[1]Két új szabaddemokrata miniszterrel folytatja a kormány. Személyükben két, egymástól nagyon eltérő karakterű politikus lép a koalíciós politizálás élvonalába. Fodor Gábor viszonylag fiatal kora (44 éves) ellenére afféle politikai veterán: a nyolcvanas évek második felében a demokratikus ellenzék holdudvarához tartozik, 1988-ban részt vesz a Fidesz, majd az SZDSZ megalapításában. Legnagyobb politikai erénye azonos a vele szemben leggyakrabban megfogalmazódó kritikák egyikével: ma is ugyanazt mondja, mint húsz évvel ezelőtt. Liberális klasszikusokon nevelkedett, emberi jogi elkötelezettségű, alkotmány- és intézményvédő demokrata. „Hölgyeim és uraim, Orbán Viktor következik” – suttogta a mikrofonba 1990. március 15-én, amint szakkollégiumi szobatársa közte és Deutsch Tamás között elfoglalta helyét a szónoki pulpituson. Azóta mindhárman hosszú utat jártak be, de a másik két szereplővel ellentétben Fodor politikai karaktere szinte alig változott.
1994–95-ben nem túl sikeres – ám nem minden eredmény nélküli – miniszteri tevékenységet fejtett ki Horn Gyula kormányában. Rengeteget konfrontál az MSZP-vel és személy szerint a kormányfővel, és amikor ’95 végén elfogy körülötte a levegő, lemond. Utódja Magyar Bálint lesz, akivel lényegileg azóta áll változó intenzitású konfliktusban. A következő 10 évet az SZDSZ ügyvivőjeként és mindenkori vezetésének egyik legfontosabb kritikusaként tölti.
A hitelesség fogalma köré épített idei pártelnöki kampánya meghökkentő sikerrel járt: csaknem elnökké választották. Nála erősebb vesztes jelöltet keveset ismer a modern politikatörténet: a kérdés az, hogy mit kezd most ezzel a felhatalmazással. Környezetvédelmi miniszterségének tétje tehát elsősorban nem szakpolitikai jellegű, ám politikai pozíciója megszilárdításához nélkülözhetetlen a szakmailag hiteles, kompetens szakpolitikai teljesítmény. Egy politikailag eddig nem létező tárcát kell szakmailag alátámasztott, de általános érvényre igényt tartó politikai fellépésének intézményi alapjává tennie. Egyszerre kell elfogadtatnia magát a zöld mozgalommal és a környezetvédelmi szempontokhoz technikailag közelítő szakmai és üzleti csoportokkal. Fenn kell tartania politikai fellépése értékbeágyazottságát – mi több, egy eddig kevéssé hangsúlyozott új elemmel kell azt kiegészítenie –, miközben rugalmasnak és cselekvőképesnek kell bizonyulnia. Olyan szakpolitikai terepen kell mozognia, amihez nem különösebben ért, olyan emberek társaságában, akiket jelentős részben nem maga választott maga mellé. Az igazi kérdést azonban nem a szakpolitikai karakter átfazonírozása jelenti: ehhez megvannak a képességei és – minden bizonnyal – az elszántsága is. Az igazi kérdés az, hogy hogyan viszonyul ezek után ahhoz a kormányhoz, amelynek hitelességét korábban maga minősítette korlátozottnak, a koalíciós pártok tisztújítását követő személycserék elkerülhetetlenségét hangoztatva. Ehhez képest a kormányban e pillanatban két személycsere látszik megvalósulni: az egyik a Fodor és Kóka által felváltva egekbe dicsért Molnár Lajos távozásából fakad, a másik pedig magának Fodornak a kormányba lépése. Vagyis a kormány hitelességi többletét éppenséggel magának Fodornak kellene szolgáltatnia, miközben együtt kell dolgoznia azokkal, akiket korábban nehezen félreérthető formában távozásra szólított fel. Fodor helyzete ezzel együtt valószínűleg kevésbé kockázatos, mint ahogyan első ránézésre látszik: éppen csökönyössége és két évtizedes politikai karrierjének konzisztenciája miatt megengedheti magának, hogy ne legyen különösebben jóban a kormány néhány kulcsfigurájával. Egy népszerűtlen kabinet népszerű ügyekben nyomuló renitensének lenni nem feltétlenül rossz politikai befektetés, bár kétségkívül nagyon kifinomult taktikai érzékre van szükség a lehetséges hozamok realizálásához.
Gyökeresen eltérő a Molnár Lajost váltó Horváth Ágnes helyzete: ő politikailag úgyszólván nem létezik. Politikai egzisztenciája, befolyása és miniszteriális cselekvőképessége kizárólag megbízói felhatalmazásától függ. Pártfelhatalmazása az egészségügyi reform ellentmondást kevéssé tűrő folytatására szól, amin mindenekelőtt a több-biztosítós egészségügy-finanszírozási modell jövő évi bevezetése értendő. A probléma az, hogy az SZDSZ-en kívül ezt a jelek szerint egyetlen politikai szereplő sem akarja, ezért – a javaslat érdemétől függetlenül – aligha lehet koalíciós konszenzus alapján bevezetni. Kérdés, hogy ebben az esetben milyen alternatívák állnak majd a kis túlzással single-issue (egy-ügyű) szakminiszterként színpadra lépő Horváth Ágnes előtt. A kialakult helyzetért persze nem őt, hanem pártja vezetését (egyébként Fodort is beleértve) terheli a felelősség.
Horváth Ágnes egy-ügyűsége az SZDSZ együgyűségéből fakad: a párt az előző kormányzati ciklus adóügyi ámokfutásában fontos szerepet játszó „egykulcsos adó”-koncepció után most a több-biztosítós modell bevezetésére igyekszik alapozni az identitását. A pártstratégák nyilván abból indulnak ki, hogy egy kis párt akkor látszik a mediatizált politikai térben, ha világos üzenetekkel lehet azonosítani. Olyat kell mondani, amit senki más nem mond, határozottan és érthetően. Ami akár igaz is lehet, ám ebből még nem következik, hogy egy szakpolitikai javaslat keresztülvitele képezze a kormányzati szerepvállalás legitimációs bázisát. Kormányozni politikai értékek alapján kell, szakpolitizálni pedig kölcsönös kompromisszumok mentén: a szakpolitikai alternatívák morális princípiummá emelése lehetetlen helyzetbe hozza az SZDSZ-t. Javaslata az adott körülmények között keresztülvihetetlen, erre hivatkozva azonban nevetséges volna kilépnie a kormányból: a parlamenti többség megőrzésének tétje nyilvánvalóan sokkal nagyobb, mint egyetlen kormányzati terület egyetlen – bár mégoly fontos – szakpolitikai kérdésének sorsa.
Sokat elárul az SZDSZ reformfelfogásáról, hogy a hónap elején Lovasberényben tartott egyeztetésen a több-biztosítós modell melletti kiállás egyik kulcsszerepét Bokros Lajos, a szerkezeti reformok magyarországi atyja játszotta. A közéleti tevékenységét illetően az elmúlt évtizedet a strukturális reformok sürgetésével töltő Bokros hivatkozási pontja a gazdaság- és társadalomtörténeti szempontból valóban elvitathatatlan érdemekkel rendelkező 1995-ös reformcsomag, amely új, a korábbinál jóval szélesebb utat nyitott a rendszerváltás utáni Magyarország gazdasági fejlődése számára. A probléma azonban az – és ez részben magának Bokrosnak a felelőssége –, hogy ezt az utat a magyar társadalom nagy része sohasem tekintette a magáénak. A gazdaság egészen a kétezres évek elejéig a Bokros által kialakított keretek között fejlődött ugyan, a bokrosi reformpolitika azonban legkésőbb az 1998-as választásokon megbukott, amikor az ellenzéki támadásokra válaszul a vezető kormánypárt nem állt ki mellette. A Fidesz ugyan még sokáig óvakodott a jól működő gazdasági alapok megbontásától, 2001–2002-re azonban – az MSZP aktív közreműködésével – elszabadult a gazdaságpolitikai pokol. A beruházás- és exportvezérelt növekedés helyébe a belső keresletet élénkítő, kormányzati eszközökkel generált jövedelem- és hitelkiáramlás lépett, ami a 2002-es választások után tovább fokozódott. Az eredmény az egyensúlyi feltételek látványos romlása, a versenyképesség hanyatlása és az 1995-ben lerakott intézményi alapok teljes szétzilálódása.
A közkeletű toposszal ellentétben ez nem pusztán a felelőtlen politikai demagógok bűne volt. Azok is vétkeztek, akik a kilencvenes évek közepén azt hitték – és azt hiszik ma is –, hogy a strukturális reformok sikeréhez elegendő, hogy a kormányzati vezetés legszűkebb elitje belássa azok szükségességét. Ez több okból kifolyólag is súlyos tévedés. Egyrészt a kormányzati elit a demokrácia logikájából fakadóan változhat és változik is. Másrészt a kormányzati szerepet betöltő politikusok magatartását az extrém helyzetektől eltekintve sohasem egyetlen célfüggvény határozza meg. Azok, akik szükséghelyzetben, a tönk szélén tántorogva kiállnak a reformok mellett, nem feltétlenül teszik ezt meg nagyobb mozgástér birtokában. Azok pedig, akik szavakban az európai reformkormányzás élvonalával igyekeznek lépést tartani, politikai cselekvésük során olykor a legprovinciálisabb sémákat követik – ha éppen megengedhetik maguknak.
A reformok sikeréhez a reformok alanyainak támogatását kell megszerezni, normális körülmények között időt adva nekik a tanulásra. A rendszerváltás a rendkívüli politika időszaka volt: a kilencvenes évek első felében ezért lehetett eredményes Klaus, Balcerowicz és Bokros is. Ám a változások társadalmi internalizálására módot nem adó, arrogáns és ellentmondást nem tűrő reformpolitika a forradalmi hevület elmúltával visszatetszést és elutasítást szül, aláásva a reformpolitika megvalósíthatóságának esélyeit.
Aki normális politikai körülmények között kompromisszumok nélkül próbálja keresztülvinni az akaratát, az többet árt a saját ügyének, mint az ellenfelei. Horváth Ágnes politikai jövőjét illetően ez nem sok jóval kecsegtet, Fodorból azonban akár sikeres miniszter is lehet, ha rájön, hogy miben érdemes – és miben tilos – kompromisszumokat kötnie.
- Folyamatos jelen [6]