Volt egyszer egy kiadó, és van megint. A kettő közti hosszú szünetben sok minden történt velünk, magyar írókkal és olvasókkal, meg is látszik rajtunk. De a Cserépfalvi nem változott, maradt, ami volt, szerény közvetítő a kortárs magyar író és kortárs magyar olvasó között. Sose volt reprezentatív állami (transz)misszós, a mindenkori kurzus választottját aranyfüsttel, szattyánbőrrel borító díszkiadó, hanem kis magáncég szolid üzletmenettel, személyes kapcsolatokkal. Öt kiadványt hoztak ki az idei könyvhétre, különféle műfajúakat, verset, novellát, dokumentumot, útirajzot és esszégyűjteményt. Lenyűgöző fejű fiatalember néz ránk Ignotus borítójáról; reményeink szerint ezt a kötetet egy kiváló kortársa ismerteti majd.
Karátson Gábor is különös fejű ember. Sokáig csak az utcán találkozhatott vele a haladó (ő mindenhova gyalog jár), aztán egyszerre jelen lett köztünk, könyvben, folyóiratban, hangzó médiumokban. Most a világító fehér KonTEXTus sorozatban közel 30 év elegyes írásait adja közre. Időrendben haladunk, 1964-től fölfelé, és látjuk, hogy a régebbi dolgozatokhoz több évszám tartozik, meg rövid magyarázat: hol, mikor, hogyan nem jelentek meg ott, akkor és úgy, ahová szánták, ahogy kellett volna. Karátson 1989 előtti megjelenési formái: kiadatlan kézirat, felolvasás Kőszeg Ferencéknél, leállított kötet előszava, kiadott kötet leállított előszava, féllegális bölcsészkari kiadvány (Tartóshullám), pár átírt változat a régi Művészetben, egy-két könyv, főleg gyerekeknek és fiataloknak (A festés mestersége, Miért fest az ember, Így élt Leonardo). Aztán a hazatérés, az itthon levés az új és megújult folyóiratokban (leginkább a 2000-ben, de alkalmanként itt, a Beszélőben is), a tavalyi könyvhétre nagy regény: Ulrik úr keleti utazása, avagy A zsidó menyasszony.
Karátson kiváló ismerője a keleti bölcseletnek, ott is a kínai filozófiát tiszteli legjobban. Nála ez nem divat vagy riszálás, nem is magas platform, ahonnét leköphet erre a nyugati vircsaftra, és nem is pusztán tudományos vagy esztétikai terep, hanem életforma, viszony a létezőkhöz. Egy nyugati születésű és nevelődésű ember viszonya saját kultúrájához, áthatóan okos, érzelem teljes és nagyon kritikus viszony. Ezzel együtt jár egyfajta megszólító beszédmód, amely ma már kezd társalgási nyelvvé válni, ám 1964-ben igencsak szokatlan lehetett. Meg 1975-ben is, a Csontváry-tanulmány évében. Tizennégy évvel később a szerző is elképed magán: így írtam én előszót a reprezentatív Welt der Kunst sorozat számára, ami még lengyelül és keletnémetül is megjelent volna? Magyarul jelent meg aztán 1989-ben ez a nagyralátó, penetráns, botrányos irat, mely ’93-ban is ellenkezésre, vitára, egyetértésre, elismerésre készteti az újraolvasót, és nagy belegondolásokra. Művészetről és történelemről, nemzeti (nagy)létről, magyar utakról és tévutakról (még arról is, miért, mitől lett óhatatlan kudarc Huszárik Csontváry-filmje). Mert minden mindennel összeér, ilyenkor Világvége után (vagy mégis inkább közben?), a Vízmű 1956-tal, Jézus Buddhával, kicsi a naggyal, ember a természettel, és láthatnánk végre színről színre –, ha marad még időnk és levegőnk.
Velence tán egyetlen város a világon, ahol nem közlekednek autók. Az ember itt gyalog jár vagy vízen. Velence világvégéje már századok óta készül, azóta pusztul, azóta várják, hogy az iparosodás vagy a természet majd végez vele. Pár éve a kelet-európai barbárok tömeges betörései miatt hívták össze a városi vésztanácsot. De Velence minket is túlélt. Van-e még város, mi egyszerre létezik az ideák világában és a szagos valóságban, egyszerre puszta rongyrázás, díszlet és csupa titok, ezotéria? Kié ő? Kalandoroké és laza erkölcsű hölgyeké, gazdag arisztokratáké vagy száműzött örmény szerzeteseké, nyárspolgári nászutasoké vagy nagy művészeké, világsztároké vagy az utazásra, bevásárlásra kiéhezett kelet-európai népségé? A velenceieké vagy mindünké? De lehet-e még Velencéről beszélni? Ez a régi metszetekkel illusztrált haránt könyvecske kezdetben csak fölerősíti kételyeinket, mert nem az első fejezet itt a legjobb, hanem az utána jövők. Szigethy Gábor tudós irodalmár kedves kora és kedves helye közt hoz össze randevút. Mert így is lehet Velencébe utazni, gondolatban, könyvek által, mások lábnyomát és farvizét követve az időben (ahogy Proust képzelgett róla sokáig – Ruskint olvasva). A kis portrék közt tán a legszebbik a Páter Kiss Istváné. A magyar ferences szerzetes 1766-os szentföldi zarándokútja közben száz napot töltött Velencében, majd hazatérve szinte haláláig dolgozik e nagy utazás leírásán. Ezt a mezítlábas peregrinust, Isten szegénykéjét – kire még azt sem mondhatjuk, megveti a világi hívságokat, annyira távol állanak tőle – ugyanúgy rabul ejtette, megbabonázta a város, mint a kifinomult ízlésű urakat, romantikus költőket, komoly bölcsészeket, Szerb Antalt, Mary MacCartyt, Szigethy Gábort.
