A Balkán egy balkáni hely
„A Balkán nem fekete vagy fehér. Nagy tévedés. A Balkán csak egyszerűen fehér.” A nyugati újságírónőnek nagyon kellett valami jó zárószöveg a balkáni riportja végére. Azt gondolta, jó ötlet meghallgatni egy „kívülállót”, aki azért „belülről” látja a helyzetet. Azt gondoltam, megfelelő távolságból nézve vagyok én olyan jó kívülálló, mint bármelyik kívülálló, aki belül áll, de közben azért kívül van. Pedig milyen értelmesnek tűnt az egész, amikor a kávéházban elmagyarázta. Ha belegondolok, végig kívül álltam, miközben beszélgettünk. „A Balkánt nem a logika vezeti, hanem az érzelmek.” „Oké. Mit szól ahhoz, hogy a Balkán kész dráma.” Szerintem ezt Shakespeare mondta, csak ő jobban. „Nézzük csak. A Balkán… az a Balkán. A nyomaték kedvéért ezt úgy is lehet mondani, hogy az ember bólogat hozzá, és ráncolja a homlokát: a Balkán. A Balkán egy balkáni hely.” A nő azt felelte, nem rossz, de papíron nem működik. Kifogytam a zárómondatokból, egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Talán nem is vagyok én „kívülálló”, aki „belül áll”, azaz nem én vagyok az, aki képes rátalálni a megfelelő zárószövegre. A nő éppolyan csalódott volt, mint amilyennek én mutattam magam. Csak bólogattam, és ráncoltam a homlokom. Eltette a füzetét meg a tollat, s velük reményeimet, hogy idézve leszek. Cigarettáért nyúltam, és rendeltem két kávét.
„Kész hírközpont ez a hely.” Bólintott, és belekortyolt a feketébe. Mindent megtettem, hogy ébren tartsam az érdeklődését (tudat alatt időt akartam nyerni, hátha beugrik a zárómondat), mutogattam neki az embereket a kávéházban. „Ott van az a diák, aki a demokratikus mozgalmat vezette. Az a másik pedig, aki szervezte az egészet. Az a fickó volt a demokrataújság első szerkesztője. Amott meg a kormány besúgója, aki mindenkin rajta tartja a szemét.” Rendes üzletmenet volt, semmi érdekes egy nyugati újságírónak. A költők, írók, reménybeli politikusok, demokraták és nem demokraták, konformisták és nonkonformisták, röviden ilyen-olyan értelmiségiek múlatták az időt. A nő meg csak várta azt, ami – úgy látszik – ma nem jön be: a zárómondatot az írásához. Két gyors korttyal végzett a kávéjával, míg én udvariasan hörpölgettem a magamét.
Alig szóltunk egymáshoz. Részben az én hibámból, hiszen végig a többi törzsvendéggel voltam elfoglalva, kölcsönös üdvözlések, grimaszok és mutogatások. A felhúzott szemöldök azt jelenti, jobban is mehetnének a dolgok. Jobb kéz a mellen, meghajlással: köszönöm uram, magának is. Fejrázás jobbról balra: majd még beszélünk, de tudom, mit akarsz, és ne nagyon számíts rá. Az összenézés kis szemhunyorítással azt jelzi: van egy jó kis pletykám. A nő meg csak ült ott, és várta, hogy megigyam a kávémat. Végül hozzám fordult, és a Balkánról kérdezett. Igazából nem is kérdezett, csak azt mondta: „A Balkán egy lőporos hordó.” Azokra a politikai, társadalmi és gazdasági tényekre gondolt, amelyek elkerülhetetlenül a balkáni háborúhoz fognak vezetni. Nem tudtam, mit mondjak, hát csak bólogattam rá. Az egyetértés jelének vette. Pedig nem értettem egyet az elemzésével, csak azért bólogattam, mert éreztem, mennyire csalódott.
„A Tirana, Skopje, Szófia és Ankara közti egyezmény nem más, mint szövetség Görögország és Szerbia ellen” – folytatta. Az egyezményben igaza volt, de kifelejtette, hogy országutat is terveznek Tiranától Isztambulig. „Szerbia meg fogja támadni Koszovót. Ez pedig belerántja Albániát és a Balkán többi részét” – mondta, s közben kivette az utolsó cigarettámat. „Valamint Albánia tagsága az Iszlám Közösségben kétségtelenül arra utal, hogy készül a háborúra.” És sorolta tovább a tényezőket, mint például Szerbia és Görögország állítólagos egyezségét Macedónia felosztásáról. Ha e tudományos és logikai levezetések helyesek, a „lőporos hordónak” már rég robbannia kellett volna. Nem volt merszem közbevágni sem szóval, sem tettel. Maradtam nyugton, s csak néztem irigyen, hogyan füstöli el az utolsó szál igazi amerikai Marlborómat.
Hozzám fordult, és feltette a kérdést: „Gondolja, hogy hamarosan kitör a háború a Balkánon?” Balról jobbra ingattam a fejem, és azt mondtam: „A maga által említett okok miatt nem. Kétségtelenül lesz balkáni háború, hiszen mindenki számít rá, és ha elég sokáig várnak valamit, az be is szokott következni. De a balkáni háború nem ilyen világpolitikai ügyek miatt fog kitörni, hanem valami potomság, mondjuk egy eltört szék miatt.” Zavarodottan és mérgesen nézett rám, én meg bólogattam, és ráncoltam a homlokom. „Miket beszél maga?” – kérdezte, de igazából azt akarta mondani, hogy ennek nincs semmi értelme. „A balkáni emberek nem balkánok. Hanem balkániak.” Füzet és toll meg sem moccant a táskában. Az újságírónő futólag rám mosolygott, vállat vont, fogta a holmiját, és elment. Köztünk szólva, elég balkáni volt tőle, hogy csak úgy se szó, se beszéd otthagyott.
Tirana, 1993. április
Ártatlan bűnök
A berlini faldőlés üzleti sikere meg a Scorpions együttes agyonjátszott száma, a Winds of Change minden családi otthonba befútta a kommunizmus képeit és hangjait. Rohantak a felajzott turisták beszerezni valami jó kis komcsi szuvenírt. Nyugati körökben a lenines meg a régi CCCP-feliratos póló volt a legkelendőbb holmi, míg a keletiek tisztelettudóan domborították Michael Jacksont és Madonnát. Az én kedvencem az a – sajnos csak kis példányszámú – trikó lett, amelyet ’91 elején láttam egy albán fiatalemberen a tiranai repülőtéren. Ez állt rajta: What If the Entire World Farted At the Same Time?*
Aztán jöttek a filmek, a színdarabok, és one man show-vá rendezték át a kommunistaellenes mozgalmakat. Az ellenállást személyekre redukálták, a személyeket pár hősre. Voltak, akik annyira kötődtek a múlthoz (amelyben még közös eszmények kötötték össze az embereket), hogy a tiszta elvek megvalósításának hevében felkötötték magukat – vagy a társaikat.
A plurális demokrácia és a bőr miniszoknya keleti bevezetése lázba hozta a Nyugatot. A megnyíló új piacokra együtt tört be a kamgárnöltöny és a Madison Avenue-mintájú városkép ideája. A közönséges utcákat csillogó-villogó bevásárlónegyeddé varázsolta át a francia nevű üzleteket megtöltő, japán tőkéből német leleménnyel Dél-Koreában gyártott amerikai design. De a bennszülöttek vetkőztető pillantásai csak a kirakatüveget ostromolják. Ártatlanul mosolyognak a fekete pamutruhás Estée Lauder-lányok, és néznek elfelé, valahová a fejed fölé vagy a térded alá. Te visszamosolyogsz. Emberemlékezet óta először emancipálta magát a módi a pártideológiáktól. A divat kilódította helyükből a társadalom erkölcsét és értékrendjét, míg a politika, hm, az meglódult. Marxot kiütötte az MTV.
A nyugati stílű diszkókban a lokális házizene meg az ABBA egyvelegére rázódnak össze az ilyen helyeken roppant népszerű nyugatiak és a kiválasztott keletiek. Nyugati útlevéllel a belépés automatikus, a keletiek meg újra kénytelenek bevetni régi módszereiket, például a munkahelyi igazolást. A diszkó úgy kezeli az állástalan értelmiségit, mint a valahai írószövetség az írókat: belépési feltételeket szab. A kívülrekedteket amerikai egyetemek kelet-európai ösztöndíjprogramjai fogadják be. Ezek a megrögzött irredenták és máskéntgondolkodók fényes műszálas öltönyben és Nike-emblémás fehér zokniban múltjuk történeteivel szédítik aztán a diáktársakat és a professzorokat. Mire a hosszú hajú, „politikailag korrekten” gondolkodó amerikai hallgatók fogják a gitárt meg a farmert, és meg sem állnak a prágai Károly hídig. A híd szoborszentjei nem indulnak meg, midőn e kis jaggerek és lennonok újrajátsszák nekik a hatvanas éveket.
Szorosan a nyugati ifjak nyomában jönnek a csak egy nyelvet beszélő, szakállas Kelet-Európa-szakértők és professzorok. Egyetemi tájékoztatókkal, tanrendekkel, hordozható komputerekkel és kész válaszokkal sietnek kollégáik segítségére. E tudós nyugati Kelet-szakértők azonnal együttműködésre és szolidaritásra lelnek a nyugati nyelveket és szokásokat bíró keleti szaktársak között. Kelet–Nyugat vagy Nyugat–Kelet, nyugatiak és „reménybeli” nyugatiak, avagy keletiek és „reménybeli” intellektuelek, nem számít, a kapcsolatok jól alakulnak.
A törekvő vállalkozók a fényes díszlet háta megett ügyködnek. A mester órákig dolgozik egy kézzel faragott sakkon. Tíz dollárért már egész készletet vehetsz, a bábok a néhai Szovjetunió és az Egyesült Államok népszerű politikai figuráit formázzák. A vevőnek jó tudnia, nem az a fontos, ki a vesztes vagy a nyerő, csak a parti legyen érdekes. S míg megy a játszma, egy ifjú vállalkozó már javában nyomja a feliratot a trikókra: Is there a coirelation between Stalinism and women who shave their legs? Azaz, hogy van-e kölcsönhatás a sztálinizmus és a lábukat borotváló nők között?
(Fordította: Bori Erzsébet)
* Mi van, ha az egész világ egyszerre fingja el magát? (Tandori Dezső magyarítása.)
- Kultúra [6]