő orvosi ellátás ugyanolyan mítosz, mint az ingyenes és egyenlő iskola. A különbség az, hogy a különleges szolgálatokat a beteg – hálapénz formájában – megfizeti. Ez a rendszer azonban 1. gazdaságilag nem hatékony, nem ösztönzi az egészségügyi ráfordítások jobb elosztását; 2. az alapellátásnál is elengedhetetlenné teszi a hálapénzt, s így a szegényeket is fizetésre kényszeríti; 3. demoralizálja az orvost és a beteget egyaránt.

– Lehetővé kellene tenni a szabad orvosválasztást. Az orvosi jövedelmek a kezelt betegek számával legyenek arányosak.

– Az orvosi számlákat kezelésfajtánként megállapított értékhatárig 85-90 százalékban a biztosító vállalja. Lehetővé kellene tenni, hogy az állampolgárok kiegészítő biztosítással kényelmesebb kórházi elhelyezést és magasabb táppénzt biztosíthassanak maguknak.

– A pozícióhoz kötött ellátási kiváltságokat fel kell számolni. Az apparátusok tagjainak nem jár az átlagosnál jobb, ingyenes orvosi ellátás.

– A betegbiztosítási rendszer továbbfejlesztése lehetővé tenné, hogy az állami egészségügyi hálózaton kívül is létrejöjjenek – vállalkozásként – gyógyító intézmények.

– A szabad orvosválasztás és az orvosi számlák biztosítói kiegyenlítése valószínűleg tetemesen csökkentené a hálapénzforgalmat. A külön szolgáltatások piaci szférába kerülése pedig enyhítené az ingyenes alapellátásra nehezedő nyomást.

Össze kell kötni a településfejlesztést és a szociálpolitikát.

Az elmaradt, ill. visszafejlesztett települések életre keltésének programjába javasoljuk bevenni a következőket.

A kommunális fejlesztés (út, ivóvíz, szennyvízelvezetés, gáz, esetleg óvoda, iskola) költségeihez az állam legalább részben úgy járuljon hozzá, hogy községfejlesztési támogatást ad a létminimumon vagy az alatt élő családoknak. A három- és többgyerekesek automatikusan kapják meg a hozzájárulást.

E megoldás értelme az volna, hogy a szegények községfenntartó polgárokká válnának, akiknek a szava ily módon komoly súllyal eshetnék latba az önkormányzat fejlesztési döntéseiben.

3. Méltányos nyugdíjrendszert



A kormányzat évtizedek óta áltatja a társadalmat azzal, hogy az állam rendkívüli áldozatokat hoz az öregekért. Elismerik ugyan, hogy a nyugdíj nem jótétemény, hanem munkával és járulékfizetéssel szerzett jog. De elhallgatják, hogy a társadalombiztosításra és ezen belül a nyugdíjakra fordított pénzmennyiséget a munkavállalók évről évre kifizetik az államháztartásnak.

A vállalatok a béralap 40 százalékát, a munkavállalók fizetésük 7-12 százalékát fizetik be társadalombiztosítási járulékként, összesen tehát a kézhez vett fizetés mintegy 50 százalékát. A társadalombiztosítási befizetések összege 1986-ban 135,3 milliárd, a kiadásoké 131,5 milliárd forint volt. Társadalombiztosítás dolgában tehát a társadalom teljes egészében önellátó.

Ez azonban nem vigasz, mert a nyugdíj vásárlóereje hihetetlenül gyorsan morzsolódik le. Az 1980-ban átlagosnak számító 3200 forinttal nyugdíjba vonult foglalkoztatottak nyugdíja 1986-ban 17 százalékkal kevesebbet ért, az 5000 forinttal nyugdíjba vonultaké 23 százalékot vesztett az értékéből. Sürgős intézkedésre van szükség a nyugdíjas lakosság abszolút elnyomorodásának megállítása érdekében. Hosszabb távon pedig magát a nyugdíjrendszert kell megváltoztatni, hogy hatékonyabban és méltányosabban működjön.

Rövid távon, azonnali intézkedéssel csökkenteni kell a nyugdíjelosztás kiáltó igazságtalanságait.

– Jelenleg a nyugdíjminimum az átlagfizetés egyharmada, a maximum a háromszorosa. A legalacsonyabb nyugdíjakat az átlagfizetés felének szintjére, de legalább a létminimumszintre kellene emelni. Megfontolandó, nem volna-e helyes, tekintettel a nehéz gazdasági helyzetre, a magas nyugdíjakat az átlagfizetés kétszeresében maximálni (kivéve azokét, akik nehéz fizikai munkával váltak jogosulttá a kiemelt nyugdíjra).

– A nyugdíj százalékában megállapított emelések helyett a nyugdíjakat évről évre igazítsák hozzá a bérindexhez.

– Szüntessék meg a nyugdíjfolyósításhoz szükséges minimális szolgálati időt; a húsz évnél rövidebb munkaviszonnyal rendelkezők legyenek csökkentett nyugdíjra jogosultak.

– A munkaviszony megszakítása nem teheti semmissé a korábbi szolgálati éveket.

– A létminimum szintjén megállapított nyugdíjminimumot garantálni kell azoknak a nem nyugdíjas korú állampolgároknak is, akik munkaképtelenek. Csökkent munkaképesség esetén résznyugdíjat kell fizetni. A nyugdíjjogosultság határa nem lehet a 66 százalékos rokkantság, mert munkahelyszegény vidékeken már 50 százalékos, sőt annál kisebb egészségkárosodás esetén sem lehet munkát találni.

– A kitüntetések, kitüntető címek után fizetendő nyugdíj-kiegészítéseket el kell választani a nyugdíjtól, ezek nem terhelhetik a társadalombiztosítás költségvetését. Fizesse a kiegészítéseket a kitüntetést adományozó vagy a javaslattevő szerv a saját költségvetéséből! A politikai érdemekért kitüntetettek nyugdíjpótlékát fizesse a párt.

A készülő nyugdíjtörvény két fő forrásból fedezné a nyugdíjemeléseket: felemelnék a nyugdíjkorhatárt, ami részint kiadási megtakarítást, részint bevételi többletet jelentene a társadalombiztosításnak; 1 százalékkal emelnék a nyugdíjjárulékot.

– Meg kellene fontolni, nem volna-e elegendő a nyugdíjkorhatár fölemelése helyett ösztönözni a jelenlegi határon túli, teljes idejű munkára.

– Igazságosnak tartanánk, és a társadalombiztosítás bevételeit is jobban növelné, ha az 1 százalékos többletjárulékot átlagnak tekintenék; a létminimum közelében lévő fizetésekre egyáltalán nem vetnék ki, a magas fizetések után pedig nagyobb hányadot számítanának.

