Ezzel persze bizonyára túl szigorúak vagyunk hazánk és a térség országainak politikusaival szemben, miként azzal is, ha azt állítjuk, hogy kicsit hosszú volt a közel három és fél év, amíg az említett kiválóságok rájöttek, hogy a Pentagonáléra, majd Hexagonáléra, végül pedig Közép-európai Kezdeményezésre keresztelt csoportosulás gazdasági és politikai értelemben nem igazán működőképes.
Az egykoron ideológiamentes gazdasági együttműködésre szolgáló fórum eredeti formáját két fontos tényező kezdte ki. Egyfelől a volt KGST-piac összeomlása és a tagországok közötti gazdasági kapcsolatok rendszerváltást követő szétzilálódása, másrészt ezen országok kezdeti hite abban, hogy a Közös Piac pillanatok alatt keblére öleli a térséget. Ez utóbbi nyomán ugyanis a hatalomra került közép-európai politikusok szemében leértékelődött a Nyugat-Európában egyébként rendkívül kurrens regionalizmus. Olyannyira, hogy a Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország közötti visegrádi megállapodást és a Közép-európai Kezdeményezést (illetve annak elődjeit) elsősorban a Lajtán túlról inspirálták.
A fórum politikai integrációs jellegét viszont a térségben bekövetkezett változások, mindenekelőtt a nacionalizmus feléledése és a Jugoszláviát szétrobbantó etnikai gyűlölködés fellángolásai torpedózták meg, illetve – pl. lengyel–magyar vagy cseh–magyar relációban – az a hit, hogy az Európai Közösséghez való csatlakozás sikeresebben valósulhat meg külön utakon. S ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy Ausztrián és Olaszországon kívül szinte valamennyi KeK-ország belpolitikai válsággal és szociális feszültségekkel küzd – melyet más és más eszközökkel vél legyőzhetőnek –, aligha csodálkozhatunk a Kezdeményezés tagjainak budapesti zavarodottságán.
E zavarodottságot rendkívül plasztikusan fejezték ki a országok eltérő törekvései: míg pl. az olasz Carlo Ciampi, az osztrák Franz Vranitzky és a lengyel Hanna Suchocka elsősorban az államok közötti gazdasági kapcsolatok és az infrastruktúra fejlesztését szorgalmazták, a volt délszláv tagköztársaságok pedig Szerbiával szembeni harcukhoz igyekeztek támogatókat gyűjteni, addig Vladimír Meciar és Antall József újabb pengeváltást rendezett a kisebbségek, Bős és Szlovákia ET-felvétele kapcsán, Vaclav Klaus pedig nem győzte demonstrálni, hogy ő alapjában véve véletlenül keveredett ebbe a társaságba.
Egy diplomata számára azonban az érdekkülönbségek természetes dolgok, s ha kellőképpen rugalmas és előrelátó, a megváltozott status quo sem jelenthet tragédiát. Nos, ezek az erények azonban – s valószínűleg itt a dolgok rákfenéje – nem igazán jellemzik a KeK egyes országainak külügyéreit.
Úgy tűnik például, hogy az utóbbi időben a magyar külpolitikában kórosan eluralkodott a határainkon kívül élő – jelesül a szlovákiai – magyarság megmentésének hisztériája. Olyannyira, hogy néha már elveszteni látszik ítélőképességét az ezzel kapcsolatos lehetőségek tekintetében: a kormány ez irányú vehemenciája miatt az országnak röpke két héten belül már másodszor származnak kellemetlenségei a nemzetközi porondon. A strasbourgi fiaskó után ugyanis a múlt héten egy Prágának címzett, s meglehetősen szerencsétlenül megfogalmazott Antall-válaszlevél miatt kényszerültünk intenzív magyarázkodásra. Ráadásul ismét azzal a Szlovákiával szemben vállalt az ország értelmetlen (mert az ottani magyarság szempontjából is igen kétes eredményű) konfliktust, amellyel – s ezzel jobb lenne megbarátkozni – számos partiban amúgy is vesztésre állunk.
Persze nemcsak a magyar, hanem szinte valamennyi posztkommunista ország külpolitikája hordoz hasonlóan kóros tüneteket. S most hagyjuk a kézenfekvőnek tűnő szlovák vagy román példákat… Válasszunk talán egy kevésbé látványosat. Hiszen legalább ilyen patologikusnak tekinthető a cseh vezetés görcsös Európa utáni vágyódása, s az a máig rendíthetetlennek látszó hite, hogy a szovjet birodalom utódállamaiból ő jut majd elsőnek az Európai Közösség paradicsomába. De hasonló hisztériának tekinthető a cseh polgári hagyományok túldimenzionálása, amely – persze a szudétanémet probléma feldolgozatlanságával együtt – minden bizonnyal szerepet játszott a Budapestről hazatérő Vaclav Klaus sommás kifakadásában: „Ami a nemzeti kisebbségek problémájával kapcsolatos nézetünket illeti, az eltér a magyarokétól. Mint polgári liberális ország, az egyénből indulunk ki, nem valamely csoportjellegű egységből, mint például a nemzeti kisebbség” – szögezte le Közép-Európa „legnyugateurópaibb” miniszterelnöke.
Persze magunk sem tudjuk, miért méltatlankodunk. Hiszen a Közép-európai Kezdeményezés budapesti konferenciája végül is happy enddel zárult. Térségünk felelős politikusai úgy döntöttek, szükség van rá; a párbeszéd folytatódik… Oldalunkat azonban erősen furdalja a kíváncsiság: mi van akkor, ha konfliktusaink közben elfogynak a szavak?
- Belföld [6]