Fordulóponton
A közmegegyezésnek vége.
Az ország rádöbbent, hogy a hatalom nem fogja teljesíteni ígéreteit. A gazdasági hanyatlás következményei már a munkásság elitjét és a szellemi középrétegeket is elérték. A közvélemény nem hiszi többé, hogy értelme volna az újabb és újabb áldozatoknak.
A vezetés elbizonytalanodott. Nem érti, miért képtelen megfordítani a romló irányzatokat. Sejtelme sincs, mit kezdjen a hirtelen fölerősödött elégedetlenséggel. Egyre kevésbé ura a tetteinek. Megosztottságát egyre kevésbé képes leplezni.
Az apparátusok nyugtalanok. Érzékelik az indulatok gyülekezését. Tapasztalják, hogy a szokott fogásokkal már nem mindig lehet engedelmeskedésre bírni az embereket. Nem találják a bevált közvetítőket: a párton kívüli tekintélyek visszavonulnak a hivatalos politika szolgálatából, a párttagság kezelhetetlenné válik.
Az általános elégedetlenség megszemélyesíti tárgyát. Ahogy korábban a konszolidációs korszak sikereit, most a korszakvég kudarcait azonosítja az ország Kádár Jánossal. A pártfőtitkár népszerűsége gyorsabban devalválódik, mint a forint. Egyetlen dolog van, amiben ma munkástól pártkáderig mindenki egyetért:
Kádárnak mennie kell.
Új személyek vagy új politika?
Kádár János az arany középút jelképe volt Magyarországon. Nem próbált nagyszabású társadalom-átalakító programokat ráerőszakolni a népre, mint Rákosi. Nem volt hajlandó elfogadni a kommunista párturalom korlátozását, mint Nagy Imre. A hatalom monopóliumának birtokában elkerülte, hogy bármely zúgolódásra képes csoport érdekeibe belegázoljon. Beérte apránként adagolt változásokkal. Hagyta, hogy aki csak tudja, kárpótolja magát veszteségeiért.
A sztálinizmustól meggyötört, az ’56-os felkelés ellenállhatatlan erejében csalódott, a megtorlás éveiben kivérzett és elfáradt ország helyeselte a konszolidáció politikáját. Biztonságos, nyugodt életkörülményeket kívánt. Cserébe tudomásul vette, hogy a párt uralkodik a nép nevében, és az apparátus uralkodik a párttagság nevében. Ez volt az úgynevezett közmegegyezés.
Csakhogy ma már senki nem hiszi, hogy a radikális döntések halogatása elhárítja a társadalmi érdekkonfliktusokat. Az óvatosság cselekvésképtelenségnek tűnik. A titkolózás a kudarcok takargatásának. A hatalom monopolizálása a kibontakozás akadályának. S ez így is van.
Kádár személy szerint felelős a vezetés tehetetlenné válásáért. Ő volt az, aki 1983-ban kijelentette: nem lesz második reform. 1984-ben ő követelte a VII. ötéves terv felelőtlen gazdaságélénkítési programját. Ő vezényelte az 1985-ös pártkongresszust, amely egyszerre ígért több beruházást, nagyobb fogyasztást, kiegyensúlyozottabb fizetési mérleget és mérséklődő inflációt. Döntő része volt abban, hogy a társadalom elől eltitkolták a bajok nagyságát, s hogy a kiútról folytatott vitákat elzárták a nyilvánosság elől. Amíg őhelyette a pénzügyminisztert meg a tervhivatal elnökét küldik nyugdíjba, nem lesz érdemi változás. Addig „politikánk” helyes, csupán a „végrehajtásba” csúsztak hibák.
Ám Kádár távozása önmagában semmit nem oldana meg. Ha utódai úgy próbálják meg kiigazítani az utolsó néhány év „tévedéseit”, hogy visszatérnek a párt „30 éve bevált” politikájához, akkor a válság megy tovább a maga útján. Marad a vegetálgatás, egyre rosszabb életkörülmények között. A háttérben pedig a katasztrófa rémképe: az állam pár éven belül fizetésképtelenné válhat, eljöhet az áramhiányok, a vég nélküli sorban állások, a zuhanó reáljövedelmek ideje.
Nem kell az összeomlásnak valóban bekövetkeznie: szüntelen kísértése önmagában is tarthatatlanná teheti a helyzetet.
Gyökeres politikai fordulatra van szükség.
A közmegegyezéstől a társadalmi szerződésig
A magyar gazdaság mai bajaira nincs egyszerű megoldás. Nem elég olyasmit mondani, mint 1953-ban, hogy hagyják abba a nehézipari beruházások erőltetését, és mindjárt több jut a fogyasztóknak. A tékozló iparpolitika feladása rövid távon a lakosságot is sújtaná. A legjobb stabilizációs és fellendülési program is átmeneti munkanélküliséggel, életszínvonal-csökkenéssel, társadalmi rétegek, iparágak, körzetek közötti feszültségekkel járna.
Mit kezdhet a vezetés ezekkel a konfliktusokkal? Az egyik lehetőség: szociális, nemzeti vagy faji demagógiával próbálja kárpótolni a tömegeket. Politikai hisztériával kombinált rendcsinálási, mozgósítási, központosítási kampányok, afféle észak-nyugati Románia. Látjuk, hogy ez az út hová vezet.
A másik lehetőség: érvényt szerezni a piac gazdasági követelményeinek, és vaskézzel fojtani el a társadalmi elégedetlenség minden megnyilvánulását. Szabad versennyel kombinált rendőrállam, afféle magyar Dél-Korea. Csakhogy Magyarország nem Délkelet-Ázsiában van. Itt ugyanazok az intézmények keményednek vissza diktatúrává, melyek szorításából a piacot ki kellene szabadítani.
Végül a harmadik út: a hallgatólagos közmegegyezés felbomlásától eljutni a nyílt egyezkedéshez. Mozgósító diktatúra vagy leszerelő diktatúra helyett társadalmi szerződés. Az érdekeltek részessé válása a kompromisszumok létrehozásában.
Társadalmi szerződés nélkül nem lesz nemzeti felemelkedés.
Ne csak háborogj – követelj!
Az egyezséghez azonban partnerek szükségeltetnek. Ez a hatalom 30 éven át mindent megtett, hogy egyetlen érdekcsoport, egyetlen véleményalkotó kör se válhasson a partnerévé. Most, a politikai bizonytalanság óráiban, ha akarna se lenne kivel tárgyalnia. Nem egyezhet meg az érdekeltek kinevezett képviselőivel; az ilyen megegyezést a társadalom nem tartja be. Csak az alul lévők bizonyíthatják, hogy szószólóikat vezetőiknek tekintik és hallgatnak rájuk. Ám ehhez meg kell mozdulniuk.
Az értelmiségnek ma már van egy politizáló magja – közgazdászok, szociológusok, újságírók, írók –, mely szorgalmazza a párbeszédet. Néhány szakértőcsoport saját kezdeményezésére átfogó reformjavaslatokkal lépett föl. Nem érik be vele, hogy elgondolásaikat a vezetés rendelkezésére bocsássák – irataik szabadon terjednek; kutatóintézetekben, szakmai társaságokban, klubokban, egyetemeken, magánlakásokon vitatják őket.
Ám közvetlen címzettjük és támaszuk egyelőre csupán az értelmiség. A lakosság szélesebb köreiben még csak az elégedetlenség erősödik. Nem gondolnak alternatívákra. Nem követelnek.
Igaz, a közhangulat várakozásteli. Csakhogy a feszült várakozás nem lehet tartós. Ha nem fordul át kezdeményezésbe, előtt-utóbb átadja helyét a beletörődésnek. S akkor már csak a rosszabbnál rosszabb lehetőségek maradnak.
A politika kulcskérdése ma az, hogy a hallgatólagos közmegegyezés felmondását követi-e a nyílt társadalmi szerződés sürgetése.
Nem elég zúgolódni a rossz politika következményei miatt – követelni kell egy másik politikát.
Hogyan?
Sok minden szól az ellen, hogy az emberek követelni kezdjenek. A pesszimizmus: az az érzés, hogy a gazdasági lecsúszás megállíthatatlan. A reformok lejáratódása: 1979 óta mindent reformálnak, mégsem változik semmi, kivéve, hogy az életkörülmények egyre romlanak. A hatalom ellenállásának érzékelése: mindegy, hogy „mi” mit tartanánk jónak, „ők” úgyis azt csinálják, ami nekik tetszik.
A pesszimizmus leküzdhető, amíg a várakozás ki nem huny. A régi vezetéssel való szakítás lehetővé teheti a reform megkülönböztetését a reformálgatástól. De mit lehet elérni a hatalom ellenállásával szemben?
Valóban, a rendszer az alulról kiinduló követelések elszigetelésére, leszerelésére és megtorlására van megalkotva. De vegyük észre: nem ugyanúgy működik válságban, mint normális körülmények között. Az elbizonytalanodott, egymással meghasonlott vezetők, a nyugtalan apparátusok nem tudnak félresöpörni minden kezdeményezést.
Bármely fórum jó, ahol az alul lévők megszólalhatnak. Jó a képviselői és tanácstagi beszámológyűlés, jók a Hazafias Népfront és a TIT rendezvényei, a klubok, a politikai szemináriumok, a szabad pártnapok. De a legjobb a munkahelyi nyilvánosság, a termelési tanácskozás, műhelyértekezlet, a szakszervezet, a KISZ, a párt taggyűlése. Hívjuk le az ország vezetőit a gyárakba és az intézményekbe, írásba foglalt határozatokkal bombázzuk a politikai és társadalmi szervezetek központjait. Reagáljunk a Központi Bizottság, a SZOT és a kormány közleményeire. Követeljük, hogy tegyék hozzáférhetővé a reformviták anyagait. Hívjuk meg a szerzőket. Foglaljunk állást tervezeteikkel kapcsolatban. Dolgozzuk ki elképzeléseinket a saját munkahelyünk jövőjéről. Alapítsunk munkahelyi reformklubokat.
Vannak választott képviselőink: kötelesek képviselni bennünket! Ha a szakszervezeti titkár nem jár el a tagság érdekeinek védelmében, ha a KISZ-titkár, a párttitkár szembekerül választóival, vissza lehet hívni őket. Érezzék csak, hogy most jobban függenek alulról.
Vegyük észre, javultak az összefogás esélyei. Az emberek kevésbé megfélemlíthetők és lebeszélhetők. S ha a hivatalos keretek meghódítása nem megy, át lehet lépni rajtuk. Az elmúlt években megnőtt a társadalmi engedetlenség tere. Gondoljunk az olyan példákra, mint a tehofizetés tömeges megtagadása. Vagy az egyezkedéssel végződött, műhelyszintű sztrájkokra. Vagy arra, hogy a ’80-as években minden március 15-én ezrek tüntetnek.
Teremtsünk nyilvánosságot az alulról induló kezdeményezéseknek. Követeléseinket ne csak fölfelé továbbítsuk, küldjük meg a sajtónak és a társmunkahelyek szervezeteinek. Gyűléseinkre hívjunk meg külső résztvevőket. Tartsunk közös tanácskozásokat a hasonló helyzetben lévők képviselőivel. Próbáljunk meg tájékoztatót kiadni; ha lehet, rendszeresen, ha nem megy, legalább alkalmilag.
A hatalom csak akkor fog párbeszédbe bocsátkozni, ha tapasztalja, hogy nemcsak értelmiségiekkel kell egyezkednie.
Mit követeljünk?
A jelenlegi vezetés szerint többet fogyasztunk, mint amennyit megtermeltünk. De nem úgy van-e inkább, hogy a gazdaságpolitika többet ölt bele soha meg nem térülő beruházásokba, mint amennyit a fogyasztóktól sikerült elvennie?