– Megengedhetetlen viszont az a terv, amit a személyi jövedelemadó rendszerének elfogadás előtt álló javaslata tartalmaz, mely szerint ha a nyugdíjas részidős munkát vállal, adója kiszámításánál a nyugdíjat is figyelembe veszik. A nyugdíjas munkavállalóként már adózott. A nyugdíj nem új jövedelem, hanem a múltbeli keresetekből elvont összeg hozadéka. Adóztatása jogellenes.

Hosszabb távon a nyugdíjrendszert nyugdíjbiztosítási rendszerré kell átalakítani.

– A nyugdíjjárulékként befizetett összeg a munkavállaló tartósan lekötött takarékbetétje. Nyugdíjazáskor vagy nyugdíjkorhatár elérésekor a munkavállaló a befizetett és kamatos kamataival megnövelt összeggel szabadon rendelkezik. (Életjáradékká alakítja át, vagy kiveszi a bankból.) A befizetett összeg inflációkiegyenlítő kamatozásáért az államnak felelősséget kell vállalnia.

– A kötelező, minimális nyugdíj-hozzájárulás összegét úgy kell megállapítani, hogy 35-40 szolgálati év után 15-20 éven át legalább a létminimumot biztosítsa. Törvény határozza meg, hogy a munkáltató a köteles hozzájárulás hány százalékát vállalja át.

– A kötelező nyugdíjbiztosítás mellett a munkavállalónak módja legyen önkéntes, kiegészítő biztosítást kötni. A munkaerő megtartása érdekében a nyereséges munkahelyek az önkéntes biztosításból is részt vállalhatnak. A nagyobb nyugdíj-hozzájárulást a vállalati nyereségadó-rendszer kedvezményezheti.

– A nyugdíjbiztosítók tőkéjüket vállalkozásba fektethetik. Az adórendszer támogathatná az egészségügyi, oktatási és más népjóléti célú befektetéseket.

4. Létbiztonságot a munkanélkülieknek



A párt és a kormány vezetőinek hosszú ideig az volt az álláspontja, hogy Magyarországon nem lehet munkanélküliség. A második gazdasági reform követelését még 1983 és ’85 között is azzal hárították el, hogy a piac, ha engednék érvényesülni a hatásait, kikényszerítené a munkaerő egy részének elbocsátását: egy „alapvető szocialista vívmányt” semmisítene meg.

A reform elmaradt – a gazdaság feltartóztathatatlan hanyatlása azonban így is munkanélküliséghez vezet. Ma már a kormányzat is elismeri az elbocsátások szükségességét. Sőt, régi, bevált reflexeit követve mindjárt kampányt csinál a létszámcsökkentésből. Senki sem tudja megmondani, melyik vállalat tesz utcára munkásokat azért, mert foglalkoztatásuk veszteséges, és melyik pusztán azért, hogy a politikai vezetésnél jó pontot szerezzen.

De a hatalom még ebben a helyzetben sem néz szembe a szociálpolitikai fordulat következményeivel. Ha korábban a reformközgazdászokat kárhoztatta, akik állítólag munkanélküliséget akarnak, most magukra a munkanélküliekre hárítja a felelősséget. A propaganda szerint azokat bocsátják el, akik nem szeretnek dolgozni, lusták, hanyagok, megbízhatatlanok. Munkában lenni az erény jutalma, utcára kerülni a vétkek büntetése. Legföljebb amiatt sopánkodnak újabban, hogy a lógósok mellett tisztességes dolgozók is elvesztik a munkahelyüket. Ez a retorika fölmenti az államot szociális kötelezettségei alól, és igyekszik kijátszani a foglalkoztatottakat a munkanélküliek ellen.

A munkanélkülieket megbélyegző propagandát kategorikusan el kell utasítani. A munkanélküliség nem bűn; annak a következménye, hogy a társadalom nem képes az egyénnek adottságaival és helyzetével összhangban lévő munkaalkalmat biztosítani. Az állam tehát nem tesz szívességet a munkanélkülinek, ha gondoskodik róla, hanem kötelezettségét teljesíti. A munkanélküliség hátrányos társadalmi állapotnak tekintendő, melyhez alanyi jogok társulnak.

A gazdasági kibontakozás is azt kívánja, hogy a munkanélküliek helyzetét megnyugtatóan rendezzék. Ha az állam nem teremti meg számukra a létbiztonság és az aktív munkahelykeresés feltételeit, nem lesz képes sokáig elviselni a munkanélküliség növekedését. Kénytelen lesz adminisztratív beavatkozással megállítani a gazdaság átrendeződési folyamatait, megtámogatni azokat a munkahelyeket, amelyek csak veszteséggel képesek a munkaerőt foglalkoztatni. Máskülönben maga alá temeti a szociális katasztrófa.

Az eddig tett intézkedések távolról sem kielégítőek. A Minisztertanács 28/1986. (VII. 16.) korm. sz. rendelete legalább elismeri, hogy az elbocsátott dolgozó támogatásra szorulhat – ez kétségkívül előrelépés.

– A szemérmesen „meghosszabbított felmondási idő”-nek, „elhelyezkedési támogatás”-nak nevezett munkanélküli-segély egy éven át jár a munkavállalónak, amennyiben a munkaközvetítő nem tud számára képzettségi szintjének és egészségi állapotának megfelelő munkahelyet felajánlani. (Az új munkahelyen várható átlagkeresete legföljebb tíz százalékkal lehet kevesebb a réginél, a munkába járás ideje nem lehet napi két óránál több.)

– A rendelet legsúlyosabb fogyatékossága, hogy a támogatás folyósítását egy vállalat legalább tíz dolgozójának együttes elbocsátásához köti. Eddigi tapasztalatok szerint a vállalatok visszaélnek a kikötéssel, és dolgozóikat öt-kilenc fős csoportokban bocsátják el.

A rendelet alapos módosításra és kiegészítésre szorul.

– Ki kell mondani, hogy a munkanélküli-segély minden dolgozónak jár, akinek munkaviszonya nem fegyelmi határozattal szűnt meg. Jár a segély azoknak is, akik maguk mondtak fel (tudjuk, a munkáltatónak nem különösebben nehéz fölöslegessé vált alkalmazottait kiszekírozni).

– A támogatásra való jogosultság időtartamát a munkapiaci helyzet alakulásától, valamint a munkában töltött évek számától függően meg kell hosszabbítani. Amennyiben a dolgozó az elhelyezkedési támogatás végső határidejének lejártáig nem jut munkához, állampolgári jogon szociális segélyre tarthat igényt.

