Könnyű azt írni, hogy Párizsi Mindenszentek, és hogy lelkemmel jártuk Párizst, otthon is voltunk márist, még hogy a végtelenbe végest, meggyújtottunk egy mécsest, mert Halottak Napja volt épp, egy szomorú, de szép est. Könnyű, még azt is, bár Szpéróék halála után járhatod Párizst eleve csak, az életében Neki otthon és otthoni és otthona voltál, ugye, könnyű még az alkonyattájt épp üzemen kívül helyezett telefonokat elhagyván, a rue Bonapartén másutt hosszú sort kivárni, és másnap, szemerkélő hajnali esőben menni a Vaugirard-on, nézni, hogy Evryből nem kellett vón eljönni az utolsó futamról, mert Djekar, Draba, Daliába, Daquiba, Darámba vagy Drága nyert, és neked az mi lenne – neked, érdekes, soha semmi sincs aztán, és ezért már csak nézed, mint a lemondás térdét térdről –, könnyű még ez a nem könnyű bánat is, mert lelked is, ez van versedbe írva, tartva véled, bensőbb zsebedben alszék. És fönn a fények, nem is csak az égen, futottak, szemedre hályogodtak, sőt, szemünkre, mert lelkünk is jött, bensőbb zsebünkben alszék… s aludtuk végre Párizst, bár a fények, a halottak fényei, például Szpéró, se hosszan, se szélten, ragyogtak, de mi, hazalopott kopottak, aludtunk, se széltet, se hosszat… ezt mondani könnyű.
Elaludni igen gyakran nehéz. Úgy konkrétan.
Kevés ehhez az otthon, az otthoni, meg hogy ki minek az otthona, még, és hogy kinek mi.
Szép Ernő erről is szépet és nagyot ír. Ismeretes az a vers – egykor tudtam fejből, és illuminációs (Rimbaud, jó, de Korniss Dezső festő úr illuminációira is tetszünk emlékezni?!) állapotban el-elmondtam félismerős társaságban, talpon álldogálva; a Le Figaróra a minap – ó, mennyi félismerősömet láttam viszont benne, lovakat, mint… és zsokék neveit, mint… de most ez nem fér, ide nem fér, bár össze: férne, de hely, hely rá nincs nekem –, nézem rögtön, felírtam ilyen rímeket: zárás előtt, nem, dehogy, nyitás előtt, zárás után, ez az, poszt-beckettien így, ez az, nyitás előtt, zárás után eliddogáló talponálló, ráírtam Szép Ernő verséből is ezt a pár részt, amit tudok még, mentem a jó kora reggelien halott Belvároson át, de nem tértem be sehova, félismerőseim sincsenek már, az újságot veszem meg, nézem, nyert Saint-Cloud-ban az én leoszlásomból a Tsunami (Cumpi-Mumpi, hívtam így Szpérót, a „Cicám” elnevezésből a Tsunami – Cunami – egyenesen lejön, itten semmi állatfaj-ellenesség nem honol, holott cicák esznek madarat, ez az ő dolguk, direktben nem kell csak, aztán Szpéró az „Elza” is volt, az oroszlán, l. „Elza halott volt”, ez szent szöveg nálunk, mióta Cicám azon az éjszakán, 1886., jé, mit írok, 1988. június 6-ra éji 2 óra, fél három, vagy fél órát ült holtan a kezemben, s azt hittem, mégis él, elnyugodott, alszik, aztán reggeltől, ha béna marad is, meglátjuk… legföljebb, míg él így, nem megyek ki a lakásból soha, mindenhová magammal viszem, vagy a kalitkában megágyazunk neki), nyert a Siskei (Cicki-Micki és Cicki!) stb. Ezeket a neveket nézem az Erzsébet hídon, jól lehet velük magában lennie az embernek, csak… vigyázni, ilyenkor épp ezért ne tévedj be társaságba, l. kocsem. Ami még ezt illeti, egy valamit itt.
A motiváció. (Nem feledem Szpéró viszketését, Samunak a megágyazást, Szép Ernő elaludni-versét, nem! felírom egy cetlire, a szőnyegre teszem a cetlit: „Mit akarsz írni… megnézni a 2. géppapírlapot; ez az a lap, amire írok épp.”)
