Félbe-szeribe hagyott nagyszabású építkezés – a gazda elhalálozott, az építőmunkások higgadtan levonultak, aki tudott, elszegődött máshová. (Nem mindenkinek sikerült: az új ház kevesebb munkáskezet igényel.) Az építtetők – fő- és alvállalkozók, művezetők és személyzetisek – szétszéledtek, ki illegalitásba ment, ki új munkakönyvvel próbál szerencsét.
A Budapesti Búcsú utolsó napján megnyílt a tétényi szoborpark – határidőre, de félig készen, mint egy szocialista nagyberuházás. Az illusztris lakók már beköltöztek, de sok még a hiányzó: egy ismeretlen ávós, a munka névtelen hősei. Díszhelyet kéne kapnia itt a Krassó által lemázolt első utcatáblának, a Néphadsereg terén veres festékkel beszórt, az áldozatokat jelképező rongybábuk tetemével körülrakott Münnich-szobornak: így kezdődött. A létesítményt maga Bástya elvtárs avatta fel. Kultúrműsor is volt: csasztuskabrigádok, úttörőzenekarok és neves fővárosi művészek emelték az alkalom fényét. (Fájdalmasan hiányzott viszont Nagy Ferenc agit-popsztár, aki haj, de szépen tudta volt dalolni a Mint a mókust.) Nevetve búcsúzunk a múltunktól? Miért is ne? De melyik múlt ez, és kinek a múltja?
Akik már akkor sem kívántak együtt ünnepelni Bástya elvtársékkal, délután érkeznek. A nem oly rég titokzatos körülmények között eltűnt Lenin fogadja őket, jobbról a Marx fivérek, odafent a borús ég. Szél kele most, szürkésfehér cementport terít a monumentumokra, ’19-es vöröskatonákra, felszabadítókra és felszabadítottakra, a megmenekült márvány táblákra. Egy ilyen szobortemető mégiscsak kegyeletesebb módja a múlttal való leszámolásnak, mint a koros fundik kalapácsütései. Steinmetz és Osztapenko legyőzték a távolságot. Békésen álldogálnak egymás mellett, ráérős nyugdíjasok, kicserélik a titkaikat. De a legtöbben jeltelenül – nevüktől, hajdani lakcímüktől, alkotójuktól megfosztva – érkeztek ide, csak mi tudjuk, kortársak, élettársak, kik voltak egykor. A külföldiek, a gyerekek úgy néznek rájuk, mint a marslakókra. Mindenüket elveszítették: a temetőben nem számít már a hősiség, sem az esztétikai érték vagy a szobrász merészen ironikus gesztusa. Kun és társai a Vérmezőről éppolyan névtelenek, jelentés nélküliek itt, mint az ismeretlen (közép)káder elvtárs. Még gyermekkorunk gyönyörű virágcsillaga is a poba hullt.
Zötyögünk lefelé a lokális járaton, tétényi lakosok és poros múzeumlátogatók. A helyiek sokallják a költségeket, ki lakásra, ki szociális segélyre, ki szennyvízcsatornára számítja át azt a 64 milliót. Egy öregúr egyenesen a kommunisták kezét gyanítja a dologban, átmentik magukat, a vagyont, a jelképeiket, aztán mire ocsúdunk, a nyakunkon lesznek újra.
Amúgy minden idők legjobb köztéri szobra, legnagyszerűbb akcióművészeti gesztusa a Dózsa György téren volt látható – egy ideig. Ismeretlen művészek kollektív alkotása, a közös ihlet elsöprő erejével jött létre: két hatalmas, elfűrészelt szárú csizma a posztamensen. Vissza kéne állítani.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]