Hét állandó tagja lesz a Biztonsági Tanácsnak?
Madelaine Albright, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete a múlt kedden bejelentette, hogy kormánya a hónap végéig részletes javaslattal fog előállni a Biztonsági Tanács állandó tagjainak Németországgal és Japánnal való kibővítéséről. A Biztonsági Tanács kibővítését Clinton már választási hadjárata során is gyakran emlegette. Hivatalba lépése után külügyminisztere, Warren Christopher rögtön felengedett ezzel kapcsolatban egy kísérleti luftballont, ami Londonban és Párizsban diplomáciai pánikot okozott.
Nagy-Britannia és Franciaország, különösen az első, a jelenlegi bejelentést is hűvösen fogadta. Oroszország és Kína egyelőre hallgat, páholyból figyeli a nyugati nagyhatalmak civódását.
Az amerikaiak azzal érvelnek, hogy a BT összetételének a „valódi világot” kell tükröznie, márpedig Németország és Japán nagyhatalom. Az angol és francia ellenkezés részben nemzeti önzésből, részben komoly elvi és gyakorlati megfontolásokból fakad. A vétójoggal rendelkező BT-tagok számának növelése nyilván csökkentené a két ország globális befolyását. Az angolok és a franciák, de különösen az angolok, azért sem lelkesednek, hogy a második világháború vesztesei és győztesei között fennálló utolsó intézményesült megkülönböztetések is megszűnjenek. Ugyanakkor nem lehet lesöpörni az asztalról azt az érvet, hogy a világ szemében sok lesz három állandó BT-tag a „kis” Nyugat-Európából. Vagy azt, hogy felmerülhet a vád: öt „fehér” és két „sárga” hatalom fogja döntően befolyásolni a több színben pompázó világ sorsát. Továbbá azt sem, hogy Németország és Japán befogadása után India, Nigéria, Brazília és Indonézia orrára sem lehet rácsapni az ajtót. Ez pedig könnyen odavezethetne, hogy a BT elveszítené újdonsült hatékonyságát.
Úgy látszik, hogy Németországnak nem sürgős az állandó tagság. Tolakodóan semmiképpen sem akarnak fellépni: nem kívánják Nagy-Britanniát és Franciaországot provokálni. A világ ügyeiben való katonai felelősségvállaláshoz alkotmánymódosításra lenne szükség, a nagyobb mértékű pénzügyi felelősségvállalásnak pedig gazdasági akadályai vannak.
Japán ezzel szemben örömmel vállalná el a szerinte neki kijáró, politikailag hatalmasabb szerepet a nemzetközi színpadon.
„Tegyünk úgy, mintha nem léteznének”
Ez idáig a muszlimok voltak a fő áldozatai a tizenöt hónapos boszniai (polgár)háborúnak. Most, legalábbis Travnik környékén, offenzívába mentek át, és buzgón tisztogatnak etnikailag. A jelentések szerint a muszlim offenzíva motorja az az egység, amely a szerb koncentrációs táborok volt foglyaiból verbuválódott. Az egyértelmű és takaros erkölcsi rend hívei – és ki nem az? – elveszítették utolsó kapaszkodójukat is. De milyen választásuk volt a muszlimoknak?
A boszniai konfliktus során ők voltak azok, akik általában egyetértettek a nemzetközi közösség rendezési terveivel, és nem szabotálták azokat. Nyilván azért, mert ezek a rendezési tervek sokkal előnyösebbek voltak számukra, mint bármi, amit saját erejükből elérhettek volna. De – rossz lóra tettek. A nemzetközi közösség nem tudta honorálni a nemzetközi jog iránti odaadásukat. Az a veszély fenyegeti őket, hogy a szerbek és horvátok egy új Banovina Hrvatska Egyezményt kötnek a hátuk mögött.
Az eredeti Banovina Hrvatska Egyezményt – írja Timohir Loza, a szarajevói Oslobodjenje újságírója az angol Guardianban – 1939-ben kötötte meg Dragisa Cvetkovics jugoszláv miniszterelnök és Vladko Macek horvát nacionalista vezér. Az egyezmény értelmében a szerbek és a horvátok felosztották egymás között Bosznia-Hercegovinát, és Horvátország közigazgatási határokat kapott a Jugoszláv Királyságon belül. A felosztás igazságos volt: ahol több volt a horvát, mint a szerb, az a terület horvát közigazgatás alá került. Arra a kérdésre pedig, hogy mi lesz a muszlimokkal, a magas szerződő felek így válaszoltak: tegyünk úgy, mintha nem léteznének.
A nemzetközi közösségnek – ENSZ-nek, NATO-nak, Európai Közösségnek – bizonyos értelemben kapóra is jöhet, hogy a muszlimoknak is megjött az eszük, és a jugoszláv szabályok szerint játsszák a jugoszláv játékot. Azzal, hogy nekiláttak az etnikai tisztogatásnak, jelezték, hogy feladták az egységes és soknemzetiségű állam megtartásának tervét, belenyugodtak Bosznia-Hercegovina felosztásába, és azon vannak, hogy a szerbekhez és a horvátokhoz hasonlóan „tényeket teremtsenek”. (Így esetleg elkerülhetik, hogy a szerbek és horvátok kényére-kedvére kiszolgáltatva sok kis gazdaságilag életképtelen Gáza-övezetbe kényszerüljenek.) Ez az attitűdváltozás lehetővé teheti, hogy a nemzetközi közösség se legyen maximalista, vagyis hogy ne lovagoljon a Vance–Owen-terv elvein.
Elvhű Európa, pragmatikus USA?
Az Egyesült Államok és az Európai Közösség külügyminisztereinek múlt heti luxembourgi találkozóján kiderült, hogy a nyugati hatalmak nem teljesen egységesek a kívánatos Bosznia-politika tekintetében. Niels Helveg Petersen dán külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a Vance–Owen-terv a közösség politikájának legfontosabb eleme. Az európaiak szerint a nemrég aláírt washingtoni egyezmény, amelynek megfelelően biztonságos övezeteket hoznak létre Boszniában, csak rövid távú szükségszerűség. A biztonságos övezetek létrehozatala csak lépés a Vance–Owen-terv megvalósítása felé. Ezzel szemben Warren Christopher amerikai külügyminiszter csak a „Vance–Owen-békefolyamat” támogatásáról biztosította az európaiakat, így érzékeltetve, hogy a tervet túlhaladottnak tartja. Nézeteltérés volt az amerikaiak és az európaiak között abban is, hogy miként kell értelmezni a Biztonsági Tanácsnak a biztonságos övezetek védelméről hozott határozatát. Az amerikaiak szerint légierővel csak az ENSZ-csapatokat kell védelmezni, az európaiak szerint a civileket is.
Az amerikai–európai nézeteltéréseket a NATO-külügyminiszterek athéni találkozója sem szüntette meg. Az enyhe nézeteltérések hátterében az van, hogy újabban az amerikaiak nagyobb hajlandóságot mutatnak az erőszakkal teremtett tények elismerésére, s a legfontosabb feladatnak a háború továbbterjedésének megakadályozását, a háború és a szerbek „elszigetelését” tartják, míg az európaiak szeretnék a szerbeket némileg „visszagöngyölíteni”. A vita a hidegháború első éveinek nagy stratégiai vitájára emlékeztet. Az amerikai álláspontot az európaiak némileg meglepőnek találják, ugyanis korábban a Clinton-adminisztráció azért bírálta a Vance–Owen-tervet, mert túlságosan puhának tartotta azt a szerbekkel szemben.
- Külföld [6]