– Terjesszék ki a jogosultságot azokra a fiatalokra, akik az iskola vagy a szakmai képzés befejezése után nem tudnak elhelyezkedni. Nyerjenek jogosultságot a munkanélküli-segélyre a szövetkezeti szakcsoportok, gmk-k, kisszövetkezetek tagjai és alkalmazottai, valamint a magánmunkáltatók alkalmazottai. Esetükben a támogatás összegét a szakmájuknak és életkoruknak megfelelő átlagos fizetés százalékában kell meghatározni.

– Igényelhessenek a munkanélküliek átképzési segélyt, ha szerződésben kötelezik magukat egy új szakma elsajátítására. Ilyen szerződést lehessen kötni hatósággal (például a lakóhely szerint illetékes tanács munkaügyi osztályával) is, anélkül hogy a átképzésre jelentkező lekötné magát egy meghatározott jövőbeni munkaadóhoz.

A munkanélküli-helyzethez fűződő jogok meghatározásán túl szükség van további intézkedésekre is, amelyek elősegítenék az állás nélkül töltött idő megrövidítését. Például:

– A munkanélküliség átlagos időtartama függ a munkaerő területi mozgékonyságától. A lakóhely-változtatást tudvalevőleg elsősorban a beköltözhető lakások hiánya akadályozza. Az állam adókedvezményekkel támogathatná azokat a vállalatokat, amelyek segítenek az új munkavállalóknak munkahelyük közelébe költözni.

– A munkaerő mozgását eleve korlátozza, hogy a vidékről városba érkező munkakeresők nem tudnak hol megszállni. Átmeneti szállásokat kell létesíteni, melyek befogadják őket. E szállások lakóit a rendőrség ne zaklathassa pusztán azért, mert nincs bejegyzett munkahelyük.

– Tudomásul kell venni, hogy az iskolázatlan, szakképzetlen munkaerő tömegeinek átképzése alig megoldható. Esetükben a közhasznú munka intézménye elfogadható átmeneti megoldás lehet. Azonban 1. a közhasznú munka csak akkor számíthat munkahelyajánlatnak, ha kisegíti az elhelyezkedési segélyről szóló rendelet követelményeit. Ha az ajánlat ennél kedvezőtlenebb, visszautasítása nem lehet indoka a munkanélküli-segély megvonásának. 2. A közhasznú munka bére általában nem lehet kevesebb, mint a hasonló munkáért vállalati keretben fizetett bér. 3. A közhasznú munka ideje be kell számítson a nyugdíjba. 4. A közhasznú munkát végzőknek is jogot kell biztosítani érdekvédelmi szervezkedésre. 5. A közhasznú munkának szigorúan önkéntesnek kell lennie. Az önkéntesség megsértése, a munkára nem vállalkozók fenyegetése bűncselekménynek minősítendő.

5. Igazságos közteherviselést



A személyi jövedelemadó és a hozzáadottérték-adó korszerűbbé, kezelhetőbbé teheti az adórendszert. Ha összekapcsolódik a gazdálkodók adóztatásának versenysemleges rendszerével, valamint az árak és a bérek központi manipulálásának visszaszorításával, csökkentheti a piaci folyamatok adminisztratív összezavarásának lehetőségét. Az új adórendszer bevezetésének azonban nem lehet célja, hogy a lakosság terhére növelje az állam bevételeit. Az adóreform csak akkor válik a társadalom számára elfogadhatóvá, ha

– az adók kivetésének és felhasználásának módját az állampolgárok ellenőrizhetik;

– a rendszer esélyegyenlőséget teremt a különböző tulajdonformájú szervezetekben, különböző jogi besorolásban dolgozók között;

– kiegyensúlyozottabbá teszi a társadalmi terhek elosztását, méltányos terheket ró a papíron nem (vagy csak nehezen) kimutatható jövedelmekre;

– kíméli a szegényeket;

– jutalmazza a karitatív, kulturális vagy tudományos célokat szolgáló önkéntes adakozást.

Az adóreform elfogadtatásának első és legfontosabb feltétele az előkészítés nyilvánossága.

– Tűrhetetlen, hogy a kormány elképzeléseit még azok a testületek (MTA, SZOT stb.) is jóval szűkebb körben, a legszigorúbb titkosság megkövetelésével ismerhették meg, amelyektől a hasonló horderejű döntések előtt a vezetés (a figyelembevétel kötelezettsége nélkül) véleményt szokott kérni. Hozzák nyilvánosságra az alternatív elképzeléseket; a sajtó biztosítson tág teret a tervezet vitájának.

– Állítson fel az Országgyűlés szakértői bizottságot, amely figyelemmel kíséri az új adórendszer gazdasági és társadalmi következményeit, és folyamatosan javaslatokat tesz a rendszer kiigazítására. A bizottság ülései legyenek nyilvánosak, elnöke számoljon be a képviselőház teljes ülésének.

– Az adóreform csak a politikai intézményrendszer és a gazdaság átfogó reformjával együtt fogadható el. Előbb jogokat – azután adót! Magával az új adórendszerrel kapcsolatosan a következőket javasoljuk:

– A személyi jövedelemadó nem hagyhatja figyelmen kívül az eltartottak számát, és nem sújthatja azokat a családokat, ahol az anya a gyerekek nevelésének szenteli magát, kiesett keresetét pedig az apa többletmunkája pótolja. Valójában nem személyi, hanem családi jövedelemadóra van szükség. Csak ez védené a sokgyermekes és az idős nagyszülőket is támogató nagycsaládokat. A kereső személy adóztatása: szociálisan igazságtalan, embertelen, nemzetellenes.

– Köztudott, hogy a lakáshoz jutás aránytalanul súlyos terheket ró a családokra. Szociálisan és gazdaságilag egyaránt indokolt, hogy a kormány elfogadja a szakértők javaslatát, és az otthonteremtést jelentős adócsökkentő tényezőként ismerje el.

– A hozzáadottérték-adónak kímélnie kell az alacsony jövedelműeket. A nyilvánosságra hozott tervek szerint az alapvelő élelmiszerek árát nem terhelné ilyen adó. Ennél azonban finomabb megkülönböztetésekre van szükség. Nem vethető ki ugyanakkora adó a mosóporra és a konyhaszekrényre, mint a bőrgarnitúrára és a briliáns fülbevalóra. Legalább négy adókulcs bevezetésével különböztessék meg a nélkülözhetetlen, a közszükségleti, a jóléti és a fényűző fogyasztási cikkeket.

– A kamatok, járadékok a világon mindenütt adókötelesek. Nem tartható, hogy a bankbetétek, kötvények ne adózzanak. Ehhez persze olyan kamatokat kell fizetni, hogy a befektetés – az infláció és az adóteher ellenére – hasznot hozzon.

– A nem illegális, de papíron nem jelentkező jövedelmeket (borravaló, hálapénz, számla nélkül kifizetett munkadíjak) becslés alapján szokták adóztatni, így kell ennek lennie a magyar adórendszerben is, hisz az efféle jövedelmek aránya nálunk valószínűleg sokszorosa a Nyugaton szokásosnak. A fekete jövedelmeket mindenekelőtt azzal lehet csökkenteni, ha a számlával igazolható kiadások jelentős része leírható az adóalapból.

– Ugyanígy fel kell becsülni azt is, milyen értéket képviselnek a pártkáderek és kormányhivatalnokok javadalmai; a személyi használatú gépkocsi, a szolgálati lakás, a gazdálkodó szervezetek ajándékai, az üdülők és pihenőházak igénybevétele, az ingyenes vadászatok meg a többi. Jövedelmüket ezzel a becsült értékkel megfejelve kell adóztatni.

– A jövedelemadó egyenlőnek kell tekintsen minden jövedelmet. Egy forint akkor is egy forint, ha állami vállalatnál dolgozó munkás kereste, és akkor is, ha önálló vállalkozó. Az alkalmazottak és az önállóak jövedelemsávjainak megkülönböztetése nem indokolt.

– Tegyék lehetővé, hogy az adóalanyok a szociális, kulturális vagy tudományos célra fordított adományaik összegét leírhassák adóalapjukból.

– Végezetül: a vagyoni ellenőrzést ne a rendőrség végezze, hanem az adóhatóság civil tisztviselői. A rendőrség csak akkor kapcsolódhasson be, ha alapos gyanú van bűncselekmény mértékű adócsalásra.

6. A szociálpolitika költségvetési forrásairól



Javaslataink nagy része (az adórendszerrel kapcsolatos észrevételeket kivéve) kétségkívül többletkiadásokat kíván. Ez a többlet persze – elfogadható engedmények árán – csökkenthető. Mégis fölmerül a kérdés, honnan lehet eszközöket szerezni egy ilyen, a jelenleginél igazságosabb szociálpolitikához.

Mindenekelőtt vegyük észre, hogy javaslataink között megtakarító hatásúak is vannak.

– Csökkentené az állam terheit, ha csak az alapszintű iskolai oktatás és egészségügyi ellátás volna ingyenes, továbbá ha piaci vállalkozásként iskolák és orvosi intézmények létesülhetnének.

– A munkanélküli-segély meg az átképzési segély új kiadás ugyan, de abból indulunk ki, hogy lényegesen kisebb összegű, mint amennyibe a veszteséget termelő munkahelyek fenntartása kerülne. Az ipar költségvetési támogatásának radikális csökkentése kényelmesen kiegyenlítené ezeket a ráfordításokat.

– Némi megtakarítást jelentene az állami gondozás intézményrendszerének leépítése, a gyámhatósági apparátus egy részének feleslegessé válása is.

– A nyugdíjplafon lejjebb hozása a nyugdíjalapra nehezedő terheket csökkentené.

– Bár csak hosszabb távon, ugyancsak megtakarító hatású volna a javasolt szociálpolitika azáltal, hogy a legrosszabb körülmények között élőket nem elnyomással, hanem társadalmi beilleszkedésük támogatásával tartja vissza a bűnözéstől. Ily módon a jövőben lényegesen kisebb létszámú rendőrségre és szabálysértési hatóságra lenne szükség.

További források:

– Az ipar modernizálása szempontjából nem fontos nagyberuházások (bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer, jamburgi földgázkitermelés, az újabban megpendített összeszerelő autógyárak stb.) leállítása. Az itt felszabaduló kapacitások ugyan feltehetően teljes egészében külső hiteltörlesztésre és műszaki modernizálásra fordítandók, az ésszerűtlen költekezés abbamaradása mégis enyhítené a lakossági fogyasztásra és a szociálpolitikára nehezedő nyomást is. Ugyanilyen általános nyomáscsökkentő hatása lenne a veszteséges vállalatokba ölt támogatások felszámolásának.

– A gazdaság adminisztratív irányításának megszüntetése feleslegessé tenné a kormányapparátusok számottevő részét. Ezek leépítése ismét csak megtakarítást hozhatna a költségvetésnek. A méltányosság is úgy kívánja, hogy a létszámcsökkentés ne szorítkozzon az iparvállalatok műhelyeire, hanem a párt, az államigazgatás, a tömegszervezetek és az erőszak-apparátusok alkalmazottai is a bőrükön érezzék a válság kényszerűségeit.
– Meg kell szüntetni a párt, a KISZ és a szakszervezetek költségvetési támogatását. Gazdaságunk jelenlegi, súlyos helyzetében kétszeresen is indokolt megkövetelni, hogy ne az állampolgárok adójából, hanem tagjaik befizetéseiből, híveik adományaiból és gazdasági vállalkozásokból tartsák el magukat.

– Meg kell szüntetni az olyan jóléti intézmények (üdülők, sporttelepek stb.) költségvetési támogatását, melyeket elsősorban a társadalom amúgy is kedvezményezett helyzetű csoportjai vesznek igénybe.

– Igazságosnak és célszerűnek tartanánk a nem saját használatban lévő vagy kihasználatlan ingatlanok alapos megadóztatását. Ilyen például a tulajdonos által nem lakott lakás. Lehetővé kell tenni, hogy egy család több lakást birtokoljon kifejezetten bérbeadás céljával, de – elismerve a magánlakások piaci bérét – az így szerzett járadékot jelentősen meg kellene adóztatni. Az újonnan épült vagy frissen felújított ingatlanok tulajdonosait kedvezményben lehetne részesíteni, amíg befektetésük megtérül.

V. Jogot az állampolgárnak!



Az alkotmány szerint a magyar állam tiszteletben tartja az emberi jogokat (54. § (1) bekezdés) – az emberi jogok állampolgári jogok. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának becikkelyezése (1976. évi 8. tvr.) rendszerbe foglalt jogszabályokkal töltötte ki az emberi jogok alkotmányos elismerésének elvét.

Az állampolgári jogok mégsem élveznek szilárd védelmet. Maga az alkotmány ingatja meg őket azzal, hogy elsőbbséget ad velük szemben „a szocialista társadalom” közelebbről meg nem határozott érdekeinek, és élvezésüket függővé teszi „az állampolgári kötelességek teljesítésétől” (54. § (2) bekezdés). Rendelkezések sokasága van hatályban, melyek sértik az egyén emberi jogait. Az állam jogi felépítése nem igazodik az emberi jogok tiszteletben tartásának alkotmányos kötelezettségéhez. Hiányoznak a garanciák, melyek jogsérelem esetén biztosíthatnák a sérelmes bánásmód megszüntetését, következményeinek kiküszöbölését.