Amíg a vezetés nem ismeri el felelősségét a kialakult helyzetért, amíg nem küszöböli ki a tékozló felhalmozás okait, addig a dolgozóknak az az érdekük, hogy igyekezzenek bér- vagy juttatásnövelést kicsikarni. Addig a társadalom nem felelhet mást a takarékoskodási felszólításokra: amit megettünk, azt nem tudják elherdálni.
Ám tudnunk kell: hosszabb távon a bérek és juttatások emelése nem segít rajtunk. A válság árát mindenképpen meg kell fizetni, bárkit terhel is érte a felelősség. De nem mindegy, hogyan fizetünk.
Vagy lesz program a gazdaság stabilizálására és reformjára, s akkor a piaci egyensúly helyreállításáért kell átmeneti veszteségeket vállalni. Vagy nem lesz stabilizáció és reform, és akkor a hanyatlás következményeit kell elviselnünk.
Nemzeti érdek, hogy – ha már fizetni kell – a reformért, és ne az elmulasztásért fizessünk. A reform: felzárkózás a világgazdaság fejlődő régióihoz. A reform elszabotálása: lesüllyedés a harmadik világ stagnáló országai közé.
Mi kell a felzárkózáshoz?
– A különböző tulajdonformák egyenjogúsítása a gazdaság piaci szférájában. Jogi biztonság magánvállalkozások alapításához és a magántőkék befektetéséhez. Egységes adózási, hitelfelvételi, üzletkötési és külkereskedelmi feltételek minden gazdasági szervezettípus, minden egyes vállalat számára.
– Önkényes, adminisztratív jövedelem-elvonás helyett a kibocsátott pénz mennyiségének szabályozásával biztosított keresetkorlátozás.
– Az ár- és bérmechanizmusok hatósági manipulálásának visszaszorítása.
– A pénz- és tőkepiac kiépítése, a központi (nem piaci) beruházások arányának számottevő csökkentése.
– Az elburjánzott monopóliumok leépítése, a gazdaságilag indokolatlan vállalatméretek csökkentése, új kis- és középvállalatok sokasága.
– Adminisztratív exportkikényszerítés és importvisszafogás helyett rugalmas árfolyam-politika a külkereskedelmi egyensúly érdekében.
– Szakítás az önellátó KGST programjával, nyitást a világgazdaság felé. A KGST-n belül a vállalatok közötti, üzleti kapcsolatok bővítése, elfordulás a gazdaságilag előnytelen, politikai úton létrehozott kooperációtól.
Lehet-e egy ilyen reformprogramnak széles tábora Magyarországon? Véleményünk szerint lehet. A sorra vett pontok többsége igen sokak számára rokonszenves.
De a fenntartások is számosak. Részint érdekek (nemcsak a hatalomhoz fűződő érdekek) szólnak a reform ellen: nem világos, hogy induláskor milyen méretű inflációt, jövedelemcsökkenést, munkanélküliséget hozna; bizonyos ágazatokat, körzeteket, szakmákat, üzemeket külön is hátrányosan sújtana. Részint pedig elvek (nemcsak a hatalom berkeiben vallott elvek) szülik az ellenérzéseket: az a fajta egyenlőségeszmény, amely nem tűri a vállalkozásból származó többletjövedelmet, a vagyonbefektetésből származó nyereséget; az a fajta biztonságeszmény, amely nem fér össze az átmeneti munkanélküliséggel, a reáljövedelmek ingadozásaival.
Az ilyen aggályok ereje csökken, ha
– a lakosság tapasztalja, hogy a fogyasztás korlátozása előtt az állam már visszafogott minden elhalasztható vagy önmagában is kétséges beruházást (bős–nagymarosi vízlépcső, jamburgi földgázkitermelés, védelmi kiadások);
– a megtakarítási program keretében az adminisztratív apparátusokat is arányosan csökkentik, kezdve a párt apparátusain;
– a vállalkozás jogi biztonságának megteremtésével a magánszféra az állami iparból elbocsátott munkaerő egyik fő befogadójává válik;
– a piaci kényszer mellett működésbe lép az érdekszervezetek nyomása is.
