A tavalyi év őszén egyszerre látott napvilágot Závada Pál két könyve, az immár harmadszorra, mindkét korábbi változatánál pompásabb, gazdagabb, szellősebb módon, Závada nagyobb regényeihez illeszkedő köntösben közreadott Kulákprés, illetve a Szüts Miklós színes fényképeivel együtt amolyan különös történelmi bédekerré kerekedő Úton a budaörsi ótemetőbe. A maga módján ez is reprezentatív könyvecske, noha e kicsiny darab reprezentativitásának más a tétje. Helyzetét, fontosságát, rangját, helyi értékét, státusát, írói eljárásait és a munkába fektetett koncepcionális műgondot, kivitelezését és könyvtestét tekintve is két, egymással inkább diametriálisan szemben álló műről van szó, ezek a tényezők valamilyen módon mégis keresztül-kasul szövik, időnként felerősítik egymást, végső soron pedig jellegzetesen illusztrálják Závada íróvá változásának folyamatát, azt a processzust, melyben valamely téma, stílus, beszédmód az idők során összetéveszthetetlenül a szerző sajátja lesz.
Kezdhetjük azzal a kézenfekvő ténnyel, hogy a Kulákprés eredetileg voltaképpen még nem is az író munkája, ha íróságon, írói mivolton elsősorban azt értjük, amivé Závadát második fikciós munkája, a Mielőtt elsötétül című, 1996-os novelláskötetét bő egy évvel követő, nagy hírnevű és remek regénye, a Jadviga párnája avatta. A Kulákprés, e klasszikus szociográfia évtizedeken át tartó folyamatos alakulása (első kiadása majd tíz éven át tartó kutatómunka után 1986-ban, a második 1991-ben jelent meg), mostani kibővített verziója végre a szélesebb nyilvánosság előtt is egyértelművé teheti, hogy miközben szerzője a papírra vetés idején szem előtt tartotta az eredeti szakmája megkívánta műfaji követelményeket, ez a szakszerű, dokumentumokkal, adatokkal jócskán operáló munka egyúttal a legnemesebb írói eszközök folyamatos alkalmazásának is köszönheti rendkívüliségét. Ha lehetséges, a mostani változtatások, a (részben kényszerűségből) újraválogatott képanyag (ennek okairól a könyv előszava számol be részletesebben) és a fejezeteket záró, hosszabb-rövidebb dőlt betűs képmagyarázatok a szépírói vonatkozásokat még jobban felerősítik, és ráirányítják az olvasó figyelmét két fontos dologra.
Egyfelől minden idevágó szerzői tiltakozás ellenére (a legutóbbit lásd: Koronként azonos mozgatórugók. Károlyi Csaba beszélgetése Závada Pállal. Élet és Irodalom, 2006. 51–52. sz., 50–51. o.) a Kulákprés harmadik kiadása újfent és talán még az eddigieknél is beszédesebben bizonyítja, hogy Závada egész írói univerzumának ez az egykor valós és az ő számára a szó legszorosabb értelmében személyes, magyarországi szlovák, tótkomlósi paraszti-félpolgári világ az eredője, a kiindulópontja. Nyomai a történeti korszakok hatalmas különbségei ellenére erőteljesen, visszakereshetően ott vannak a Jadviga lapjain, áttételesebben a Milotában (2000), és éppen a mostani új képanyag, illetve annak reflexiói igazolják úgyszólván filológiailag is A fényképész utókora (2004) fikciós vázának valóságosságát vagy megalapozottságát. Azt elfogadom, hogy a Závada regényeiben megjelenő szereplőknek, fiktív történeteknek, akár a tereknek nem mindig van olyan megfelelője, mely a Kulákprésből egy az egyben levezethető lenne, ennek az egész világnak az alapja, a fő problémái, nagy mechanizmusai (és néha kicsiny apróságai, mint például a szülői ház ablakbeosztása) azonban mégis ebben a debütáló könyvben bomlanak ki a legkézzelfoghatóbban, vagy legalábbis első ízben azzal a hangsúllyal, amit a későbbiek nyomatékosítanak.
