Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Másfél hónappal ezelőtt (a Magyar Fórum július 9-i számában) Csurka nekirontott a tűzoltóság vezetésének. A cikkre az érintetteken kívül senki sem figyelt fel, holott a támadás rejtett címzettje maga a belügyminiszter volt. Vajon a burkolt támadást – morfondíroztunk lapunkban – nem az magyarázza-e, hogy az MDF-ben időszerűvé vált az utódlás gondja, és „az MDF vezető köreiben, az egyetlen reálisan létező MDF-irányzat a népnemzeti hangadói között eldőlőben van a kérdés, hogy nem az erős belügyminiszter, hanem a kemény maghoz tartozó régi harcos, Für Lajos lesz az MDF-kormány következő miniszterelnöke”, (Beszélő, 1992. augusztus 1.) A Beszélő kasszandrai cikke azonban, éppoly észrevétlen maradt, mint Csurka eredeti írása.

Kormánypárti a kormány ellen

Csurka eközben folytatta a támadását a kormányzat ellen. Július 23-án a honvédség vezetésébe mart bele, szembeállítva a parancsnokságot a Für „Lajos vezette Honvédelmi Minisztériummal. Ez persze önmagában nem újdonság, a honvédség kettős irányítását sokan bírálják ellenzéki oldalról is. Csurka azonban a parancsnokság (Cs. tévesen főparancsnokságot ír, nyilván a köztársasági elnök főparancsnoki státusára gondolva) lojalitását kérdőjelezi meg. A megjegyzésnek súlyt utólagosan az ad, hogy a miniszterelnök augusztus 20-i beszédében mintegy Csurkának is válaszolva szokatlan határozottsággal jelentette ki: „a magyar honvédség örökre kivívta a bizalmunkat.”

Meglepőbb, hogy Csurka meg a Magyar Fórum ezután a népi-nemzeti gondolattól korántsem idegenkedő Andrásfalvy Bertalannal akaszkodik össze. „Most székház kell neki (ti. Soros Györgynek), meg egyetemi előadótermek, meg egyáltalán hely. Magyar ingatlanok, emberek…” – hangzik el a Vasárnapi Újság augusztus 2-i adásában, holott a képviselőpublicista jól tudja, hogy kész a megállapodás: Andrásfalvy minisztériuma tartozásának jóváírásával egyidejűleg belvárosi épületet ad el a Soros György tervezte Közép-európai Egyetem céljára. Az ingatlanvásárlás egyúttal csat-tanós cáfolata Csurka vágyteli gondolatának, miszerint Soros tönkrement, és távozni készül az országból. A Magyar Fórum azonban nem nyugszik, a szerződés aláírása után kérdőre vonja személyesen a minisztert, és elutasító-szabadkozó nyilatkozatra kényszeríti (augusztus 13.). Nyilvánvaló tehát, hogy Csurka néhány gondolata nem holmi ad hoc reakció Katona Tamás kompromisszumkeresést sejtető médiumügyi tárgyalásaira (ezt az írás terjedelme is kizárja), hanem egy megtervezett hadjárat látványos csatája. Ezt erősíti meg Csurka is: „egész nyáron dolgoztam ezen az íráson” – válaszolja Varga Andrea kérdésére a Napi augusztus 25-i számában.

Gyér előrejelzések, óvatos politikusok

A sajtó ellenben nemhogy a készülő vihart nem jelezte előre, de a tanulmány megjelenését is csak háromnapos késéssel vette észre. A Magyar Fórum augusztus 20-i száma nyilvánvalóan már szerdán megjelent, a Csurka-ügy azonban csak szombaton kezdődött, amikor a nyolc újságoldalnyi tanulmányt a Népszabadság, majd – a Népszabadság nyomán – a rádió szombati lapszemléje ismertette. A rövid ismertetés természetszerűen a tanulmány végkövetkeztetését emelte ki: ki kell jelölni Antall József utódját. Elsősorban ezt ismételte az elektronikus sajtó a hét végén, s főképp erre reagáltak a hétfői lapokban megszólaltatott politikusok.

Az információhiány kapóra jött a megkérdezetteknek. Erre hivatkozott Kulin Ferenc is, holott ő ment el legtovább Csurka bírálatában. A kulturális bizottság elnöke világosan megmondja: az alkotmányos problémák karhatalmi megoldásának útján, a diktatórikus kormányzás útján nem követné az MDF-et. Más kormánypárti politikusok – Maróti László Ferenc, Medgyaszay László, Roszik Gábor az MDF-ből, a kereszténydemokrata Csépe Béla és Hasznos Miklós, a kisgazda Dragon Pál –elfogadják vagy legalábbis nem utasítják el Csurka helyzetértékelését, s legfeljebb a közíró-alelnök stílustalanságát bírálják, illetőleg azt, hogy a nyilvánosság elé visz belső pártproblémákat. Az ellenzék politikusai ellenben inkább kicsinylik Csurka jelentőségét, csupán Fodor Gábor szól „látens veszélyről”. Tölgyessy Péter találóan fogalmaz: „A kérdés most már az, hogy mi a koalíció fő ereje: a miniszterelnök konzervativizmusa, vagy Katona Tamás reformista korrekciói, avagy Csurka szélsőjobbos mozgalmi radikalizmusa.” Hozzátehetjük az is kérdés, hogy ezek az irányzatok legyőzik-e, vagy inkább kiegészítik és titkon támogatják egymást.

A miniszterelnököt mindenesetre a személyét ért brutális támadás sem késztette arra, hogy egyáltalán szóba hozza azt a – Babits szavával – „veszedelmes világnézetet”, amely pártja programadó alelnökének politikáját meghatározza. A Hétnek adott interjújában Feledy Péter rendkívül udvarias kérdéseire válaszolva kizárólag megnyugtató egészségi állapotáról beszélt, meg az MDF–SZDSZ 1990-es megállapodását védte meg, amelynek szükségszerű voltát egyébként – sziporkázó szidalmak közepette – Csurka is elismerte. Ezen túl azonban nemcsak a zsidó világ-összeesküvés képzelmére nem reagált, nemcsak a rádió és a televízió rendőri erővel való megtisztításának ötletét nem utasította vissza, de szó nélkül hagyta azt a zsaroló fenyegetést is, hogy amennyiben a népi-nemzeti radikálisok követelései nem teljesülnek, az MDF maradékának magára kell hagyma a kormányt. A kormány ráment a rendszerváltásra, „az MDF azonban nem veszhet oda”. A párt, a Párt, a PÁRT felette áll kormánynak, jognak, államnak. Ezt nem Lenin és Sztálin állítja, hanem Csurka István. Mert az MDF-ben „együtt van a magyarság minden szerzett, megszenvedett és forradalomban felmutatott értéke”.

Mit kíván Csurka István?

A végtelen mondattengerből csak néhány követelést emelhetünk ki. Az első követelmény „magyarságunk megvallása”. Itt kerül sor az egykori MSZMP nemzeti reformszárnyának megkövetésére, az együttműködés lehetőségének felvillantására azokkal a volt kommunistákkal – Pozsgay Imre említtetik név szerint, valamint Szűrös Mátyás és csapata –, akikben megvan az ehhez szükséges „magyarságminimum”. Magyarán minimum a lakitelki harmadikutasság feltámasztásáról van szó. Még magyaránabbul: egy olyan szocializmusról, amely az „internacionalista” szovjet szocializmussal ellentétben – nemzeti.

Ebből következik a szociális igazságtétel, a „népi gyökerű nemzeti középosztály” megteremtése mindenekelőtt kárpótlási törvények sorozata révén. Továbbá a nómenklatúra „kiütése”, megfélemlítése néhány száz kirakatper segítségével. A tömegkommunikációban a legfontosabb feladat „a nagy galíciai bevándorlás óta”, illetve 1945 óta fennálló liberális és bolsevik zsidó hatalmi folyamatosság leleplezése. Ehhez van szükség a tévé és a rádió megtisztítására, akár rendőri erővel. A pragmatizmussal és keménységgel megnyert fiatalságot pedig be kell ültetni „a kivénhedt bolsevikok” székébe, persze csak akkor, ha maga is elutasítja azt, amit „elfogadhatatlannak tartunk”. Így az ifjúság képessé válik arra, hogy szembenézzen az 1995, a jaltai szerződés lejárta (?) utáni új helyzettel, el tudja hárítani „az új veszélyeket”, és élni tud „az új magyar életteretteremtő (sic!) lehetőségekkel”. Történészek vitatkozhatnak róla, honnan örökölt ez a program többet: Bajcsy-Zsilinszky nemzeti radikalizmusából, Imrédy magyar megújhodásából avagy Szálasi hungarista nemzeti szocializmusából.

Csurka-csúsztatások

Oldalakat tölthetne meg, mennyi csúsztatás, ferdítés (magyarán: hazugság) van Csurka történeti áttekintésében. Találomra néhány: A Társadalmi Szerződés szerzői felsorolják a Kádár-rendszer bűnöseit, Aczél György neve azonban nem szerepel a listában – állítja Csurka. A Társadalmi Szerződésben nincs ilyen felsorolás, egyedül Kádár neve szerepel a bevezetésben. A Dunagate-botránynak semmi gyakorlati jelentősége nem volt, csak publicitást biztosított a szereplőinek. Köztudott, hogy Végvári őrnagy elsőként Roszik Gábort kereste meg, csak Roszik nem tudott mit kezdeni az információval. A „Pozsgayhoz húzó belügyminiszter”, Horváth István a botrány kirobbanásáig lehallgattatta az ellenzéki politikusok telefonját, ügynököket helyeztetett el a pártokban. A Végvári-féle jelentésekből tudjuk például, hogy Csurka 1989 őszén is azt mondta – telefonon! –, hogy Pozsgayval inkább együtt tud működni, mint az SZDSZ-szel. A külföldi tőke a nagykoalíció elmaradása miatt vont ki 800 millió dollárt a Nemzeti Bankból. Ezt az állítást Hárshegyi Frigyes, az MNB alelnöke már hitelesen cáfolta (Magyar Hírlap, augusztus 24.); a folyamatos tőkekivonást sokkal inkább az MDF hazug, Apák és fiúk stílusú kampánya okozta. Csurka egyébként ma is büszke erre a kampányra, ennek tulajdonítja az MDF választási sikerét, holott az adatok elemzése világosan megmutatja: az MDF győzelmét a második fordulóban mindenekelőtt az SZDSZ radikalizmusától megrettent MSZP–MSZMP-szavazóknak köszönheti. Göncz Árpád nem hadsereg-főparancsnoki jogkörét kiterjesztve akadályozta meg a honvédség szállító járműveinek bevetését a taxisblokád idején, hanem államfői kötelezettségének megfelelően tiltotta meg a kormány alkotmányellenes rendelkezésének végrehajtását – megmentve ezzel az országot egy esetleges véres tragédiától. Arra a csacsiságra pedig, hogy a taxisblokádot valakik szándékosan időzítették Antall József kórházi ápolásának idejére – igaza van Pető Ivánnak –, szót sem érdemes vesztegetni.

Vajon a többire igen?

Félő, hogy igen.

Veszélyes-e az alelnök?

Nem mintha Csurka a maga szélsőjobbos radikalizmusával tömegeket tudna mozgatni. Az ő tömegei ezres nagyságrendűek, népszerűségi mutatója pedig a skála alsó harmadában helyezkedik el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Csurkának nincs meghatározó szava az MDF országos gyűlésén, a választmányban, s talán a parlamenti frakcióban is. Antall József jövevény az MDF-ben, s ellenfeleit, úgy látszik, nem tudta úgy kiszorítani, maga alá gyűrni, ahogy példaképe, Bethlen István tette, például a vidékre száműzött, váratlanul elhunyt Nagyatádival, az Egységes Pártban. Antall József volt az, aki kiűzte a harmadikutas gondolatot az MDF-ből, de a populizmust nem tudta vagy nem akarta kiűzni, és az most, amikor a párt leszálló ágban van, feltámad ellene. Az igaz, hogy Csurka mögött nem áll kormányképes erő. De vajon a jelenlegi kormányból hányan távoznának, ha az MDF országos gyűlésének döntése nyomán például Für Lajos lenne a miniszterelnök, és a Csurka-program fokról fokra elkezdene megvalósulni. Lehet, hogy csak azok, akiket ők küldenének: Katona Tamás, Kupa Mihály, talán Szabó Iván. De vajon felállna magától: Andrásfalvy, Boross, Balsai, Szabó Tamás, Schamschula? Aligha! Miért is tennék?

Ismét ott állunk szemben a dilemmával, amely a kádári évtizedekben a kritikus értelmiséget gyötörte: Kádárt kell-e támogatni, mert ha megbukik, Biszku jön helyette vagy Németh Károly. Nem tudjuk, volt-e tényleges esélye, hogy létrejöjjön – Csurkáék ellenében is – az a bizonyos, bizalmas kamarilla-együttműködés Antall és az SZDSZ között. Ezt a kísérletet az SZDSZ elügyetlenkedte: á lombik szétpattant, mielőtt sikerült volna betölteni a varázsfolyadékot.

A mai helyzetben nincs más lehetőség, mint újra meg újra elmondani: a Csurka-féle iránynak nem lehet politikai súlya egy alkotmányos demokráciában. Ha meg akarjuk őrizni a Magyar Köztársaság belső békéjét, nemzetközi tekintélyét – Csurkának mennie kell!

Ha a miniszterelnök el merné szánni magát arra, hogy valóban erre törekedjen, a liberális erők ebben, úgy hiszem, támogatnák.

• Beszélő