Skip to main content

Rosálás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Budapesti szoborpark


Meglátja, visszasírnak maguk még engem! – mondta Virág elvtárs a villamos lépcsőjén szorongva Pelikán elvtársnak. Mire az: Hát, én arra nem mernék megesküdni.

Pelikán megint tévedett. Nyugodtan letehette volna a nagyesküt: a próféta szólt belőled, Virág elvtárs. Jó szakemberekre mindig szükség lesz. Néha előbb is, mint gondolnánk.

A Budapesti Búcsú szoborparkavató ünnepélyét Bacsó Péter rendezte. Véget értek a nehéz évek, a belső emigráció keserű kora, amikor a nagy magyar ellenálló csak évente egy, maximum két filmet készíthetett. Szezonja van neki. Bár az élet most sem habostorta, még mindig vannak hibák. Mert mégiscsak disznóság, hogy nem lehet összekaparni azt a pár tízmilliócskát A tanú folytatására. (Sebaj, van másik, arra összejött.) A tanúról régóta tudjuk, hogy igencsak élen járt a pártállam lebontásában, ezért letiltották, megcenzúrázták, még jó, hogy az áldott, toleráns Rényi Péter segített rajta.

A szoborparkot Bástya elvtárs adta át, s a moziban immár a cenzúrázatlan filmet láthatjuk. Miről is tanúskodik A tanú?

Egyfelől arról (a hatvanas évek végén!), hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán, hiszen mindenről lehet bátran beszélni. Kiröhöghetjük a személyi kultuszt, derülhetünk a koncepciós pereken – amúgy sem vérre mentek, pár év múltán a perbe fogott minisztert itt hazaengedik –, különben is, egy nagy vidámpark volt az egész, csak ijesztgettek minket kicsit a szocialista szellem vasútján.

Másfelől viszont a sajnálatos események is csak azért következtek be, mert Bástyáék egymással voltak elfoglalva, és nem figyeltek a derék kis elvtársakra, akik pedig pontosan tudták, hol bújik meg az osztályellenség. A kocsmából kipenderítették, aki a Krasznahorka büszke várát huzatta, és aggódva figyelték, hogy árad a folyó, értsd: jön az ellenforradalom.

Jó tizenöt évvel A tanú bemutatása után egy Bajcsy-Zsilinszky-műsorban elhangzott a fedőnév: Kirgiz. A nézőtéren összesúgtak, a Rajk, a Rajk, de a színpadon még nem merték kimondani.

A tanú végén az ajánlás Marx-idézet: az emberiség derűsen szabadul meg a múltjától. Szabadulnék, de csak fanyar mosolyra futja. A színpadon megint ott esetlenkedik Bástya elvtárs egy nagy ollóval. A viccbéli kölcsönkérős nyuszi jut eszembe: Tudod mit, Bástya elvtárs, menj te a fenébe az ollóddal!
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon