Előadásomban e három fogalmat szeretném jellemezni a történész nézőpontjából, amit néhány kultúraelméleti megfontolással egészítek ki. Ezzel tudok talán hozzájárulni jelenlegi megbeszélésünk céljához, vagyis, ahogy értelmezem, ahhoz, hogy ne lehessen olyan könnyen visszaélni a népi kultúra fogalmával, mint ahogy azt sokan tenni kívánják.
Definíciókísérletekkel kezdem. Természetesen azt, hogy mi a kultúra, vakmerő dolog lenne néhány szóban meghatározni. De fontos kiemelni, hogy mindazok, akik a népi kultúrával foglalkoztak, olyan definíciót próbáltak adni a kultúráról, amely tágabban határozta meg azt, mint ahogy a „magaskultúra” művész, filozófus, politikus civilizációfenntartó képviselői szokták. A magaskultúra produkcióin túl a kultúrába sorolták azokat az értékrendszereket, a nyelvi, díszítőművészeti, viselkedésbeli formák, szimbólumok azon rendjeit, amelyekkel a mindennapi életben, a közösségi szertartásokban, a szóbeli kultúrában lehet találkozni. Éppen ebből a tágabb kultúrameghatározásból született az az igény, hogy a kultúrának különböző szintjeit, különböző típusait határozzák meg, majd ezeket különböző szociológiai, földrajzi, nemzeti alcsoportokra bontsák, tehát így különböztessenek meg a történelem folyamán egyházi, udvari, városi, paraszti kultúrát, olyan etnikus szubkultúrákat, amelyekben a kultúra különböző – „elit” és „népi” – alkotóelemei más és más kombinációban, eltérő rendszer szerint állnak össze.
Arról sem könnyű definíciót adni, hogy mi a nép. Miközben maga a fogalom inkább metafora, mint egy valós embercsoport megjelölése, a történelemben sokféle jelentés kapcsolódott hozzá. A római nép, a populus romanus a politikai közösséget jelölte ki, akiknek az „idegenekkel” szemben számos előjoga volt. A populus christianus a keresztény hívők közösségét jelölte. A kulturális és szociológiai értelmezések csak későbbtől, a XVIII. századi Herder idejétől kezdve tették lehetővé a népi kultúrának a mostani értelemben vett meghatározását.
A „népi kultúra” újrafelfedezői a paraszti kultúra XVIII. századi formáiban vélték felismerni azt az őseredeti kulturális modellt, amiből a civilizáció kinőtt, és amivel ambivalens módon áll szemben: vagy megpróbálja civilizálni, vagy megpróbálja önmagát megtagadva a saját eredetét újra fellelni ebben a népi kultúrában. Azután a XIX. században a romantikus nemzeti gondolkodás keretén belül megpróbálták a népi kultúrában kicsit utópikus, kicsit forradalmi módon az értékek olyan tárházát megtalálni, amit szembe lehetett állítani a modern ipari civilizációval, és valamilyen újra megvalósítandó célként lehetett kitűzni a XIX–XX. századi kulturális és politikai mozgalmakban.
A népi kultúra fogalma tehát történetileg nagyon is komplex alapon jött létre a XVIII–XIX. században. Hogyha ezt megpróbáljuk tipológiai vagy kulturális antropológiai nézőpontból pontosítani, e fogalomnak természetesen lehet határozottabb jelentést is adni. Megkülönböztethetünk például a szóbeliségben élő, a közösségen alapuló, a közösségi tradícióátadás formáin létező, a rítusokat jobban előtérbe helyező kultúratípust, ami jobban jellemző a paraszti kultúrára – de nemcsak arra, hanem a pásztorokra, a csavargókra, a városi tömegekre, sőt még olykor a legcivilizáltabb értelmiségi szalonokra is –, amitől különválasztható az „elitkultúra”, mely elsősorban intézményen, írásbeliségen, az egyéni produkció változatlan formában való továbbörökítésén, az újítás rendszeressé tételén alapszik. A népi kultúra történeti vizsgálatában hosszú ideig Hans Naumann gesunkenes Kulturgut (lesüllyedt kultúrjavak) elmélete volt az irányadó. A romantikus egzotikumfelfedezőkkel szemben a történészek azt próbálták kimutatni, hogy egy bizonyos kultúrlépcsőn keresztül a népi kultúra legtöbb eleme az elitkultúrából „szivárog le”, és egyszerűsödik, közhelyesedik a történelem folyamán „parasztreneszánsszá”, „parasztrokokóvá”. Ez az értelmezés a kétféle kultúra között szigorú értékhierarchiát állapított meg, ami ellen joggal lázadtak azok, akik a népi kultúrában valami őseredeti tradíciót próbáltak felfedezni, vagy egyszerűen csak azt nem hitték el, hogy csupán a „magaskultúra” képes önálló értéket teremteni.
A népi kultúra rehabilitációjáért sokat tett a XX. század nagy irodalomelméleti írója, az orosz Mihail Bahtyin. A középkori és a reneszánsz „népi nevetéskultúrát” elemezve bemutatta, hogy a népi kultúra önálló logika szerint működik, megvan a maga sajátos esztétikai kánonja (a „groteszk test”, a „feje tetejére állított világ”), a maga termékenységpárti, egyenlősítő értékrendje, amely a komoly hivatalos kultúrával tiszteletlenül, azt kigúnyolva, de egyúttal kozmikus értékekkel szembesítve küzd. Ez is egy egyféle mítoszteremtés volt, ami egy kicsit a XX. századi kulturális harcok, a két kultúra, proletkulttal kapcsolatos elmélete idején keletkezett, de nagy hatású elmélet lett belőle, ami azután a hatvanas–hetvenes években lett igazán divatos.
A húszas–harmincas években folyt a legjelentősebb gyűjtő tevékenység a hagyományos paraszti kultúra még élő kultúrformáinak körében, de a néprajzi, népzenei kutatások pontosodó tudományos kritériumai mellett ugyanez a kor hozta el a „népi kultúra” legszélsőségesebb (jobboldali és baloldali) politikai-ideológiai kihasználását is. Az egyik oldalon a nemzeti és a faji gondolatokkal kapcsolódott össze egyértelműen a „népiség”, a másikon pedig egyféle szocialista népfogalomba olvadt bele.
Mindettől különbözik az a népikultúra-fogalom, ami a hatvanas–hetvenes években lett közkeletű. Itt a kortárs ifjúsági kultúra karneváli megnyilvánulásai mellett Bahtyin volt talán a legnagyobb ihlető azokban a kutatásokban, amelyek a hetvenes–nyolcvanas években a népi kultúra történeti vizsgálatát egy külön tudományággá tették az európai történetírásban. Az egyik legkiválóbb összefoglalás, Peter Burke könyve magyarul is olvasható a kora újkori népi kultúra történetéről. Burke úgy mutatja be a népi kultúrát, hogy az Európa történetében egy nagyszabású történeti kirekesztésfolyamat áldozata lett: míg a reneszánszig együtt vigadt az utcai karneválokon az uralkodó, a kísérete, a polgár és a paraszt, a kora újkorban ezt a hagyományos népi kultúrát fokozatosan száműzik a civilizáció színtereiről, „megreformálják”, babonaként megbélyegzik, képviselőit boszorkányként máglyára küldik. Mindezért elsősorban az egyházakat és a reneszánsztól kezdve felemelkedő udvari-városi civilizációt teszi felelőssé a történészek többsége. Bemutatják, hogy a civilizációnk tulajdonképpen oly mértékig kirekesztette a szóbeliség, a karneváli típusú ünneplés, a vidámság, a közvetlenség különböző kulturális formáit, hogy azokat a felvilágosodás korában, Herder idején vagy a XIX. században, vagy akár a hatvanas–hetvenes években úgy kellett újrafelfedezni, mint ahogyan az amerikai „nemes vadembereket” fedezték fel az európaiak.
Hasonló kultúrkritikai dilemmákat, hasonló szüntelen átértékelést és alapjában véve hasonló kulturális mechanizmusokat figyelhetünk meg a népi kultúra városi ellenlábasában és párjában, a szubkultúrában is.