Feljegyzések halmozódnak; abba kellett hagynom a fordítást – gyakorlat! –, írni kellett ezt, meg a lemondás térdeit (l. később, vagy l.-t, -tt). Mi a motiváció? Mikor keveredem szélsőségekbe? Nézzük a jó motiváció felől. Most többször tapaszlaltam: hajlok a szélsőségelkerülésre, sőt, remekül mondom a passzt, ha a motiváció jó. Feleségem int az influenza fennforgására. Hahaha. De milyen jól teszi. Megyek a városba (l. ostrom; nekem a pesti rész „a város”). Pár intézendő. Közben – elegyes – kocsmáim. Nem iszom! Oly könnyű nem betérni (be nem térni). Évi. És Dönci. Evidens tehát. Évi és Dönci, az evidens páros. Mintha Ádám a Paradicsomban Dönci lett volna. Dönci és Éva óta stb. Nem? Magyarul Ádám, az: Dönci. Maximum. Na. Nem térek be. Kitérek. Az ifjontlag beszerezhető, aztán ránk aggó influenza elől. Ettől még megkaphatom. De inkább veszek a Döbrenlei utcai kis boltban egy kétdecis konyakot. Leülök a Duna-parton, nézem Tsunamit, Songzit (sem rossz név nekem), aztán a Memphis Tennessee-t (Ottlik miatt, Iskola…), szoktam is néha szívni Memphist, állítólag ital ellen, de a múltkor olyan jól kibékítettem őket, láncban szívtam, és minden korty egy-két szipp után jött, de nagyot buktam egyszer a Memphis Tennessee-vel, most azt érzem, hűnek kell lenni, jól kell megválaszlani a motivációt, Memphis…, a Siskei stb. Kihagytam volna őket. Még egy alapmotiváció. A „gyakorlat”. Gyakorlatnak én a gályázós fordítást érzem. Ezt most hosszú időre, míg a kézdaganat nem motiválgatja kontrájával, akarom… jó, magányos stb., írom a „Lemondás”-ban… nos, hogy határidő jön. S hirtelen – napokra! – ki se nyitom a tévét. Német labdarúgó-bajnokság… The Prodigy, Sting, Michel George, nem George Michael, ez az, erre mondta intőm, kicsit marinénisedjek le, ne mondjak olyan vicceket, hogy mi a különbség Charles Michels, Michel George és George Michael között? Az első egy párizsi metróállomás, a második egy ló, a harmadik egy brit popénekes. Ki se nyitom a tévét, mert profi góllövő csatára vagyok egy kiadónak. És mérkőzés lesz – azaz leadás. Ki se nyitom. Teljesen elzárkózom még annak tudása elől is, hogy mik a német meccsek. Eszembe se jutnak a bandák nevei – „The The”, „Londonbeat”, „Black Sheep” etc. Jó a motiváció. Klubhű, sőt, klublelkes vagyok.
(Aztán, hogy már nagyon közel vagyok a fordítás befejezéséhez, ma, mégis megszakítom a munkát. Majd legföljebb éjfélig… De ez feszít, a „Lemondás” és az „Éjszakám”. Ezt meg kell írni. E tizenegy oldal erejéig délelőttől alkonyig abbahagyom csapatlétem. Egyénieskedem. Ez tehát, hogy megírjam nevezetteket, jó motiváció. A jónál is jobb.) Ilyen mechanikusan (is) (szeretem) nézni a világot…?
Rendesen játszom. Figyeljük meg, a három ponttal és kérdőjellel lehetett csak nyelvtanilag megmentenem a mondatot. (Nem „megmenteni”. Más nyilván mást, többet tud nálam. Nekem elég, hogy ennyit. De már Antimarinéni, félek, ez is.)
Árnyalatok, átmenetek: az imént még a Michaeleknél azt mondhattam volna, hasa… félreütés, és papírom nehezen radírozható alapanyag, l. egy híres Csehov-dráma, nem a Ványa bácsi, hanem a Sirály, én a Sellőt tartom az egyik legjobban radírozható papírnak, az imént még mérgesnek nevezhettem volna magam, mostanra feloldódtam. Vissza is a tárgyhoz. Semmi harag.
Motivációk, gépiesek! A testhelyzet, ez a gépies ügy. Kafka; fekvő testhelyzetben, főleg éjszaka, felébredve – s nem tudván elaludni, l. még a klipek, Chris Rea, I didn’t sleep tonight, nagyon jó – azt érzem: abbahagyni mindent, lemondani mindent/mindenről, tartózkodni mindentől, jó, de hol tartózkodjam akkor, helyileg, feladni, óvatosnak lenni… egész komoly listákat állítok össze, mit elvetni, alapvető személyeket és dolgokat olyképp részletezek, hogy nem jöhetnek szóba se, hogyan nem jöhetnek szóba, nem tudom, hajnalban, ahogy a még élők miatt hajnalban kelek, ez még tart, ez a határozmány, ez az evidencia, akkor fogmosás, pohár víz, kávé, rossz, bor, rossz, rosszallom is mindkettőt, mit tegyek, kávé és bor és a közelgő reggel és a tevékenység és a nem-tudom-mi visszahoznak, mégis lehet ez és az, bár valami mindig a listán marad, lásd Listed Race a lovaknál, listás verseny, a kutyaütőbb hendikepek és az Európa-csoportos versenyek közt inkább a fentebb szinthez hajazó ügyek… ennyi motiváció! A saját kavarcom – önreflexióm – is. Belejátszik abba, hogy nem is tudom, miféle luxus ez. Hiszen a fordítás vár, hiszen nem helyeslem még azt sem, hogy valamit nem helyeslek etc.
