Hajdu István röviden, madártávlatból beszámolt a Művészeti Írók Kállai Ernő Körének május végén megtartott sajtóértekezletéről, nem is sejtetve olvasóival, hogy a „műkritikusok, művészeti írók kisded csoportjának”, amelyről szó van, ő maga is tagja volt, s részt is vett a találkozó előkészítésében. Igaz, némán: fölényes meglátásait, a „dolog esetleges értelmé”-vel kapcsolatos szkepszisét nem tartotta fontosnak kollégáival megosztani. De hogy egyáltalán nem figyelt arra, miről volt szó, az csak írásából derül ki.
Szerinte azért szerveztünk találkozót a napi- és hetilapok kulturális rovatainak vezetőivel, hogy „kisded csoportunk” „megtudja, miért nincs rendszeres műkritika a lapokban, a televízióban mi okból szűnt meg a képzőművészet híreit sugárzó műsor, s egyáltalán, milyen szerepe van (lehet) a vizuális művészeteknek a kultúra egészében”. Nos, lehet hogy kissé naivak vagyunk, de azt nem az újságíróktól kívántuk megtudni, miért kerültek le a képzőművészeti műsorok – annyi más műsor sorsában osztozva – a képernyőről. Ezt az ott fel sem tett kérdést, amely inkább csak Hajdu cikkírói magányában merült fel, egész jól meg tudjuk válaszolni. Azt is észrevettük, bár lehet, hogy ebben is kisdedek vagyunk, hogy van rendszeres műkritika a lapokban, nem is igen akartunk erről bárkivel is beszélgetni. Hol tetszik, hol nem, de mivel van, nemigen firtattuk, miért nincs. Ha Hajdu minimális figyelmet szentelt volna a jelenlétében lezajlott beszélgetéseknek, meg kellett volna hallania, hogy egészen másért szerveztük meg a találkozót.
Azért, mert úgy látjuk, hogy a képzőművészet sajátos ismeretlenségének egyik nem lebecsülendő oka az, hogy a sajtó nem ad színes híreket a képzőművészetekről és a képzőművészeti eseményekről. Hogy minden hatodrangú popzenekar dobosát jobban ismerik a lapolvasók arcról, mint akár a legjelentősebb festőket és szobrászokat. Hogy a riporterek jóvoltából közelebb tudnak kerülni a színészekhez, énekesekhez, bármilyen művészeti ág képviselőihez, mint a képzőművészekhez. S amíg az úgynevezett nagyközönség számára ismeretlen nevekről és művekről zajlanak belterjes dialógusok a connaisseurök között, addig itt nem lesz strukturált, áttekinthető képzőművészeti élet. A művek megismertetésén és bírálatán kívül fontosnak gondoltuk e terület személyiségeinek és eseményeinek a sajtóját is. És úgy véltük, hogy a művészeti íróknak többek közt feladatuk, hogy ha egyszer így látják, akkor ezt a meglátásukat megbeszéljék a sajtó illetékeseivel. Valóban hivatkoztunk a magyar művészet rangjára, mint Hajdu írja. Megemlítettünk néhány nemzetközi magyar képzőművészeti sikert, amiről tőlünk hallottak először az újságírók. Kétségtelenül célunk volt jelezni, hogy értékes terület mellett mennek el becsukott szemmel, és az egyre mozgalmasabbá váló, mind több galéria működésével gazdagodó mai magyar képzőművészeti élet és a teljesítmények több és alaposabb figyelemre, messze nagyobb közismertségre érdemesek, mint amennyiben részesülnek, s hogy a sajtó sokat tehet itt.
Ezzel szemben Hajdu abban összegezte a találkozón elhangzottakat, hogy „A műkritikusok az üldöztetettség attitűdjével és önkínzólag tárták elő kisemmizettségüket”… „hiszen bennük reszketett az írhatnék vágya”. Nagyon meg lennék lepve, ha a jelen levő és szavainkra odafigyelő újságírók akár csak kissé is hasonló benyomásokat szereztek volna. Nem rólunk, művészeti írókról volt szó, hanem magáról a jelenkori magyar képzőművészetről. Semmiféle kisemmizettségről és kiszorítottságról nem volt szó, ami pedig az „írhatnék vágyát” illeti, ami amúgy talán nem lehet vádpont írással foglalkozó emberekkel szemben, éppen az volt az egyik nehezen áthidalható attitűdbeli különbség a rovatvezetők és a művészeti írók között, hogy előbbiek minél több cikk írására kérték fel utóbbiakat, amire több ízben válaszoltuk, lévén most éppen kevés az eszkimó, és rengeteg a fóka, hogy nem a műkritikát keveselljük, hanem a híreket és riportokat. Ezt alátámasztandó, több tucat képzőművészeti hírt gyűjtöttünk össze és tettünk több példányban az asztalra, azzal a kéréssel, hogy ne a mínuszos hírek rovatába dobják őket, hanem járjanak utána, és újságíróik riportokban számoljanak be a jelzett eseményekről.
Lehet, hogy abszurd: az akció idealista módon önzetlen volt, egyetlen rugója egyfajta szakmai felelősségérzet. A művészek még csak nem is tudnak róla. Hogy mennyi értelme volt, az a jövőben fog kiderülni. Mindenesetre a Népszabadság már felkért egy tehetséges fiatal művészeti írót, hogy cikksorozatban számoljon be a budapesti művészeti galériákról. Talán van összefüggés a fészekbeli beszélgetés és e terv között. Egyébként lehet, hogy nem a kulturális rovatok vezetőit kellett volna meghívnunk, hanem a sakk-, a belpolitika- és a háztartási tanácsok rovatvezetőit, mert azt a szélesebb olvasóközönséghez szóló színes riport- és interjúfajtát, amire gondoltunk, náluk kell keresni. Nem vagyunk különösebben elégedettek a találkozóval, annál is inkább szívesen vettük volna Hajdu Pista kollegiális észrevételeit. Ha érdemiek, ha arra vonatkoznak, amiről szó van, és ha egyáltalán arra méltatott volna bennünket, hogy ha már úgyis köztünk ül, megossza azokat velünk.
Ezúton kérem: ha fáradt, ha álmos ahhoz, hogy odafigyeljen, ha más gondja van, akkor pihenjen, menjen haza, és ne írjon íróasztal mellett kitalált, bágyadtan megvető hangú cikket valamiről, ami másoknak (akik azt hiszik: neki is) talán fontos, és ne lepje meg őket tökéletesen eltorzított „beszámoló”-val.
- Visszabeszélő [5]