Forradalom a reagani politika ellen
E politikai harc kimenetele a magyar közvélemény számára is tanulságos lehet. Két radikálisan különböző szemlélet ütközik, az egyik a reaganizmus, a másik pedig Clinton aktivista politikája. Reagan úgy gondolta, hogy a gazdasági és a szociális problémák oka és forrása maga a kormány. Helytelenítette, hogy az 1960-as és 1970-es években a szövetségi kormány fokozatosan magára vállalta mindazoknak a szociális problémáknak a megoldását, amelyeket korábban az egyes államok hatáskörébe tartoztak, és az 1970-es években már 44 költséges szociális programot finanszírozott. Közülük a legismertebb a „szegénység elleni háború” programja volt, amely a becslések szerint többe került, mint a vietnami háború, mégis kudarcba fulladt. Reagan meggyőződéssel hitte, hogy a szociális gondok megoldásának előfeltétele a gazdasági növekedés, melynek letéteményese nem a kormányzat, hanem a szabad piacgazdaság. Ezért tartotta Reagan elsődleges feladatának a kormány méretének és hatalmának a csökkentését. Úgy vélte, hogy e cél elérése csak az adók és az állami szabályozók számának a radikális csökkentésével lehetséges. Reagan politikája sokak szerint sikeres volt. Robert L. Bartley, a The Wall Street Journal szerkesztője szerint 92 hónapig tartó folyamatos gazdasági növekedést, 18 millió új munkahelyet, alacsony inflációs és munkanélküliségi rátát eredményezett.
Clinton szerint azonban a reagani gazdasági csoda csak illúzió. A kormánynak 4 billió dollár adóssága van, és így a reagani évek viszonylagos jólétéért a következő generációknak kell majd fizetniük. Ráadásul ez a jólét sem volt olyan jó, az elmúlt 10 évben az amerikai családok életszínvonala csak azon az áron emelkedett, hogy egyre több nő kényszerült munkába állni. Az amerikai gazdaságnak súlyos strukturális hibái vannak, s a kormány feladata ezeknek korrigálása. Ezért Clinton a kormány feladatáról gondolkodva pontosan az ellenkező konklúzióra jutott, mint Reagan. Szerinte aktivista kormányra van szükség. A kormány feladata, hogy átalakítsa az ipar szerkezetét, hogy támogassa a technológiai kutatásokat, hogy modern infrastruktúrát építsen ki, és új munkahelyeket létesítsen. Clinton a követendő példát Európában találta meg. Az európai kormányok gazdaságpolitikáját lényegesen intelligensebbnek ítéli, mint az amerikait. Különösen a Jacques Delors által elképzelt egységes Európa víziója ihlette meg: a központilag racionalizált ipar- és gazdaságpolitika. Így nem csoda, hogy a II. világháború óta beterjesztett gazdasági programok közül Clintoné a leginkább szociáldemokrata vagy – amerikai politikai szóhasználattal élve – a „legliberálisabb”. Clinton politikája azon a feltételezésen alapul, hogy a kormány hatékonyabban képes felhasználni a rendelkezésre álló erőforrásokat, mint az egyéni vállalkozó. Ezért politikájának a lényege a halmozott adóemelés: így akarja az erőforrásokat átcsoportosítani. Az alapkérdés az, hogy a ténylegesen létező gazdasági problémák indokolják-e, hogy Clinton totális forradalmat indítson a reaganizmus ellen, és bevezessen egy új, relatíve kollektivisztikus gazdaságpolitikát.
Amerika hatékonyabb
Clinton bírálói szerint az amerikai gazdasági problémák korántsem annyira súlyosak, hogy erre szükség lenne. Még kevésbé szükséges Európa majmolása. A bírálók úgy érvelnek, hogy az európai kormányok egyre nagyobbak, az adók egyre magasabbak, és ennek köszönhetően a gazdasági növekedés folyamatosan lassul. Európa négy legnagyobb országa, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország lakosainak száma együttesen megközelítőleg 250 millió, annyi, mint Amerikáé. Az elmúlt 12 évben együttesen mindössze 5 millió új munkahelyet létesítettek. Ez idő alatt az amerikai gazdaság – beleértve a Bush-évek gazdasági recesszióját is – 20 millió új munkahelyet létesített, miközben a munkanélküliség és az infláció lényegesen alacsonyabb volt, mint Európában, a termelékenység és az életszínvonal pedig magasabb. Joseph Nye, a Harvard egyetem professzora szerint nem sok jelét látni annak, hogy Amerika gazdaságilag hanyatlana. Becslése szerint ma is körülbelül a világ össztermelésének 25 százalékát adja Amerika, miként az 1960-as években vagy 1938-ban, vagy akár 1900-ban is. Végül még egy összehasonlító adat: egy amerikai munkás átlagosan évi 49 600 dollár értékű árut (és szolgáltatást) termel, ugyanennyi idő alatt egy német munkás 44 200, és a japán munkás pedig csak 38 200 dollár értékben termel. Így nem csoda, hogy az amerikai életszínvonal ma is magasabb, mint akár a németek vagy a japánok életszínvonala.
De óvatosan kell fogadni Clintonnak a deficittel kapcsolatos érveit is. Thomas Sowell a Commentary magazinban írja, hogy a propaganda ezután megírandó történetében klasszikus példaként fog szerepelni Clinton vádaskodása, miszerint Reagan és Bush felelős a 4 billió dolláros deficitért. Az amerikai alkotmány szerint mind a költségvetési, mind pedig az adótörvények meghozatala a kongresszus hatáskörébe tartozik. Így a deficitért elsősorban a demokrata többségű kongresszus a felelős.
Clinton kilátásai
Amerika legfontosabb belpolitikai kérdése az adótörvény. Ha az adó nagy, a kormány is nagy. Clinton nagy, centralizált kormányt akar, és ezért akar adót emelni. Az aktivista politikához pénz kell, általában sokkal több, mint ahogy azt eltervezik. Azonban ezt a politikát nem könnyű eladni az amerikai szavazóknak. Egyfelől több évtizedes tapasztalatuk óvatosságra inti őket. Másfelől a republikánusok állandóan arra emlékeztetik őket, hogy adóemeléssel még sohasem sikerült serkenteni a gazdaságot, vagy csökkenteni a költségvetési deficitet. Valamint arra, hogy az adóemelésekből finanszírozott gigantikus kormányprogramok szinte minden esetben kudarccal végződnek. Legutóbb 1990-ben Bush hozzájárult a demokrata párt által javasolt adóemeléshez. Ez volt Amerika történelmének a második legnagyobb adóemelése. A deficit azonban nem csökkent, hanem, ahogy várható volt, tovább nőtt. Nőtt a munkanélküliek száma, és a gazdasági recesszió tovább mélyült. Bush emiatt veszítette el az 1992-es választásokat. Clinton adóemelése is várhatóan a gazdasági növekedés további lassulásához, illetve a munkanélküliség növekedéséhez fog vezetni. Demokrata szenátorok és stratégiai elemzők attól tartanak, hogy Bushhoz hasonlóan Clinton is megbukhat antireagani politikájával. Az elmúlt hetekben Clinton népszerűségi indexe már 40 százalék alá esett. A II. világháború óta az elnöki terminus ilyen korai szakaszában kivétel nélkül minden amerikai elnök népszerűbb volt, mint ma Clinton. A Fehér Ház és a demokrata párt számára aggasztó jel, hogy a megkérdezetteknek több mint 50 százaléka ellenzi Clinton politikáját. Összehasonlításként: ugyanebben az időben a lakosságnak csak 13 százaléka ellenezte Bush politikáját.
Ezzel függ össze, hogy a mérsékelt és a konzervatív demokratapárti képviselők fellázadtak Clinton gazdaságpolitikája ellen. A demokrata politikusok aggódnak, a szavazók büntetésétől félnek. Hirtelen felismerték, hogy a kormány növekedése mindig együtt jár a gazdaság teljesítőképességének a csökkenésével. A republikánus képviselők meg nyugodtan szemlélik a demokrata párton belüli harcot, mert arra számítanak, hogy a nagy költségvetési deficit miatt lehetetlen a clintoni aktivista politika megvalósítása. Clintonnak nincs lehetősége arra, hogy költséges új programokat indítson be. S valóban. Ha Clinton ragaszkodik eddigi politikájához, alighanem szembekerül a kongresszussal, hiába van ott demokrata többség. Márpedig, ha a kongresszus leszavazza Clinton gazdasági tervét, az a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy átveszi a gazdaságpolitika irányítását. Ez pedig előrevetítené Clinton 1994-es vereségének árnyékát. Másik lehetősége az, hogy elfogadja a demokrata párt konzervatív politikusainak a tanácsát, és újrafogalmazza politikai prioritásait, vagyis megelégszik egy mérsékeltebb adóemeléssel – ügyelve arra, hogy ne veszélyeztesse a gazdasági fellendülést –, és elsősorban a kormány kiadásait igyekszik majd megnyirbálni. Ebben az esetben elérheti azt, amit a szavazók várnak tőle, a deficit csökkenését, és már most sokat tehetne 1996-os újraválasztásáért. Azonban úgy tűnik, hogy Clinton alkatánál fogva nem lesz képes erre. Ha a kormány kiadásait akarná csökkenteni, és így helyreállítani a költségvetési egyensúlyt, akkor akaratlanul is a reagani politikát folytatná, hiszen ily módon a kormány befolyását és erejét csökkentené tovább.
(New York)
- Külföld [6]