Másfelől a magyar parasztság negyvenes-ötvenes évekbeli erőszakos tönkretételéről szóló Kulákprés minden egyes, akár szikárabb, semlegesebb mozzanata is azt az igazságot erősíti fel, aminek az elmúlt évtizedek kulturális-történeti emlékezetében jócskán maradt nyoma: a huszadik századi magyar történet alapvető haladványa a legyőzetés, a vereség élménye, az egykor virágzó végleges vagy visszafordíthatatlan pusztulása és eltűnése. Nem sorolom a kézenfekvő példákat, de kétségtelen, hogy a Kulákprés lapjain olvasható, a harmincas években végre valamilyen gyarapodásnak induló család történetének az alakulása, a nagyszülők és a szülők hiábavaló és végül elbukást hozó küzdelme, e világ alapjának felszámolása ugyanarra a szomorúságra ébreszt rá, ha tetszik, pontosan ugyanazt a típusú katarzist eredményezi, mint e korszak számtalan hasonló ívű, egy rövid időre korlátozódó relatív virágkortól a majdnem végleges eltűnésig húzódó története.
Ha azt a bizonyos írói státust nézzük, amit fentebb említettem, az Úton a budaörsi ótemetőbe című könyv, e körülbelül kisregénnyi vagy nagyobb lélegzetű elbeszélésnyi terjedelmű próza helyzete óhatatlanul különbözik a Kulákprésétől. Eleve nem könyvkiadónál jelent meg, az elkészült mű könyvesbolti forgalomba is, úgy tűnik, csak véletlenszerűen került. A kis kötet szűkszavú adataiból kihámozhatóan az történt, hogy a budaörsi önkormányzat szabad kezet adott a két szerzőnek, Szüts Miklós festőnek és Závada Pálnak: készítsenek kettesben egy könyvet a városról, és vállalta is a mű kiadását. Ehhez az elkészítendő budaörsi kalauzhoz kézenfekvően adódott közvetlen tárgya, az elmúlt évtizedek alatt lepusztult, kihalt, utóbb mementóul rendbe hozott, de eredeti állapotában hagyott sváb ótemető, mely nemcsak teoretikusan, hanem látványában is szimbolizálja ennek a társadalmilag gazdagon rétegzett településnek a több mint két évszázadon át virágzó, s a német őslakosság második világháború utáni erőszakos kitelepítésével jóformán egyetlen történelmi pillanat alatt felszámolódó kultúráját.
Závadára a munkában amolyan fél-szerzőség esett: írása szövegszerűen ugyan egyetlen ponton sem utal konkrétan a mellette-körülötte lévő Szüts-fényképekre, nem magyarázza vagy értelmezi őket egyetlenegyszer sem, a két félmű, Szüts színes fényképeinek korpusza és Závada elbeszélése mégis együtt, egymástól elválaszthatatlanul teszik ki a mű egész testét, s a két rész egymás iránti reflexiója végül mégiscsak beteljesedik. Závada anekdotafüzér jellegű szövege nemcsak a település történetének fontos mozzanatain kalauzolja végig az olvasót, növénytelepítéstől barackhonosításig, repülőtértől Rakovszky Zsuzsáig és tovább, hanem állandóan újramondja a kiürülésnek, a kiürítésnek, az elpusztításnak, a megszűnésnek, az odahagyásnak azokat a kulcsmozzanatait (növénytelepítéstől barackhonosításig, repülőtértől Rakovszky Zsuzsáig és tovább), amelyeknek a végeredményével Szüts a budaörsi ótemető jelenlegi állapotát bemutató, sok-sok apró részletet, töredéket magukban foglaló, de élőlényeket egyáltalán nem szerepeltető, végeredményben kortalannak tűnő fényképei – a legelső darabtól fogva az utolsóig, a temető önnön emlékművét ábrázoló képig – állandóan szembesítik a nézőt. Akad persze Szüts fotói között egy-kettő, mely esendőségével valamiképpen kimutat ebből a koncepcióból: azok a felvételek ilyenek, melyeknek a hátterében kivehetők a temetőszéli, többnyire szépen felújított és valamiképpen mégiscsak az élő életet sugalmazó, napsütötte házak.
Závada írói státusát tekintve fontos, hogy amiként a Kulákprés harmadik változata, ez a füzetszerű kötet is a pálya nagy fikciós állomásai, a már említett Jadviga párnája, a Milota és A fényképész utókora lazán felfogható trilógiája után jelent meg, illetve született, ráadásul a budaörsi bédekkert igen szoros viszony fűzi e hármas utolsó darabjához. A majd három évszázadot érintő anekdotasorozatot a mindegyik korban ugyanolyan változatlansággal fel-feltűnő, minden más szereplőhöz képest omnipotens rezonőr, az Utas (Wanderer) figurája fogja össze, aki már a kötet sokatmondó mottójában, Goethe nevezetes kis darabjának Tóth Árpád-féle változatában is feltűnik. Poétikai értelemben az Úton a budaörsi ótemetőbe valójában kicsinyített mása A fényképész utókorának: a mindenkori beszélő ebben az elbeszélésben is az a következetesen többes szám első személyben megszólaló sokaság, a nép, az emberek, a többség vagy éppenséggel a kisebbség, a „mi”, mint ahogyan ez a narratív technika a regényben van működtetve. „De mi akkorra már, ha mondhatjuk így, amúgy sem voltunk azonosak önmagunkkal, hisz az előző években gyökerestül fordult meg velünk minden. Ám azt is tudtuk, hogy nem utoljára” – hangzik el a szöveg eleje táján, és ez a „mi”, ez a folyamatosan fenntartott többes szám az áldozatok és a bűnösök, a tanúk és a túlélők, az elüldözők és az elüldözöttek erős jelképeként mindvégig ott bujkál és fel-feltűnik az elbeszélésben, amelynek történelmi terepén valóban rendre „gyökerestül fordul meg minden”. Az Úton a budaörsi ótemetőbe nekem ilyenformán azt a viszonyt juttatta eszembe, ami Nádas Péter Emlékiratok könyve és az Évkönyv című egymást követő regényeit, illetve Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című gyűjteményét és a rákövetkező Csokonai Lili-könyvet egymáshoz fűzi. Mintha az Úton a budaörsi ótemetőbe is afféle levezetése lenne közvetlen előzményének, nemcsak az egyszer már bevált poétikai fogás újbóli mérlegre tétele a kisebb terjedelmű anyagon, hanem Závada itteni, speciális esetében ugyanannak a hangsúlyos morális következtetésnek az újbóli végigvitele is, ám az eddig megszokottól eltérő történeti helyzetben és körülmények között. A magyar vidéken lezajló holokauszt, emlékezhetünk rá, A fényképész utókorának különleges tőkesúlya volt. Ennek a könyvnek a hasonló típusú súlypontját, a magyarországi németek háború utáni kitelepítésének szintén nem megbeszélt, nem közkeletű vagy éppenséggel elhallgatott témáját a rövidebb terjedelmű szöveg a lazasága, a könnyedsége, az odavetettsége miatt mintha valahogy egyértelműbben és közvetlenebbül, de feltétlenül gazdaságosabban artikulálná, mint ahogy a bonyolultabb, sokszálúbb féltestvér, A fényképész utókora teszi. Írói értelemben mindkettő, a Kulákprés és az Úton a budaörsi ótemetőbe is egyaránt búcsú (az egyik talán egy fiatalkori ambíciótól, a másik a regény egy időre bevált műfajától), egyúttal mindkét könyv megérkezésnek is számít, az egyik valamiféle megállapodott számvetéshez, régóta érlelődő belső lezáráshoz, a másik egy könnyű kézzel és élvezetesen vezetett műfaj érett kipróbálásához. Nincs olyan, életműve dereka táján járó író, akinek többet lehetne kívánni, mint ennek a mindenkori ismétlődését: búcsúkat az ismerőstől, és megérkezéseket a még soha nem tapasztaltba.
Závada Pál: Kulákprés. Család- és falutörténeti szociográfia, Tótkomlós 1945–1956. Harmadik, átdolgozott kiadás. Magvető, 2006, 470 oldal, 2990 Ft
Závada Pál – Szüts Miklós: Úton a budaörsi ótemetőbe. Budaörs Város Önkormányzata, 2006, 72 oldal, ármegjelölés nélkül
- Kultúra [6]