Mégis, mivel a gazdasági reform nem lehetséges fájdalmas átrendeződésekkel járó stabilizáció nélkül, ezért a vele szembeni aggályok teljesen nem oszlathatók el.
Viszont a politikai változások kívánatos voltával azok is egyetértenek, akik a gazdasági válságból az elvonó-újraelosztó állam oltalma alá vágynak vissza. A hatalom körein kívül senkit nem kell meggyőzni róla, hogy
– elég volt a tömegtájékoztatás hazugságaiból,
– elég volt abból, hogy a nép megkérdezése nélkül döntenek, aztán vele fizettetik meg a rossz döntések árát;
– elég volt abból, hogy a szakszervezet az államot képviseli a munkavállalókkal szemben;
– elég volt az állampolgári jogok megcsúfolásából. Erre az egyetértésre támaszkodva lehet tábort szerezni a gazdasági reform ügyének is.
A gazdasági reformprogramnak a politikai átalakulás programjára kell épülnie.
Egy politikai program körvonalai
Magyarországnak utoljára 1956 adott politikai programot. E szöveg szerzői azok közé tartoznak, akik szerint a történelem nem tette túlhaladottá október alapvető követeléseit:
– többpártrendszert, képviseleti demokráciát az államvezetésben;
– önkormányzatot a munkahelyeken és a településeken;
– nemzeti önrendelkezést, semlegességet a külpolitikában.
Meggyőződésünk azonban, hogy e követeléseket az ország mai politikai helyzetében napirendre tűzni nem lehet, s valószínűnek tartjuk, hogy ez a helyzet még hosszú ideig nem fog lényegesen változni. Javultak viszont az ahhoz hasonló, kompromisszumos megoldások feltételei, amelyekre ’56 novemberében a demokratikus pártok maradványai és a munkástanácsok tettek ajánlatot.
Hisz ma nem egy bukott forradalom vívja utóvédharcait a berendezkedő restaurációs rezsimmel. A konszolidáció óta végbement fejlődés is számít: polgárjogot nyert a tömegfogyasztás, elfogadottabbá váltak a piaci magatartások, létrejött néhány nyugati orientációjú társadalomtudományi közösség, felbomlott a hivatalos ideológia, s megnőtt a szaktudás presztízse, csökkent a távolság a káderek új nemzedéke és a szakmai elitek között. Javultak a külső feltételek is: a magyar állam nyitottabb Nyugat felé, mint 30 éve volt, a szovjet beavatkozás lehetősége csökkent, a Szovjetunió vezetőinek tűrőképessége növekedett.
Ebből kiindulva gondolkodunk rajta, hogyan lehet a növekvő elégedetlenséget célirányos politikai követelésekké formálni. Adottnak vesszük, adottnak kell vennünk az egypárturalmat, a párt bizonyos közhatalmi előjogait. Azt vizsgáljuk, miként lehetne végre föltenni e keretek között a forradalom leverése óta elnapolt politikai alapkérdéseket.
Mert ideje föltenni őket.
Kompromisszumos megoldásokat javaslunk, jóval kevesebbet, mint amire az ember vágyik. De ezek a kompromisszumok már most érzékelhető változást hoznának a hatalom és a társadalom viszonyában. S ha megvalósulnának, lehetővé tennék a rendezett továbbfejlődést egy demokratikus, önkormányzatú, önálló Magyarország felé.
Azt javasoljuk, jelszavaink legyenek:
– A párturalom alkotmányos korlátozását, szuverén törvényhozást, felelős kormányt.
– Törvényekkel körülírt sajtószabadságot.
– Érdekvédelmi és egyesülési jogokat, jogi védelmet a munkavállalónak.
– Szociális biztonságot, méltányos szociálpolitikát.
– Jogot az állampolgárnak.