Az állampolgár kiszolgáltatott a hatalom kénye-kedvének. Ha tűrhetően bánnak vele, azt a hatóság jóindulatának, kényelmességének vagy korrumpálhatóságának kell tulajdonítania. Sikert a meghunyászkodástól és az ügyeskedéstől remélhet, nem jogainak öntudatos követelésétől. Ez a helyzet önmagában is gyökeres változást kíván, de a gazdasági és politikai kibontakozás sem gondolható el az állampolgári jogok megszilárdítása nélkül. Törvénytisztelő és jogaikban biztos polgárok nélkül nincs hatékonyan működő piacgazdaság, sem társadalmi ellenőrzésnek és befolyásnak alávetett közhatalom.

– Átfogó revíziónak kell alávetni az állampolgári jogokat érintő jogszabályanyagot;

– Az állam jogi felépítését hozzá kell igazítani az állampolgári jogok tiszteletben tartásának normájához;

– Ki kell építeni a jogokat körülbástyázó garanciák rendszerét.

Szükség van az emberi jogok alkotmányjogi státusának tisztázására.

Ezt a feladatot megnyugtatóan országgyűlési határozattal lehet elvégezni. A határozatnak, az 54. § (2) bekezdését módosítva, ki kellene mondania, hogy

– az állampolgári jogaiban csak olyan kötelességszegésért lehet valakit korlátozni, amely büntető következményeket von maga után; a korlátozásnak a törvényes büntetés bírói kiszabásán kell alapulnia;

– kollektív érdekek az állampolgári jogok megszűkítését csupán rendkívüli állapotban igazolhatják; gazdasági, társadalmi vagy más közcélokat csak az állampolgári jogok szabta korlátok között szabad érvényesíteni;

– kizárólag a jogok alanya döntheti el, hogy jogaival élni kíván-e, saját érdekére hivatkozva jogának gyakorlására kényszeríteni vagy abban akadályozni senkit nem szabad; megengedhetetlen, hogy a jog gyakorlását a hozzá fűződő társadalmi szükséglet hiányára hivatkozva tiltsák;

– büntetni csak bűncselekményt szabad; elfogadhatatlan, hogy bűncselekménynek nem minősülő tevékenységeket vagy életmódokat akár átnevelés akár bűnmegelőzés céljával szankciókkal sújtsanak.

Felül kell vizsgálni az állampolgári jogokat érintő törvényeket és rendeleteket.

A revízió az emberi jogok alkotmányos státusának tisztázásából kell kiinduljon. De néhány lépést már az alkotmánymódosító országgyűlési határozat megszületése előtt is meg lehet tenni. Ezek egyszersmind átmeneti intézkedésekként javítanák az állampolgári jogok helyzetét, amíg a felülvizsgálat – hosszú időt kívánó – programja megvalósul.

– Az alkotmány szerint törvény állapítja meg az állampolgárok alapvető jogaira vonatkozó szabályokat (54. § (3) bekezdés). Még sincs átfogó törvény az állampolgári jogokról; a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát is csupán törvényerejű rendeletként iktatták be a magyar állam jogrendszerébe. Első lépésként az Országgyűlésnek deklarálnia kell, hogy az egyezségokmány: törvény.

– Az egyezségokmány becikkelyezése óla alig valami történt annak érdekében, hogy a jogszabályanyag egészét hozzáigazítsák az okmány aláírásából származó kötelezettségekhez (a személyhez fűződő jogok valamelyes gyarapodása, a büntetőeljárás alatt álló személy védelmének némi megszilárdítása). Viszont egy sor újabb rendelkezés született, amely tovább rontotta az állampolgárok jogi helyzetét (a rendőrhatósági kényszerintézkedések súlyosbítása; a szolgálatteljesítő rendőr gyakorlatilag korlátlan felhatalmazása a járókelők megmotozására; a sajtórendészeti és művészeti szabálysértés tényállásának megalkotása, az eljárás rendőri hatáskörbe utalása; a helyiségellenőrzés címén, ügyészi meghatalmazás nélkül végezhető házkutatás intézményének bevezetése; az ún. közveszélyes munkakerülés tényállásának a korábbinál tágabb meghatározása, büntetésének súlyosbítása; a házasfelek magánügyeibe beavatkozó új válási törvény). Az egyezségokmány törvényerőre emelésekor az Országgyűlés nyilatkozza ki, hogy a jogszabályanyagot összhangba kell hozni az okmányban foglalt elvekkel. Kérje fel az Alkotmányjogi Tanácsot, vizsgálja felül az egyezségokmány becikkelyezése óta hozott, az okmány szellemével ellenkező jogszabályokat.

– Addig is, amíg erre sor kerül, adjon ki a Legfelsőbb Bíróság elvi állásfoglalást, amely leszögezné, hogy valahányszor az állampolgár érdekét csorbító jogszabályok konfliktusba kerülnek az egyezségokmány rendelkezéseivel, a bíróságoknak az utóbbiak elsőbbségéből kell kiindulniuk.

Az állam jogi felépítésének összhangban kell lennie az emberi jogok tiszteletben tartásával.


– Beszéltünk már a jogszabályi hierarchia helyreállításának szükségességéről. Az állampolgári jogokat érintő szabályokat törvényben kell rögzíteni. A törvények nem szorítkozhatnak az általános elvek leszögezésére, a tényleges szabályozást nem szabad az igazgatási szervek végrehajtási utasításaira hagyni. A rendeleteknek összhangban kell lenniük a törvényekkel; konfliktus esetén a törvényé az elsőbbség.

– Ki kell küszöbölni a jogrendszerből az olyan szabályokat, amelyek általános, elvi részükben elismernek ugyan egy állampolgári jogot, de speciális rendelkezéseik között kibúvót biztosítanak a hatóság számára a jog elismeréséből származó kötelezettségek alól.

– Jól el kell különíteni egymástól a közjogi és a magánjogi szabályozás alá eső területeket. Az egypártrendszer fenntartásával járó kompromisszum kétségkívül szűkíti az állampolgári jogokat a közjogi szférában. Nem indokolja viszont a kompromisszum a magánjogi szférába tartozó állampolgári jogok korlátozását.

– Állampolgári jogától bárkit csak bírói határozattal szabad megfosztani. A rendőrség kényszerintézkedési felhatalmazásai (rendőri felügyelet, kitiltás, kényszerlakóhely kijelölése) megszüntetendők, ill. bírói eljáráshoz kötendők.