„Milyen jó nékem lefeküdni”, írja Szép Ernő, „Eldúrni magamat az ágyban…” Szép, nem? Eldúrni…! No comment, tovább. „A párnák halmait ölelni, / Míg a szender havaz be lágyan.” A / nem zárójel, a /: sorválasztó. Sőt, a „/”: – sorválasztó. Nos? „Óh istenem, de jó aludni, / De jó is elaludni nékem, / Elveszni a piszkos világról, / Mint este a felhő az égen.” Ezt de szerettem idézni. Milyen sokat idéztem pontatlanul. L. Arany János, a Toldi temetésénél, ahol „Lassanként”-et mondok mindig („Egyszersmind az égő fáklyák kialusznak…”), s nálam – nagy monokvin alkat! – az „egy marad közülük csupán kalauznak” szerepel, a „négy” helyett, ami Aranynál. „De jó nem hallani fülemnek, / De jó nem látni a szememnek, / De jó nem tudni a fejemnek, / De jó nem fájni a szívemnek!” Minden sorban igen sok van. S az alapforma, a litániás – ehhez? Az egyik legnagyobb magyar költészeti vívmány.
Volt elég lassúság-lehetősége, elmélyülés-vágya az olvasónak az elmúlt évtizedekben, hogy ilyen szakaszokat tényleg végignézzen. Nem akarom elvenni a további örömet, tessék megkeresni magát a verset. Még ennyit belőle – mert lassan ráközelítünk a címtárgyra! –: „Jaj nyöszörögtem, nyavalyogtam, / Ettem az ajkam, könnyem nyeltem, / Míg én az alvás üdvösségét / Megtanultam s kiérdemeltem.”
Nem felejtem a Szpéró halálát. Ahogy felriadtunk éjten, s ő a fakanaláról lógott, fél lábbal kapaszkodva, kalitkájában. Az előző években 7+0+4; aztán 27+18+9-et tojt, s én, mavh, jav., mechanikus-világszemléletű-is-élő, azt mondtam, csak akkor éli túl 1988-at, ha nem tojik egyet sem (kettőt tojt még); áthoztuk őt, iszonyú állapotban volt, tudni lehetett, meghal. Tudni lehetett?! Mindegy, a kezemben ült stb., aztán levetette magát a kalitka homokjába, pörgött maga körül az apró zúzalékon. Utána jött a háromnegyed óra vakarózás. Ebből diagnosztizáltam a halál formai okát, madár-orvostani könyvünk alapján: urémia.
Mikor a Samu ott tartott már (Szpéró majdnem 11 éves volt halálakor, Samu 13 múlt), hogy lezuhogott a kalitka aljára, bár ő lassan, elgyengülve, elszálló élettel halt meg, akkor Samu kalitkáját átrendeztük. (Közeledünk, ha az olvasó nem látná, a befejezéshez.) Ki minden zúzalékot stb., fehér kendőket be, abból dúrtunk neki fészket. Elfogadta. Ez volt biztos jele, hogy a vég nagyon közel van. Volt. Ha a Samu a kalitkája átalakítását így, egy nézéssel elfogadja, az a vég. Kezünkbe alig bírt kijönni… de akart. Alig látom a betűket most.
Esténként, s elalvás előtt, elindul majdnem hét napból négy nap a viszketésem. Olykor órákig. Nincs alvás! (L. Garaczi. Üdv.) Vagy: elalszom, s azt álmodom, egy fordításról beszélgetek valakivel, s elnyom az álom. Netán egy esküvőn alszom el az oltár előtt. Térdeim lassan rogynak. De vitafelem rámszól: „Tanár uram… ne aludj épp most, hogy…” S felébredek. Nemcsak álmomban. A valóságban, sajnos. (Nem kérdem, „mi az”. Henye vagyok inkább.) Felébredek, és nem tudok elaludni soká.
Most akkor, és ezért írtam ezt mindössze, mindössze az történt, hogy március elsejére virradó éjszaka fél tíz felé lefeküdtem földre ágyazott matracomra – így alszom, ezt szeretem. Elaludtam azonnal, mint kiderült. Egy éjszakányi alvás után felébredtem, és éji háromnegyed tizenegy volt. Azonnal elaludtam. Felébredtem, éjfél volt. Egyetlen gondolat nélkül ismét nyomban elaludtam. Fél ötkor keltem. Életem legjobb újabb éjszakája volt ez.
Másnap kis idő múlva abbahagytam a góllövó csatári tevékenységet, és, egy év után ismét, megírtam lassú, de gyorsuló küzdelemmel három kötött formájú verset, elég sok nehézségelemmel.
„Ha majd halott lesz Ön”, írtam, Szpérónak, párizsi c. elsőmben, és tovább: „s én…”
De én csak aludtam végre egy jót. Azóta se megint.
Minden a régi.
- Kultúra [5]