Mindenről a németek tehetnek?
Warren Christopher amerikai külügyminiszter az USA Today című napilapnak adott interjújában kijelentette, hogy Németországot részfelelősség terheli a boszniai polgárháborúért. A probléma Horvátország, majd Bosznia-Hercegovina elismerésével vette kezdetét, márpedig erre Németország beszélte rá európai partnereit.
Christopher kijelentésében csak annyi az új, hogy ő, az amerikai külügyminiszter tette. Politikai megfigyelők már régóta vitatkoznak a „korai elismerések” és az erőszak eszkalációja közötti esetleges összefüggésről, és az uralkodó vélemény szerint ez az összefüggés fennáll.
A németeket mégis érzékenyen érintették Christopher keresetlen szavai: előbb a washingtoni német nagykövet, majd Kinkel külügyminiszter, végül pedig Kohl kancellár utasította határozottan vissza az amerikai bírálatot. A német politikusok tagadják, hogy az elismeréseknek közük lenne az erőszak eszkalációjához, utólag is helyesnek tartják a német elismeréspárti álláspontot, és hangsúlyozzák, hogy egyébként is kollektív döntésről volt szó.
Noha mindkét fél arra törekszik, hogy az amerikai–német viszonyban keletkezett feszültséget enyhítse, az amerikaiak vonakodnak visszavonni a kritikát, Bonn pedig – nem hivatalosan – füstölög. Christopher nem azért domborította ki a szóban forgó összefüggést („made the point”), hogy ezzel megterhelje a baráti kapcsolatokat – mondták kicsit sem visszakozva az amerikaiak. Ugyanakkor magukat megnevezni nem akaró bonni politikusok a Clinton-adminisztráció külpolitikáját a kiszámíthatatlan carteri külpolitikához hasonlítgatják, emlékeztetnek arra, hogy Bosznia-Hercegovina elismerése mellett az amerikaiak kardoskodtak a leghangosabban, és hangot adnak annak a gyanújuknak, hogy az amerikaiak csak saját Balkán-politikájuk kudarcáról akarják elterelni a figyelmet, amikor bűnbaknak kiáltják ki a németeket.
Roland Dumas volt francia külügyminiszter szerint nemcsak Németországot, hanem a Vatikánt is óriási felelősség terheli a jugoszláv válság súlyosbodásáért. Megállapításával a levitézlett szocialista politikus saját hazájában sem aratott sikert. A Monde úgy találta, hogy a szerb vezérek nyelvén beszél.
Jaj a legyőzöttnek
„Boszniát nem lehet egységes, többnemzetiségű államként megtartani” – ismerte be kudarcát Lord Owen a genfi Bosznia-konferencia színhelyén. A megoldás: Bosznia feldarabolása három részállamra a jelenlegi frontvonalak mentén. A szerbek kapnak egy szép nagy, Szerbiával határos területet, a horvátok egy kisebb, Horvárországgal határos területet, a muszlimok pedig, akik a háború előtt Bosznia-Hercegovina lakosságának 44 százalékát tették ki, két rezervátumot, egyet Közép-Boszniában, egyet pedig Bihács környékén.
Az eredeti Vance–Owen-tervről sok rosszat el lehetett mondani, és sok rosszat el is mondtak. Leginkább azt, hogy illuzórikus volt, mert még ahhoz is hatalmas békekikényszerítő haderőt kellett volna évekre elkötelezni, hogy megvalósulásának némi csekély esélyt adjanak. Ez tagadhatatlan, de azért a tervnek voltak előnyös tulajdonságai is: nem jutalmazott gaztetteket, igazságosságra törekedett, és adott némi csekély esélyt a muszlimok megmaradásának. A Genfben most asztalon lévő tervezet ezzel szemben minden diplomáciai szóvirág ellenére területtel jutalmazza az etnikai tisztogatásokat, égbekiáltóan igazságtalan a muszlimokkal szemben, akiket halálra ítél mint nemzetet (vagy ha így jobban tetszik: mint szociokulturális közösséget), és gettólétre mint egyéneket. Viktor Meier arra mutat rá a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, hogy a kétmillió muszlimnak maximum fele fér el a nekik szánt területeken. Mi lesz a többivel? – kérdezi. Mi lesz a háromszázezer Horvátországba menekült muszlimmal? Néhány száz kétségbeesett boszniai muszlim már arra kényszerült, hogy egy fillér nélkül Pakisztánba és Jordániába „vándoroljon ki”. Az lesz a sorsa minden „fölösleges” boszniai muszlimnak, európai kultúrájú embereknek, hogy kulturális környezetükből kiszakítva ázsiai nyomornegyedekben pakolják le őket?
Sok megfigyelő abban is kételkedik, hogy az új terv kevésbé illuzórikus, mint az eredeti volt. Aligha valószínű, hogy a Nyugat képes lesz általa megszabadulni ex-Jugoszlávia gondjától. A sarokba szorított muszlimok még okozhatnak kellemetlenségeket, akár arra is vágyat érezhetnek, hogy dühüket ex-Jugoszlávián kívül is kifejezésre juttassák. A tapasztalat azt mutatja, hogy egyezmények ebben a konfliktusban nem sokat érnek. A szerbek és horvátok bármikor ismét egymás torkának ugorhatnak. S a hárommillió belső menekültet akkor is etetni kell, ha a muszlimok egy része illedelmesen Pakisztánban hal éhen.
A japán csoda
Egynémely kormánypárti politikusunkat közismerten vonzza a dicsőséges japán példa. Bizonyára az imponáló gazdasági teljesítmény által megteremtett jólét is, de a japán úton más finomságokat is lehet találni: központosító, mélynemzeti modernizációt, tekintélyelvű elemeket a politikai rendszerben, és azt, ami leginkább kell nekünk egyetlen párt tartós, mikiegerek által kikezdhetetlen uralmát.
Múlt péntek óta egy okkal kevesebb van a magyar utat japán útra cserélni. Harminchét év és hét hónap után minden jel szerint végéhez közeledik a japán Liberáldemokrata Párt egyeduralma. A parlamenti ellenzék az uralkodó párt lázadóinak segítségével megbuktatta Miyazawa miniszterelnököt, és előrehozott választásokat kényszerített ki. Igen valószerűtlennek látszik, hogy a megosztott liberáldemokraták újból abszolút többségre tudnak szert tenni.
A kormány és a párt tekintélyét egy olyan botrányhullám ásta alá, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a párt nagymértékben korrupt, és szoros kapcsolatban áll a japán alvilággal. Miyazawa vesztét azonban végül is az okozta, hogy a japán Diéta nem fogadta el választójogi reformtervezetét.
Az egyik ellenzéki politikus a bizalmatlansági indítvány sikerét a berlini fal leomlásához hasonlította. Nem biztos, hogy mértéktelenül túlzott. Külföldi kommentátorok is a háború utáni japán történelem korszakhatárának tartják Miyazawa bukását.
A korszakhatár időzítése azonban némileg kínos a japánoknak. Ugyanis Miyazawa július 18-ig ügyvezetőként hivatalban fog maradni, és ebben a minőségében lesz vendéglátója a július 7-e és 9-e között megrendezendő világgazdasági csúcstalálkozónak.
nl
Felálltak a tb-önkormányzatok
Gondolkozom, gondolkozom, s alig jut eszembe valami, amiben egyetértene a hazai társadalom. Vagy akár csak a politikai élet mérvadó szereplőinek többsége. (Kétségtelen vívmánya ez az állapot a szabad választás kampánystílusának s az azóta eltelt három évnek. Jól emlékszünk rá, 1989–90 fordulóján bizony még nem így volt.) Ennek köszönhető, hogy a múlt hónapban várakozáson felüli állampolgári részvétellel megválasztott nyugdíj- és betegbiztosítási önkormányzatok első közgyűlése nem egyszerű formális eseményként zajlott le, hanem valódi politikai fordulópont volt. Az önkormányzati testületek felállását az utolsó pillanatban gyors törvénymódosítással még egyszer akadályozni próbálták a kormányhoz közel álló politikai erők, de végül is – egyelőre – visszakoztak. A kormánypártok egyöntetű támogatását sem sikerült kieszközölniük. Az önkormányzatok mindjárt be is teljesítették a harcias jobboldal lidérces álmait, s elnökökké választották az MSZOSZ első és második emberét, Nagy Sándort és Sándor Lászlót. Az MSZOSZ ezzel újra demonstrálta, hogy igen jelentős politikai tényező, hiszen az MSZOSZ-vezérek elnökségéhez a május 21-i tb-választáson aratott elsöprő győzelem önmagában nem volt elég. A 15, illetve 18 MSZOSZ-képviselő szavazógépként nem működhet a 60-60 fős testületekben. A többséggel, beleértve a teljes munkaadói oldalt, meg kellett egyezni. A tb-önkormányzatokról külön írást olvashatnak az érdeklődők lapunkban. E helyütt csak üdvözöljük őket, s ígérjük: megszületésük után nem kevesebb figyelemmel fordulunk feléjük, mint amennyivel az elmúlt három évben.
A politika vagy a pénz a hatalom?
Nem is olyan régen, június 5-én Töröcskei István, a Magyar Hitelbank vezérigazgatója jelentette ki a Magyar Hírlap szombati extrájában: „Végül is nem a politika, hanem a pénz a hatalom.” Mondott még sok egyéb figyelemre méltót. Például szemérmes hűségnyilatkozatot tett a konzervatív erők mellett, bár jelezte, hogy odafigyel „az új megoldásokra is”. Lándzsát tört a nemzeti iparvédelem és a külpiaci folyamatok erőteljes ellenőrzése mellett – beleértve a pénzmozgást –, s célzott egy kis sötét összeesküvésfélére is, amit azok szövögetnek, akiknek pénzügyi érdekei nem kívánnak politikailag, pénzügyileg stabil Magyarországot. Egy szó mint száz, politikailag meglehetősen naprakésznek és rugalmasnak mutatkozott. Ki gondolta volna, hogy alig tizenkét nappal később a liberális sajtóban csúnya támadás éri Töröcskeit? A tőrdöfés annál is kegyetlenebb, mivel Töröcskei és Boros Imre vezérhelyettes évekkel korábbi gyanús hitelkihelyezéseit eleveníti fel, melyek nyomán a felügyelő hatóságok ugyan nem indítottak eljárást, de a két úr távozott az MHB-ből. (Akkoriban még Boros volt magasabb beosztásban.) Hogy, hogy nem, azóta mindketten visszakerültek a némiképp megrendült pozíciójú állami nagybankba. Előbb Töröcskei, majd Boros. (Egyébként mérvadó vélemények szerint Töröcskei igen invenciózus bankszakember.) Ki gondolta volna, hogy a vezérigazgató, akinek a szóbeszéd szerint jó kapcsolata volt Csurka Istvánnal és körével, Zacsek Gyulát sejtesse az őt ért támadás mögött. Bizony, alighanem szegény Töröcskei István is elbajlódhat a fogas kérdéssel: tőkehiányos kezdő piacgazdaságunkban és polgárhiányos polgári demokráciánkban vajon a pénz, avagy a politika a nagyobb hatalom?
A Magyar Igazság Amerikában
Ha már a hét eseményei közt csapongó gondolataink Zacsek Gyulához értek, említsünk meg egy többhetes rejtélyt ki telefonált Antall József miniszter- és MDF-elnöknek június 4-én az Egyesült Államokból? Annak idején az MDF Balatonföldváron tartott választmányi ülésén késő éjjel telefonhoz hívták Kónya Imrét. A miniszterelnökkel beszéltem – számolt be a frakcióvezető. Antall József most kapott egy telefont Amerikából. Az előadókörútját járó Zacsek Gyula éppen hazaárulózza a kormányt, s pénzt kér egy új párt alapítására! A választmány annak rendje és módja szerint fölháborodott, s elszánta magát a Csurkával és a lázadók magjával való leszámolásra. Az események, mint ismeretes, gyorsan eljutottak a végkifejletig: Csurka az MDF-ből való kizárását megpecsételő etikai bizottsági ülés előtti napon bejelentette a Magyar Igazság Párt megalakítását. Viszont június 4. óta minden héten cáfolja valaki, hogy a sorsfordító telefonhívás tőle érkezett volna. Most, legutóbb Székelyhidi Ágoston korábbi MDF-választmányi elnök cáfolt. Ő nem akkor telefonált, hanem egy nappal később, nem a pártelnöknek, hanem a pártigazgatónak, s nem azt mondta, amit Kónya titokzatos forrása mondott. Kíváncsian várjuk, lesz-e valaha is hunyó. (Esetleg, ne adj’ isten, bálanya.) S bár a pocsolyát nem szabad összetéveszteni a viharzó tengerrel, mégis felrémlik 1968 augusztusa. A varsói szerződés egyesített csapatai a szocializmushoz hű hazafiak segélykérésére hivatkozva megszállták Csehszlovákiát, felszámolták a prágai tavaszt. Csak az volt kínos egy kicsit, hogy Moszkva hosszú napokig nem tudta megnevezni, személy szerint kik ezek a hű erők. Senki sem vállalta. Aztán persze erre is akadt jelentkező.
Szomszédok
Szomszédaink s már csak közelségük folytán is kiemelkedően fontos gazdasági partnereink most majd megint kellemetlenkedni fognak. Vámolnak, tilalmaznak, feltartóztatnak. Valahogy viszonozni fogják a magyar kormánynak a hazai ipar védelmében tett, de velük szemben barátságtalan lépését: július 1-jétől csak erősen korlátozott mennyiségben engedjük be a környező országok rendkívül olcsó acélipari termékeit. A csehek, szlovákok, ukránok, románok, oroszok persze eladni akarnak, csakúgy, mint mi, menteni, ami földre került iparukból, foglalkoztatásukból menthető. Nyilván keresni fogják a válaszlépéseket, hogy eltanácsolják szomszédaikat is az ilyenféle döntésektől. Kétségtelenül ideig-óráig megmarad néhány száz vagy néhány ezer munkahely – bár ez is kétséges, hiszen a Közös Piac még pénzt is áldozna, csak hogy a kelet-európai kapacitásoktól megszabaduljon –, de nem nehéz megjósolni: a verseny kiküszöbölésével továbbgyűrűző áremelkedés következik, és számos váratlan bosszúság a keleti, északi határokon. A magyar acélért bizony könnyen megkaphatja a magáét a Duna. A kérdések kétharmadában egyetértésre jutottunk – nyilatkozta Csapody Miklós a szlovák és a magyar parlament környezetvédelmi bizottságainak találkozója után. Ám a két kormány tárgyalóbizottságai ismét holtpontra jutva álltak fel a soros megbeszélésről. Az Európa Tanács ajánlásával szemben – mely szerint a közös Dunába a vízmennyiség kétharmadát kellene juttatni – a szlovák fél most még az egyharmadnál is kevesebbet ajánlott. Vajha inkább nem értenénk egyet a kérdések kétharmadában, de abban igen, hogy a Duna megkapja a víz kétharmadát!
lt
- Kívül–belül [7]