Az állampolgári jogokat garanciákkal kell körülbástyázni.

– Az államigazgatási eljárásról szóló, 1981. évi I. törvény kimondja, hogy az állampolgárok az igazgatási szervek határozatának bírói felülvizsgálatát kérhetik, ha az megvonja vagy korlátozza az alkotmányban biztosított és más alapvető jogukat (72. § (1) bekezdés). A törvény végrehajtási utasítása (63/1981. [XII. 5]. MT. sz. rendelet) azonban, tételesen felsorolva azokat az ügyeket, melyekkel az állampolgár bírósághoz fordulhat, ezt az általános meghatalmazást elfogadhatatlanul leszűkíti. Nem azt kell felsorolni, hogy milyen sérelmét viheti a polgár bíróság elé, hanem a (szűk körben tartandó) kivételeket. A sérelmes határozat szabálysértésnek minősítendő, ha kifejezetten állampolgári jogot sért, és bűncselekménynek, ha a jogsértés szándékos. (Szándékosságra utal például az eljárási szabályok ismételt megsértése, különösen, ha arra az ügyfél fölhívta a hatóság figyelmét.)

– Az államigazgatási eljárási törvény szerint az állampolgár érdekét sértő igazgatási határozatnak közölnie kell a döntés alapjául szolgáló jogszabályt, valamint a megállapított tényállást és annak bizonyítékait (43. § (1) bekezdés). Mégis, éppen az állampolgári jogokat érintő ügyekben rendszeresen megtörténik, hogy a hatóság a tények és bizonyítékok ismertetése helyett beéri a jogszabályban meghatározott törvényi tényállás idézésével. (Példa: útlevélkérelem elutasítása. „Így határoztam, mert külföldre történő utazása közérdeket sért.”) Az is előfordul, hogy a döntést nem publikált jogszabály, hanem belső használatra szánt miniszteri, főosztályvezetői, tanácselnöki utasítás alapján hozzák. (Példa: a Fővárosi Tanács elnökének határozata alapján egyesületalapítási kérelem mellé rendőrhatósági igazolást lehet kérni arról, hogy az egyesületi tevékenység anyagi feltételei biztosítva vannak.) Ki kell mondani, hogy az állampolgár érdekét sértő igazgatási határozatot kizárólag publikált jogszabály alapján, a döntést igazoló tényállás ismertetésével szabad hozni. Kérésre az ügyfél rendelkezésére kell bocsátani a határozat megalapozására bekért szakvéleményeket. Az eljárásrendet megszegő határozat minősüljön szabálysértésnek, ha törvényes érdeket sért, és bűncselekménynek, ha állampolgári jogot.

– Javaslataink ezen a ponton és más pontokon is a bíróságok szerepének megnövekedésével számolnak. A bírói hatalom erősödése azonban feltételezi, hogy növekszik a bírói függetlenség is. Annak érdekében pedig, hogy a bíróságok pártatlanul gyakorolják megnövekedett hatalmukat, növelni kell a tevékenységük fölötti nyilvános ellenőrzést. Ezekről az alapvető garanciális feltételekről külön szólnunk kell.

Független és ellenőrzött bíróságokra van szükség.

– Szűnjön meg a bírói testület fölötti igazságügy-minisztériumi gyámkodás. A hivatásos bírákat ne a minisztérium jelölése alapján válasszák, ne a minisztérium ossza be őket meghatározott bíróságokhoz.

– Érvényt kell szerezni annak a szabálynak, hogy a bírósági tárgyalás nyilvános. Ha a bíró nem rendel el zárt tárgyalást, minden érdeklődő számára biztosítani kell a részvétel lehetőségét. A tárgyalás nyilvánossága magában foglalja, hogy a jegyzetelést, hangfelvétel-készítést akadályozni nem szabad. A bíró fegyelmi felelősségre vonással járó vétséget követ el, ha a nyilvánosság feltételeit nem biztosítja, vagy a törvény rendelkezéseitől eltérően rendel el zárt tárgyalást.

– Nyilvánosságra kell hozni a bírói kar fegyelmi szabályzatát. Bírót akarata ellenére más bírósághoz helyezni, alacsonyabb beosztásba sorolni vagy a bírói megbízatásából visszahívni (ha hivatása gyakorlására nem vált képtelenné) csak fegyelmi szabály megsértése alapján lehessen, politikai indokok alapján nem. Fegyelmi szabálysértésnek az minősíthető, ha a bíró megszegi a perrendtartás szabályait, lelkiismeretlenül vagy más módon részrehajlóan jár el. Fegyelmi eljárást a tárgyalás bármely részvevője kezdeményezhessen. Ha a kezdeményező (bűnperben) a vádlott vagy ügyvédje, ill. (polgári perben) valamelyik peres fél vagy ügyvédje, a fegyelmi tárgyalást az ő jelenlétében folytassák le.

– Az egy hivatásos bíróból és két laikus ülnökből álló, elsőfokú tanácsban az ülnököknek nem jut több szerep, mint hogy jóváhagyják a bíró szakértői döntését. Indokolatlan, és növeli a laikus ülnökök függését, hogy nem egy-egy alkalomra, hanem több évre választják, és elhelyezik valamelyik bíróságnál. Mivel a bíróság területén működő vállalatok, szövetkezetek, társadalmi szervek és állami intézmények jelölik, elfogulatlansága nincs biztosítva. A bíráskodás pártatlanságát jobban szolgálná akár a tisztán laikus esküdtszék, akár a csupa hivatásos bíróból összeválogatott tanács intézménye.

– A vádlott vagy a peres felek számára lehetővé kell tenni, hogy elfogultság miatt elutasítsák akár az egész bíróságot, akár annak valamelyik tagját. Kérhessék, hogy ügyüket ne a területileg illetékes bíróság tárgyalja. A fegyveres szolgálat megtagadóinak ügyét ne katonai, hanem polgári bíróság elé utalják; vélelmezhető ugyanis, hogy a hadsereg – az érdekében sértett fél – kötelékébe tartozó bírák és ülnökök nem fognak részrehajlásmentesen eljárni.

– Indokolatlan a bírói ítélkezést arra korlátozni, hogy egyedi eseteket döntsön el, a törvényhozástól kapott általános szabályok alkalmazásával. Az új esetek gyakran vetnek föl törvényértelmezési problémákat. Ilyenkor a bíró a konkrét ügyben is csak akkor dönthet, ha általánosságban állást foglal a törvény helyes értelmezéséről. Ki kell mondani, hogy az általános érvényű, elvi döntéshozatal a bíróságoknak nem csupán joga, de feladatukból származó kötelessége is.

