Skip to main content

Búcsú-pillantás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Budapesti szoborpark


Félbe-szeribe hagyott nagyszabású építkezés – a gazda elhalálozott, az építőmunkások higgadtan levonultak, aki tudott, elszegődött máshová. (Nem mindenkinek sikerült: az új ház kevesebb munkáskezet igényel.) Az építtetők – fő- és alvállalkozók, művezetők és személyzetisek – szétszéledtek, ki illegalitásba ment, ki új munkakönyvvel próbál szerencsét.

A Budapesti Búcsú utolsó napján megnyílt a tétényi szoborpark – határidőre, de félig készen, mint egy szocialista nagyberuházás. Az illusztris lakók már beköltöztek, de sok még a hiányzó: egy ismeretlen ávós, a munka névtelen hősei. Díszhelyet kéne kapnia itt a Krassó által lemázolt első utcatáblának, a Néphadsereg terén veres festékkel beszórt, az áldozatokat jelképező rongybábuk tetemével körülrakott Münnich-szobornak: így kezdődött. A létesítményt maga Bástya elvtárs avatta fel. Kultúrműsor is volt: csasztuskabrigádok, úttörőzenekarok és neves fővárosi művészek emelték az alkalom fényét. (Fájdalmasan hiányzott viszont Nagy Ferenc agit-popsztár, aki haj, de szépen tudta volt dalolni a Mint a mókust.) Nevetve búcsúzunk a múltunktól? Miért is ne? De melyik múlt ez, és kinek a múltja?

Akik már akkor sem kívántak együtt ünnepelni Bástya elvtársékkal, délután érkeznek. A nem oly rég titokzatos körülmények között eltűnt Lenin fogadja őket, jobbról a Marx fivérek, odafent a borús ég. Szél kele most, szürkésfehér cementport terít a monumentumokra, ’19-es vöröskatonákra, felszabadítókra és felszabadítottakra, a megmenekült márvány táblákra. Egy ilyen szobortemető mégiscsak kegyeletesebb módja a múlttal való leszámolásnak, mint a koros fundik kalapácsütései. Steinmetz és Osztapenko legyőzték a távolságot. Békésen álldogálnak egymás mellett, ráérős nyugdíjasok, kicserélik a titkaikat. De a legtöbben jeltelenül – nevüktől, hajdani lakcímüktől, alkotójuktól megfosztva – érkeztek ide, csak mi tudjuk, kortársak, élettársak, kik voltak egykor. A külföldiek, a gyerekek úgy néznek rájuk, mint a marslakókra. Mindenüket elveszítették: a temetőben nem számít már a hősiség, sem az esztétikai érték vagy a szobrász merészen ironikus gesztusa. Kun és társai a Vérmezőről éppolyan névtelenek, jelentés nélküliek itt, mint az ismeretlen (közép)káder elvtárs. Még gyermekkorunk gyönyörű virágcsillaga is a poba hullt.

Zötyögünk lefelé a lokális járaton, tétényi lakosok és poros múzeumlátogatók. A helyiek sokallják a költségeket, ki lakásra, ki szociális segélyre, ki szennyvízcsatornára számítja át azt a 64 milliót. Egy öregúr egyenesen a kommunisták kezét gyanítja a dologban, átmentik magukat, a vagyont, a jelképeiket, aztán mire ocsúdunk, a nyakunkon lesznek újra.

Amúgy minden idők legjobb köztéri szobra, legnagyszerűbb akcióművészeti gesztusa a Dózsa György téren volt látható – egy ideig. Ismeretlen művészek kollektív alkotása, a közös ihlet elsöprő erejével jött létre: két hatalmas, elfűrészelt szárú csizma a posztamensen. Vissza kéne állítani.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon