Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Három éve jelent meg az utolsó Déry-könyv (Börtönnapok hordaléka), és most ismét egy karcsú kötetecske a hagyatékból – akár az előző –, a fáradhatatlan filológus, Botka Ferenc jóvoltából. A Déry-életművet övező hallgatás csak egyre inkább nőtt az eltelt időszakban, így – sajnálatos módon – kénytelen vagyok részben megismételni a börtönnapló kapcsán írott régi recenzióm néhány gondolatát.

Ha Lukács György, a jelenlegi magyar filozófiai gondolkodás „döglött kutyája” (hogy Marx közismert Hegel-aforizmáját parafrazeáljam), akkor az irodalomé minden bizonynyal Déry Tibor. És ha nem is éppen szükségszerűnek, de bizonyosan logikusnak látszik ez az életművük utóéletének kezdetén létrejött találkozás, annál inkább, mivel pályájuk már a legkorábbtól számítva is gyakran haladt párhuzamosan. Mindketten szegedi zsidó családból származtak apai ágon, mindketten kettős, német–magyar anyanyelvűek, hogy megtagadva nagypolgári származásukat és neveltetésüket, a kommün mindkettejüket a Párt soraiban találja majd; aztán az emigráció, később a diadalmas hazatérés, a szó minden értelmében, 1945-ben; később a Rákosi-korszak két legnevezetesebb szellemi „vitájának” névadó hősei; majd ismét vállvetve, ezúttal egy másik forradalomban; megint a megtorlás, amely a fiatalabb írót érintette könyörtelenebbül; legvégül pedig a „kibékülés a valósággal” és a vörös-barokk állami temetés. Kétségtelen: nagyon durva a fenti összefoglalás, de talán eléri fő célját, hogy felhívja a figyelmet a két pálya közös csomópontjaira. És ne hallgassunk el egy további, tárgyunk szempontjából perdöntő egybeesést, ti. kettejük életművének együttes befogadását a 60-as évek közepén felnövő ifjúlukácsisták gondolkodásában: ha volt Irodalmi Lukács Párt, annak bizonyára Déry Tibor volt a vezérlő prózaíró csillaga. Hatvannyolc után ez a képzeletbeli párt fokozatosan szétesett, a „Központi Bizottság” nagy része emigrációba kényszerült, Lukács meghalt, hogy életműve utolsó darabjaként egy felbomló szellem kétségbeesett szintéziskísérletét hagyja tanítványainak megemészthetetlen testamentumul (Ontológia); Déry pedig valóságos irodalmi pályáját egy elegáns remekművel lezárva (Ítélet nincs – talán nem véletlen, hogy az egyik legbefolyásosabb Lukács-tanítvány, Fehér Ferenc írta róla a legmélyebb recenziót), a továbbiakban amolyan „elegyes iratokkal” szórakoztatta önmagát és egyre fogyatkozó számú híveit.

A megtagadó jelenben azonban Lukács ismét jobban járt pályatársánál. Életműve, gondolatai gyarlósága és nagysága mély és átfogó elemzésben részesült – mindez a legkevésbé sem mondható el Déry teljesítményéről. Nevét sem az egykori lukácsisták, sem az „új undokak” nem tartják említésre méltónak – egy nagyon jelentős írói életmű teljes negligálásának vagyunk már évek óta részvétlen tanúi. Azt hiszem, megdöbbentően méltánytalan eljárás ez. Hogy ezúttal Lukácsot variáljam: e pillanatban úgy tűnik, Déry Tibor senkinek sem kell. Ám legyen, de semmiféle magára valamit adó szellemi áramlat nem takaríthatja meg az elemzés, a megértés kínját pusztán azért, mert analízise alanyának politikai nézeteivel nem ért egyet, azokkal nem vállalhat közösséget. Déry Tibor élete jelentős részében kommunista volt, ám ennek ellenére/mindezzel együtt nagy író. És bizonyos, hogy epikája legjava termésében nincs józan ítéletű ember, aki kimutathatná az író „kommunista” mivoltát. Hát nem lényegtelen, hogy párttag volt-e, aki az ötvenes–hatvanas évek csodálatos novelláit írta, az olyan örök antológiadarabokat, mint a Niki; a Két asszony; a Szerelem vagy a Vidám temetés?! Az elhallgatás nem felelet. Annál bosszantóbb és méltánytalanabb ez, ha belegondolunk, mi mindent köszönhet ennek a mesternek a hetvenes évek elején lassacskán felnőtté váló epikánk. Rendben van, vessük el egy pillanatra a többnyire bolsevik-nagyrealista szellemben fogant két regényt (A befejezetlen mondat; Felelet – persze ne feledkezzünk meg az e könyvekben fellépő plasztikusan megrajzolt figurák tucatjairól, a behavazott Csáky utcáról vagy a verőfényes dubrovniki nyárról), de csak a legnagyobb öncsalással és szűklátókörűséggel tagadhatjuk meg fiatalkori szürrealizmusát (középpontjában a felejthetetlen Óriáscsecsemővel és a rövid novellákkal), melyet virtuózan hangszerelt át idős kora két remekművében (G. A. úr X-ben; Ítélet nincs), és épített tovább a nagyon keserű és viháncolóan morbid Capricciokban. Ennek a prózának a hatása igenis kimutatható a jelenkori magyar élvonalban (a legnyilvánvalóbb példa Déry Kyvagiokén-jának és Esterházy főhősének „lovaglása” a Termelési-regényben Budapest utcáin) – még ha az nem hajlandó is tudomást venni erről. A hagyományértelmezés, a tradícióvállalás jelenkori irodalmi közgondolkodásunkban igencsak eltorzult – több mint bűn, hiba lenne, ha Déry is áldozatul esne egy ostoba „tisztogatásnak”.

A hagyatékból most publikált művek – sajnos – inkább az antidérystáknak szolgáltatnak igazságot. Virágnyelven szólnak ezek, annak a Déry által 1970-ben megfogalmazott követelésnek a szellemében, hogy írásaiban „egy hajszállal merészebb legyen”. Ám igencsak csenevész bátorság ez, a korszak szocializmusát (mindkét szöveg valószínűleg a hetvenes évek elején-közepén keletkezett) csak halovány, amolyan a kispárnába belesuttogott bírálat illeti, a gúny és irónia inkább ecetes, mint vitriolos – Déryben hibátlanul működött az öncenzúra korlátozó ereje, szinte fizikailag érzékelhető, mikor rántja vissza valami a tollat, ilyenkor nem tudja eldönteni: vajon írása publikálható végül vagy sem? Fokozott mértékben igaz ez a Sirályháton című hosszabb elbeszélésre: belső igénye és az író legvidámabb fiatalkori morbid szürrealizmusát idéző indítása szerint egy átfogó (és rémületes) társadalomrajzot várnánk, ám aztán elvész a lendület, fáradt megoldások, kissé lapos ötletek lépnek előtérbe – a végeredmény pedig az a meglehetősen közhelyes megállapítás, hogy a Kádár-korszakban ősvilági szörnyetegek, varánuszok, pitonok, kajmánok és krokodilok lepték el az utcákat és a tereket. Vannak még persze emberek is, de viszonyuk ehhez a förtelmes bestiáriumhoz egyáltalán nem ábrázolódik, nem tudjuk, mihez képest emberek ők, és mily mérték szerint szörnyek a szörnyetegek, így a dolog meglehetősen absztrakt és kontúrtalan marad. Igen jellemző, hogy a novella (?) egyik legfőbb írói módszere a mondatok végén elhelyezett három pont szinte mértéktelen használata. Mintha a kimondhatatlanság, az elharapott gondolat- és mondatvég egyetemessé válását kísérelte volna meg ily módon érzékeltetni Déry… A narrátor és a Vergiliusává szegődött sirály dialógusa pedig többnyire a „hát igen” megállapításokra korlátozódik: persze, jól van, tudunk mindent, te is meg én is, kedves olvasó, akkor kár is részletesebben beszélni róla – valami ilyesfajta üzenet hámozható ki Déry cinkos (és egy picikét cinikus) iróniájából. Így a szöveg – akarata és szándéka ellenére – maga is a mondatok visszaszívásának, a padló alá söprés nemes hagyományának apológiája lesz. Az egészből hiányzik az a jó értelemben vett bohóc hajlam, amely a korai Déry-írásokat (sőt helyenként még az Ítélet nincs komor szövegét is) oly üdítően vibrálóvá tette. Pedig több belső szabadság birtokában egy nagy magyar szatíra születhetett volna ennek a keserű és valószínűleg igen gonosz öregembernek a műhelyében.

Ez a szatíra a kötetke másik, itt először publikált írásában sem íródott meg. Nem más ez, mint Gulliver liliputi kalandjának újrafogalmazása meglehetősen igénytelenül, érdektelenül és – Dérytől egészen szokatlan módon – igen pongyola, felületesen megfogalmazott mondatokban elbeszélve. Rengeteg a szóismétlés (a császár mindig „kegyesen” mond valamit), mintha se ereje, se kedve nem lett volna az írónak, hogy a kisregény szövegét igényesebben megszője. Vérszegények az ötletek (ha vannak egyáltalán), az ún. társadalombírálat pedig ugyancsak félszeg és felületes, különösen ha swifti mértékkel mérjük.

Rosszul jár hát az olvasó, ha ezekkel a szövegekkel kezdi Déry életművének megismerését. Tekintsük mindezt úgy, mint egy nagy író kissé léha és átgondolatlan műhelyforgácsait. Igaz lenne tehát a mai ítélet, hogy Déry életművére több kérdés már nem tehető fel? Hogy – Wittgensteinnel szólva –, akkor éppen ez lenne a felelet, az utókor felelete? Sovány és méltatlan válasz, de egyben tükre mai irodalmi közgondolkodásunknak.

• Kultúra