Mióta tömegsporttá lett a turizmus, s nyaranta kontinensek kelnek útra, özönlik el a híres városokat, az utazónak alig is maradt esélye a személyes találkozásra. Pedig Szigethy épp ezt keresi, ezért nyomoz a Sóhajok hídjának titka vagy egy régi útikönyv borítójából kihulló levelek és naplótöredékek után, ezért szólítja meg a velencei festőiskola nagyjainak egy-egy képét a sötét templomokban, refektóriumokban és múzeumokban, ezért keresi a váratlan találkozásokat Casanovával, Lorenzo da Pontéval vagy egy hajdani híres kurtizánnal. És ezért fogja vállalóra (választott) korabeli XVIII. sz. végi és XIX. sz. eleji útitársait.
Békés Pál sok műfajban próbálta már ki magát, jól cseng a neve a rádiójátékok és más dramatikus műfajok kedvelőinek fülében, műfordít, regényt ír és kritikát, történeteket mesél gyerekeknek és kiskamaszoknak. Most novellák, tizenöt klasszikus, realista elbeszélés egy kötetben. Aki nem forgatja a magyar irodalom halhatatlan novellistáit, ritkán találkozhat már az ilyesmivel, a gondosan felépített, kerekre csiszolt (leginkább) csattanóra hegyezett novellaformával. Van köztük személyes indíttatású, s van nyilvánvalóan kitalált, vagy valahol hallott, valaki (valamely stílus) modorában megírt műtörténet. Zavarban vagyok, mert nem ilyen gyorsjelentésbe, ünnepi beszámolóba való, amit mondanom kell. Nagy tanúságot tesz ez a kötet: ha valaki fanyalogna a mai töredezett, eklektikus, stílusjátszó, parafrazáló, zárójeles-idézőjeles, régvoltba-jövőbe utazó, lebegtetett, elvarratlan, a realitást folyton kérdésessé, nevetségessé, viszonylagossá stb. stb. tevő újmódi íráson, és visszasírná letűnt idők ép és szép elbeszélését (nem is kell a nagy narratíva, jó volna akármilyen kicsike is), most itt megértheti, miért nem hozható már vissza. Fájdalmasan hiteltelenné vált. Kivételesen sikerülhet csak a nyaktörő mutatvány, csodaként, kegyelemből. Nincs az az agyviharzó sci-fi, setétlila szürreális, megáradt tudatfolyam, ami ennyire valószerűtlen lenne, mint a lineáris, kauzális, a jellem, a szellem, a psziché logikáját követő, megtartó történetek. Legyen bár igaz minden szavuk, érződik rajtuk a kiagyaltság, a csináltság, még a gondosan megmunkált mondatok is a hitel ellenében hatnak. Tán egy-két novella (Kaviárt Krugnak, Petting – a berlini fal emlékére…) kerüli el ezt a sorsot, jóllehet megtörténik bennük is a történet, de marad utána valami bizonytalanság, megoldatlanság, és a mindentudó elbeszélő végre kibillen, és széttárja a karját.
Kántor Péter nemcsak költötte, de maga is tervezte ilyen szépre Fönt lomb, lent avar című kötetét. Ez a hetedik. A legutóbbi, 1991-es könyv (Napló 1987–1989) óta írt verseket hozza, egy részük már ismerős folyóiratokból (jó, hogy vannak lapok, s bennük versek, jó hallgatni a mondott, szavalt költeményeket is, de igazi otthonuk mégiscsak a kötet, ahol legsajátabb életterükben, egymás közt időznek, társalkodnak a versek.) Kántor közben Amerikában járt, meg Londonban járt, az utolsó pillanatban elment még a Szovjetunióba is, jól tette, mire befejezte Azért mentem a Szovjetunióba kezdetű versét, már nem volt meg az ország. Sűrű éveink ezek, a berozsdált síneken veszteglés után hirtelen meglódult velünk az idő, s mi jól elvesztettük az egyensúlyunkat, megdőltünk. Erről a helyzetről, még inkább állapotról jelent a kötet két ciklusának nyitóverse, bizonytalan kérdéseinkre és egymásnak is felelgetve. De hogyan fohászkodjunk mostani nagy szükségünkben, miféle, mélységből kiáltó szónak van esélye elérni a megszólítottat? A Kis éji imában testámentumi hang üt be a versbeszédbe, ősi-új blaszfémia: ama ószövetségkötő öregek tudtak, mertek így zsörtölődni, seftelni, alkudozni az Úrral.
Utaznak a versek messzi országok és a haza, keletkezés és elmúlás, kővilág és természet között, míg a voltból van lesz, és a jelenből múlt, a lombból avar. És néha, nagyon néha megáll egy pillanat az időben, aztán úgy marad örökre. Mondjuk egy költő jóvoltából. Mondjuk egy barnaszín régi kép, amin „ül a Weingruber kerthelyiségében a család”, körözött, korsó sör meg pohár sör, a gyerekeknek joghurt, és nem történik velük ott semmi, hogy is történne, amikor 1922 (vagy 1923) van, és vérlázító, amit mi azóta tudunk, és szívszorító az ő gyanútlanságuk, ez a felhőtlen időzés ott, szemben a Wampeticcsel,
és úgy néz ki, hogy ehhez nincs mit hozzátenni,
nincs, mert ez így, ahogy van, felülmúlhatatlan.
- Kultúra [6]