Vajon melyik ennek a szinte egészében ellenszenves könyvnek – egészen pontosan: inkább csak füzetnek, brosúrának – a legvisszataszítóbb eszmefuttatása, bekezdése?
Talán az (Kedves Konrád György!), amelyikben 9,9 millió magyar nevében kivándorlásra buzdítja a magyar – még pontosabban: a magyartalan, a „liberalizmusnak nevezett kommunizmust” megtestesítő – zsidóság képviselőjeként megjelenített Konrád Györgyöt? Kilátásba helyezi, hogy Konrád esetleg, ha megembereli magát, újra magyar író lehet, mint azelőtt volt; ez persze nem lesz könnyű, hiszen „Ti. 0,1 millióan […] még nálunk is összeférhetetlenebb népség vagytok” (85. oldal).
Ennek a gondolatmenetnek kétségkívül némi mulatságos jelleget kölcsönöz – már amennyiben mulatságosságról e helyütt egyáltalán szó lehet –, hogy a magyarság nevében a zsidókat felelősségre vonó Benedek túlnyomórészt maga is zsidó származású (nagyszülei közül egyedül Benedek Elek nem született Mózes-vallásúnak). Benedek persze már jó régen lábujjhegyen elsompolygott az akár vallási, akár etnikai, akár származási vagy bármilyen más értelemben vett zsidóság közeléből, amit természetesen senkinek sem lehet szemére vetni – no de hogy ebbe még Konrád vagy mások díszmagyaros felelősségre vonása is beleférne?!
Vagy inkább ott van a cikkgyűjtemény mélypontja, ahol az egykor faji üldözötteket segítő Benedek, némileg szemérmesen ugyan, de hitet tesz a fajelmélet mellett? „Ideje válaszolnom a kérdésre, amivel ezt a történeti visszapillantást kezdtem: a jellegzetes magyar összeférhetetlenség vajon nem a sokszoros vérkeveredés következménye-e? Úgy vélem, ha nem is kizárólagosan, de lehet valamelyes szerepe benne” (44. oldal). Előzőleg Benedek arról filozofált, hogy vajon mennyiben tekinthetők honfoglalók helyett honelfoglalóknak a Magyarországra bevándorolt és itt befogadott szlávok, románok, zsidók.
Aztán az az interjú is pályázhat a Kolosváry–Borcsa-díj első fokozatára, amelyikben azt vázolja fel: mi történne a liberálisok hatalomra jutása esetén. „Csurkát meg engem felkötnek, Zacsekot életfogytiglanra ítélik, te megúszod tízévi szigorítottal. És így tovább.” Hát akkor mitől legyek optimista, kérdi az újságíró, mire Benedek így válaszol: „Attól, hogy a börtönudvaron egyszer csak megpillantod Pető Ivánt vagy Haraszti Miklóst, esetleg Hack Pétert, egyszóval a fejeseket, akik sorra lecsukják egymást. Ez törvényszerű” (22–23. oldal).
Ez az ő sajtótisztességük. Ez az ő mocskolódástól mentes sajtószabadságuk. Rossz ügyért, hamis érvekkel, pénzért.
Hosszú idő óta próbálom megérteni, hogyan válhatott Benedek István, kiváló és úttörő pszichiátriai, irodalmi, orvos- és tudománytörténeti munkák szerzője, aki az 1945 utáni Magyarországon az elsők között vette emberszámba az elmebetegeket, és aki egykor szép cikket írt az általa személyesen is ismert Bálint Györgyről, szóval hogyan válhatott Benedek – írói becsületének önkéntes elvetésével – Kósa Csaba és Fábián László társaságában a publicisztika éjjeli menedékhelyének lakójává? Mi változott meg azóta, amióta a nyolcvanas évek második felében tanácsokkal látott el, hogy miről írjak a Szabad Európa Rádióba? Vajon ezúttal, Benedek esetében is Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetéről lenne szó?
Nagy történelmi fordulatok idején, úgy látszik, elkerülhetetlen, hogy egykori barátok és eszmetársak szembekerüljenek egymással. Benedek, bármennyire sikoltozik is mostanában, hogy milyen hősiesen ellene fog majd állni a hatalomra kerülendő judeo-bolsevik-liberális kormányzatnak, a szovjet típusú társadalom éveiben nem számított nyílt ellenzékinek. A hatalomnak jól jött ugyan a könyveiben messzemenően apolitikus, humanista elveket hirdető, gördülékenyen és színesen író (nem utolsósorban: neves és tekintélyes dinasztiából származó) tudós munkássága, de attól, amit Szabó Miklós állított a Magyar Nemzetben – hogy ő volt a Kádár-korszak hivatalos pszichiátere –, bizony messze állt. Jó néhány könyvét és írását csak nehezen vagy egyáltalán nem tudta megjelentetni, eltávolították a tévé képernyőjéről, és közeli ismerősei tudták: Benedek a négy fal között ugyan – és nem csupán 1956 utáni internálása óta, hanem kezdettől –, de utálta a szovjet típusú rendszert.
De hát miért is utasította el az értelmiség az elmúlt, letűnt korszakot? A kommunista gazdaságirányítás ellenzése – elsősorban az ezzel összefüggő, többé vagy kevésbé alacsony és a nyugatitól elmaradó életszínvonal miatt – persze általános volt. A továbbiakban azonban már elváltak a hangsúlyok: ki a nemzeti ügyek elhanyagolását, ki pedig az antidemokratikus társadalomszervezetet tartotta a nagyobb (esetleg: egyforma mértékben) rossznak. Mindazok, akik végiggondolták, esetleg érezték, hogy a szovjet típusú társadalom egyfajta rossz modernizáció, vagy azért vetették el, mert rossz modernizáció, vagy pedig azért, mert rossz modernizáció.
Benedek – nem fér hozzá kétség – mindig is az utóbbi csoportba tartozott. Ma már egyértelmű, hogy Benedek mindenfajta modernizációval szemben áll. Az ő szempontjából, mint ahogy a szélsőjobboldal némely más képviselőjénél is, ugyanolyan következetes – és nem csupán a rosszindulatú demagógia kifejeződése –, hogy egy kalap alá veszi a marxizmust és a liberalizmust. Az egyik ugyan a zsákutcás, a másik pedig az európai stílusú modernizáció kifejeződése, de az ő szemükben a jelző elhanyagolható a jelzett szóhoz képest. Számukra a fő ellentét nem a modernizáció különböző fajtái, hanem a modernség és a hagyomány között feszül. Benedek nem most lett jóban és rosszban a XIX. századi tradicionalizmus zászlóvivője: mindig is az volt.
Korábbi érdemeit mindez akkor sem csökkenti, ha nehéz elhinnünk, hogy ugyanaz a toll írta az Aranyketrecet és az Álnokok kamarilláját. Benedek a szovjet típusú modernizációs kísérlettel és kulturális törekvésekkel az eredeti formájukban kissé talán már akkor is idejétmúlt, de tisztes klasszikus eszményeket szegezte szembe. Amikor 1964-ben az Élet és Irodalomban közzétette Freud-tanulmányát, a modern pszichoanalízis ismerőinek (hányan lehettek akkor ilyenek Magyarországon?) nyilvánvaló volt, hogy a cikkíró nem ismeri a mélylélektan újabb áramlatait az én-pszichoanalízistől az interperszonális irányzatig. Karen Horneytől Harry Stack Sullivanig. De ugyan mi volt ez ahhoz képest, hogy azokban a mélylélektan-ellenes években valaki – a Népszabadság haragját is magára vonva – végre elfogulatlanul mert írni Freudról?
A példákat – a darwinizmust értelmező, a Dosztojevszkij betegségét pszichiátriai szempontból elemző, a Semmelweis-ügyet a hazaffyas stílusú orvostörténet pántlikái nélkül szemügyre vevő Benedek Istvánról – hosszasan lehetne sorolni. E sorok írója – mindenekelőtt a magyar pszichoanalízis történetéről szóló könyvében – sok jót írt már Benedekről. Nincs okom arra, hogy akár egy vesszőt is visszavonjak. Talán itt az alkalom, hogy kimondassék: Benedek írásai, könyvei 1956 után azért jelenítették meg és közvetíthették az európai humanizmust, mert a klasszikus hagyományok „csillagóráit” képviselték az ezt a fajta tradíciót legalábbis kétértelműen fogadó vagy éppen elutasító korszakban. Ennyiben Benedek munkássága része volt annak a rejtett szabadságharcnak, amit a magyar és közép-európai értelmiség a hivatalos rendszer ellen vívott.
Sajnálatos, bizonyos fokig tragikus, de némely szempontból mégis következetes, hogy a rendszerváltás utáni időkben Benedek a Csurka Istvánt követő erőkhöz csapódott. Igaz, a tradicionalizmust is lehet különböző színvonalon és szóhasználattal képviselni; arra tehát, hogy úgy ír, ahogy ír a Magyar Fórumnak és a Pest Megyei Hírlapnak leadott cikkeiben, mindent egybevetve és mindent beszámítva is nehezen található mentség. A könyveit ismerő olvasónak fájdalmasan elfintorodik az arca, amikor ilyeneket olvas tőle:
„Most, hogy öregedő fejjel váratlanul eszembe jutott, félreteszem a szemérmetességet és hangosan kimondom: MAGYARORSZÁG, SZERETLEK” (38. oldal).
Szeretni Magyarországot… az emberiséget… – ugyan, ki emelhet ez ellen kifogást? Legfeljebb Kosztolányi Dezső az Édes Annában:
„Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének sem ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. (…) Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire sem kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. (…)
– És a haza?
– Az is – mondta Moviszter, és várt, mert egy jó kifejezést keresett. – Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében.”
Benedek István cikkeinek megjelenéséhez a Püski Kiadó bocsátott rendelkezésre nyomdafestéket.
- Szemle [6]