– Az alapvető, alkotmányjogi problémák végső eldöntésére alkotmánybíróságot kellene felállítani. Az Országgyűlés Alkotmányjogi Tanácsa még nem ez a szerv. Tagjai nem hivatásos bírák, határozathozatali joga korlátozott. Helytelen, hogy csak az intézmények és szervezetek meghatározott köre illetékes a tanács eljárását kezdeményezni: az indítványozás jogával bármely magyar állampolgárnak rendelkeznie kell. Szabályozásra szorul továbbá a közvélemény tájékoztatása; az állam polgárainak jogukban áll tudni, hogy milyen jogszabályokat vetettek alá alkotmányjogi felülvizsgálatnak, mi volt a döntés, és milyen indokokon alapult. Ennyire alapvető jogelvi kérdésekben a kisebbségi álláspont nyilvános kifejtése is indokolt.

Jogi védelmet a szociális kisebbségeknek.

Nem vehetjük sorra az állampolgári jogokat, hogy egyenként megvizsgáljuk, mit kellene tenni a megszilárdításukért. A részletekbe menő rendezés amúgy is szakértői munkát kíván. Itt csupán azokra a polgárjogi problémákra hívjuk föl a figyelmet, amelyek kisebbségi kategóriák sajátos szociális helyzetével kapcsolatosak. Az ő állampolgári helyzetük jóval rosszabb az átlagosnál; különleges figyelemmel kell feléjük fordulni.

Ilyen kategóriát alkotnak az ún. közveszélyes munkakerülők, az elmegyógyászati kezelésbe vett személyek, az alkoholisták és kábítószer-fogyasztók, az AIDS-fertőzésnek az átlagnál jobban kitett homoszexuális férfiak. Anélkül, hogy behatóan elemeznénk jogi helyzetük visszásságait, szeretnénk leszögezni, hogy az államnak milyen elveket kell követnie velük szembeni magatartásában.

– A munka (vagy bizonyítható jövedelem) nélküli élet önmagában nem büntethető. Nem csupán azért, mert nincs biztosítva, hogy ne ítéljenek el alkalmi munkából élő embereket, akik után munkáltatójuk nem adózik. Lényegesebb ok, hogy büntetni csak ténylegesen elkövetett (és felróható) bűncselekményt szabad.

– Az elmegyógyászati kezelés kényszerintézkedések sorozatából állhat, a beszállítástól a zárt osztályon tartáson át mindenféle terápiás eljárások alkalmazásáig. Ezért a kezelésbe vett személyeket különleges jogi védelem illeti meg. Ha jogképességük hiányát nem állapították meg, csak rendkívüli esetben és egészen rövid időre legyen megengedett hozzájárulásuk nélkül intézetbe szállítani őket. Ha jogképességük hiányát megállapították, az orvosi kényszerintézkedések alkalmazását törvényes képviselőjük jóváhagyásától kell függővé tenni. Szabadságuk jogtalan korlátozása, testi-lelki állapotuk jogtalan befolyásolása bűncselekménynek minősítendő.

– Szenvedélybetegeket nem szabad azon a címen kényszerű gyógykezelésnek alávetni, hogy saját egészségüket veszélyeztetik. Saját egészségéért mindenki önmaga előtt felelős; hatósági kényszert csak mások testi épségének, vagyonának, méltóságának védelmében megengedett alkalmazni.

– Az AIDS-fertőzésnek nagy valószínűséggel kitett személyek nyilvántartásba vétele csak akkor igazolható, ha 1. meggyőződtek róla, hogy ez a lépés segíti a fertőzés elszigetelését; 2. alapos okkal feltételezik, hogy az alternatív megoldások kevésbé hatékonyak, és 3. biztosítják, hogy az adatok nem kerülhetnek illetéktelen kézbe, és kizárólag a járványmegelőzés céljára használják fel őket. Adatvédelmi garanciák nyújtása nélkül a lajstromba vétel mindenképpen személyhez fűződő jogot sért, és további jogsértések kiindulópontja lehet.

– A kábítószer-fogyasztás önmagában nem bűncselekmény. Büntetőjogi következményekkel sújtani éppolyan jogellenes, mintha a dohányzás ártalmasságára hivatkozva a cigarettaszíváson rajtakapott személyt börtönöznék be.

A sorra vett csoportok számarányukat és társadalmi helyzetüket tekintve marginálisak. A többség hajlamos erkölcsi megvetéssel kezelni őket, vagy legalábbis óvakodik tőlük. Sokan helyeslik a velük szemben alkalmazott kényszerintézkedéseket. Ez azonban nem elégséges ok arra, hogy lemondjunk állampolgári jogaik védelméről. Az állampolgári jogok általános elveit a többség kész elfogadni: vállalni kell, hogy a közvélemény következetlenségeire rámutatva a marginális kisebbségek jogait is védelmünkbe vesszük.

Jogi védelmet a kisebbségi közösségeknek.

A szociális kisebbségek egy része közösséget alkot, vagy csak akkor válhat egyenjogúvá, ha módja van közösségbe szerveződni. Ilyenek a társadalmon belüli etnikai, kulturális, nemzetiségi, vallási csoportok. Valamennyiük jogi helyzetét megint csak nem tekinthetjük át. Egyetlen példát emelünk ki, a hívőkét. Ők a legszámosabb kisebbségi csoport; a különböző egyházak hívei együttvéve alighanem a lakosság többségét alkotják.

A hívőknek részint olyan jogokra van szükségük, melyek az állampolgárt közvetlenül az állammal szemben illetik meg: lelkiismereti szabadságra, jogegyenlőségre. Ezek a jogok elvben széles körű védelmet élveznek; tiszteletben tartásukról az alkotmány, a büntető törvénykönyv, a Polgári Törvénykönyv, a Munka Törvénykönyve rendelkezik. A megfogalmazások azonban általánosak; egy sor konkrét vonatkozásban nem védik kielégítően a hívő állampolgárt. Azokon a területeken, ahol a lelkiismereti szabadság és a jogegyenlőség különlegesen veszélyeztetett, speciálisabb szabályokat kell alkotni, így például ki kell mondani, hogy

– pedagógust nem szabad vallásos meggyőződésének titkolására kényszeríteni;

– államhivatalnokot nem szabad hátránnyal sújtani egyházi szertartások látogatásáért; a párttagok eltiltása egyházi esküvőkön és temetéseken való megjelenéstől alkotmányellenes;

– minden katonai szolgálatot teljesítő állampolgár számára biztosítani kell vallásának rendezett gyakorlását; lehetővé kell tenni, hogy a laktanyába bevigyék szent könyveiket, templomba járjanak, és megtartsák vallásuk rituális tilalmait (a lelkiismereti fegyverelutasítás problémájára alább visszatérünk).

Az egyént önmagában megillető jogok védelme azonban nem elegendő a vallásszabadság biztosításához. A hívő emberek túlnyomó többsége valamilyen – jobbára egyházzá szerveződött – közösségben éli hitéletét. A vallásszabadság, az egyén lelkiismereti szabadságán és az állampolgári jogegyenlőségen túl, a közösségi hitélethez fűződő jogok összességét jelenti.

Egyfelől az állam nem avatkozhat be a vallási közösségek belső ügyeibe, amíg azok a mindenkire egyaránt kötelező törvényeket megtartják. Másfelől a már elismert közösségeknek nem adhat közjogi kiváltságokat sem hívő, sem ateista polgáraival szemben. Ez a két feltétel együtt teszi az állam és az egyház elválasztását.

A vallásszabadság rovására elkövetett mindennapos jogsértések többsége azzal függ össze, hogy az állam és az egyház elválasztása nem valósult meg.

Az állam beavatkozik az egyházak belső életébe;

– Megőrizte főkegyúri jogait: a fontosabb egyházi tisztségek betöltéséhez előzetes állami engedélyt kell kérni, egyházi személyek szolgálati útlevélkérelméhez az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása szükséges stb. Az államnak nem tetsző papokat az ÁEH áthelyezteti.

– Az állam kézben tartja az egyházak anyagi ügyeit. Jövedelemforrásaikat az egyházi adó limitálásával és az egyházak gazdasági befektetéseinek akadályozásával erősen korlátozza. A nagyobb egyházak kormánysegélyre szorulnak, a segély kérése és elfogadása kiszolgáltatottá teszi őket. Ugyanakkor már 30 000 Ft értékösszeg fölött minden egyházi beruházást (például templomok renoválását) előzetes hatósági engedélyhez kötnek.

– Korlátozzák az egyházak és a hívek kapcsolatát. Új templom építését általában csak egy megszűnt régi helyében engedélyezik. Egész lakótelepek maradnak így templom nélkül. A ’70-es évek második fele óta engedélyezik, de szorosan felügyelik a plébániai hitoktatást; a hittankurzusokat be kell jelenteni a tanácsnál, a középiskolás korúak számára hittanórát tartani nem szabad. Az egyházi személyek és a laikus hívők nem hagyományos összejövetelei rendőri megfigyelés alatt állnak, és különféle megtorló intézkedéseket vonhatnak maguk után.

– 1946 és ’48 között minden egyházi egyesületet feloszlattak; vallásos egyesület alapítása azóta sem megengedett. Az egyházi keretekben végzett szociális munkát a legutolsó időkig üldözték; újabban – kivált az alkoholisták, kábítószer-fogyasztók és kallódó fiatalok körében végzett tevékenységet – megtűrik, de még mindig támadás érheti, ha térítéssel párosul.

– Az egyházi iskolák 1948-ban végrehajtott államosítása óta elenyészően kevés az egyházi kézben lévő iskolák száma. Tanszabadságuk minimális, lényegében arra korlátozódik, hogy a kötelező anyag mellett hittant oktathatnak.

– Korlátozzák az egyházi könyv- és lapkiadást. Az ÁEH dönt a kiadványok mennyiségéről és példányszámáról, a műveket cenzúrázza. Míg az állam egyfelől beavatkozik az egyházak belső életébe, másfelől a hívőket a hagyományos egyházak hierarchikus, szertartásos keretei közé igyekszik kényszeríteni. Az elismert egyházak monopóliumot kapnak a közösségi hitélet szervezésére; az állam rajtuk keresztül tartja kézben a hívők közötti együttműködést.

Új felekezet alapításához az ÁEH engedélyét kell kérni. A hivatal vagy egyáltalán nem, vagy csak hosszadalmas hercehurca után adja meg az elismerést. Különösen erős a hatóság ellenállása, ha az alakuló felekezet terjeszkedőképes, gyorsan növeli híveinek táborát.

– Az állam rendőri és közigazgatási úton üldözi a bejegyzetlen vallási közösségeket. Gyülekezeti összejöveteleiket szétzavarják, vezetőiket házkutatásokkal, szabálysértési eljárásokkal zaklatják, tagjaikat kihallgatják, munkahelyükön fölkeresik, fenyegetik.

– Az ÁEH igyekszik rászorítani az elismert egyházak vezetőit, hogy maguk számolják föl az egyházuk kebelében kialakuló vallási mozgalmakat.

– Különösen nagy a nyomás, ha a hagyományos kereteket áttörő mozgalmak kapcsolatot létesítenek több egyház között. A közös istentiszteletek és elmélkedések kezdeményezőit áthelyezés, felfüggesztés fenyegeti; a belügyi szervekkel is meggyűlhet a bajuk.

– A hatóság nyíltan kimondja, hogy nem tartja magát az állam és az egyház elválasztásának elvéhez, amikor a lelkiismereti fegyverelutasítás jelenségével kerül szembe. A hivatalos álláspont szerint fegyvermentes munkaszolgálatra azok a hívő és sorköteles állampolgárok jogosultak, akiknek egyházi vezetése kérte és elnyerte ezt a jogot. Egyetlen kisegyházról, a nazarénusokról van szó. A többi fegyverelutasító sorsa hosszú szabadságvesztés; a büntetés időtartama növekszik (1 év 8 hónapról, a szolgálat időtartamáról 2 és fél, 3 évre), a büntetési fokozat súlyosbodik (fogházról börtönre). Alternatív, civil szolgálatra még a privilegizált töredék sem tarthat igényt.

Új, a mai társadalom igényeinek és problémáinak megfelelő törvényt kell alkotni a vallásszabadságról (jelenleg is az 1895: XLIII. tc. van – elvben – érvényben, melyet a felekezetek jogállása közti különbséget megszüntető, 1947: XXXIII. tc.-kel módosítottak). A vallásszabadságról szóló törvénynek gondoskodni kell

– a lelkiismereti szabadságot és a jogegyenlőséget sértő intézkedések elleni védelemről;

– az egyházaknak és az egyházzá nem szerveződött vallási közösségeknek az állammal szembeni önállóságáról;

– a hívőknek az elismert egyházakkal szembeni önállóságáról, ideértve azt is, hogy lelkiismereti jogaik (így a fegyverelutasításhoz való jog) élvezése nem függhet egyházuk jogállásától, helyzetétől és politikai magatartásától. Törvényben kell biztosítani a fegyver nélküli, ill. civil szolgálat lehetőségét minden lelkiismereti fegyverelutasítónak.

• Társadalmi szerződés