Szubkultúra – ismét egy rossz elnevezés: azt próbálja megfogalmazni, hogy vannak olyan területek, amelyek a kultúra alatt vannak, vannak olyan népcsoportok, akiknek nem kultúrája, hanem csak szubkultúrája van. Bár a szociológusok egy idő után fellázadtak ez ellen, mégis – akár a népi kultúra megnyilvánulásain – megmaradt ez a rossz elnevezés. Azoknak a népcsoportoknak a kultúráját jelöli, amelyeket társadalmi, etnikai, kulturális vagy jogi szempontból kirekesztett magából a modern ipari civilizáció, és épp ez a kirekesztettség tartott egy olyan állapotban, hogy kultúrájuk nem a tömegkultúra formái szerint alakult, hanem valahogy attól függetlenül, a megtűrtség határán, a marginalitásban tenyésző furcsa, új népi kultúrává lett. A munkáskultúra volt az első ilyen szubkultúra, és a négerek, illetve más etnikai kisebbségek kultúrája Amerikában, Angliában, vagy a cigánykultúra Magyarországon. De hamarosan idesorolódott a bűnözők, a szexuális normákat megsértők, a kábítószeresek és más, a társadalom peremén elő csoportok kultúrája. A szubkultúrákon belül a közösségi kultúraformálásnak hasonló típusaival, rítusaival, területeivel találkozunk, mint a hagyományos népi kultúrában. Csak itt nem a falusi, hanem a városi kocsmák vagy terek vagy, az országutak adják a színteret, a „médiumok” azonban hasonlóak: a dal, a tánc, a díszítőművészet vagy öltözködés. A tetoválás új népművészetéről Kovács Ákos jóvoltából épp itt Szolnokon láthatunk szép kiállítást. A szubkultúrák világából emelkedtek ki azok a kulturális mozgalmak, amelyek az ifjúsági kultúrát és a művészeti avantgárd egyes köreit is a szubkultúrákhoz hasonították az ötvenes–hatvanas években. A városi munkás, etnikai és ifjúsági szubkultúrák hasonló pályát jártak be a XX. században, mint a paraszti-népi kultúrák a XIX. század kezdete óta. Ezeket a kultúrákat is megpróbálták mindenfele társadalmi és kulturális mozgalmakban felhasználni, és általánosabb politikai törekvésekre is alkalmassá tenni. Ezeknek a mozgalmaknak lett az egyik kicsúcsosodása mindaz, amit a hatvanas–hetvenes években ellenkultúrának neveztek.
Az ellenkultúra esetében ismét olyan jelenségkörrel állunk szemben, amelynek sokrétű történeti előzménye van. A „gyökereket” kutatva vissza lehetne menni az antik cinikus filozófusokig vagy a középkori kereszténység olyan meghatározó alakjaihoz, mint Assisi Szent Ferenc. E mozgalmaknál tulajdonképpen arról van szó, hogy a civilizációval szemben egy valamilyen ellencivilizációt, egy azzal majdhogynem diametrálisan szemben álló kulturális értékrendet javasol akár egy vallási, akár egy politikai vagy kulturális irányzat. Minthogy ezek a törekvések kritikusak a „magaskultúrán” alapuló civilizáció értékeivel, intézményeivel, tudásával szemben, nagy szerepet kap bennük mindaz, amit a népi kultúra vagy a szubkultúrák spontaneitása, kreativitása, közösségi szelleme kínál. A hatvanas–hetvenes évekbeli ellenkultúra a rockzene és a kommunamozgalom, a hippiideológia mellett támaszkodott a feketék és más színes bőrűek emancipációs mozgalmára, de az ökológia jegyében a népi-paraszti kézműveskultúrára is. Minden idesorolódott, ami a hatvanas–hetvenes években átfogó alternatívákat próbált a modern ipari társadalommal szemben felvonultatni.
Volt az ellenkultúrának egy sajátos kelet-európai s ezen belül egy magyar változata is. Fontos megemlíteni, hogy ebben az ellenkultúra-környezetben született a hagyományos népi kultúrát újra „divatossá” tevő táncházmozgalom, amely egy kozmopolita ifjúsági közösségi kultúra fontos színfoltjává tette ezt az archaikus szórakozási formát. (És nem csupán a magyar táncokat kultiválták, hanem Közép-Európa és a Balkán etnikai sokszínűségét, a néphagyományok kozmopolitizmusát.)
A kilencvenes évek elejéről visszapillantva azt láthatjuk, hogy mint a népi kultúrát és a szubkultúrákat, az ellenkultúrát is változatos formákban próbálták kihasználni művészek, politikusok, értelmiségiek. Azt is lehet mondani, hogy ugyanúgy, ahogy a népi kultúrával és a szubkultúrával, az ellenkultúrával is lezajlott az a folyamat, hogy végül is ez az értelmiségi rendszerezés, ez a művészi, politikusi beavatkozás tette igazán teljessé, ez próbálta igazán kultúrává változtatni a spontán mozgalmi törekvéseket. A hetvenes évek elején néhány értelmiségi megpróbálta a kereszténység gyökeréig visszavezetni és világtörténelmi méretűvé stilizálni ezt az ellenkultúra-törekvést, mint például Theodor Roszak a The Making of a Counter Culture című könyvében. Amikor azonban mindezek a törekvések, mindezek az utópiák megpróbáltak megvalósulni, noha születtek újabb kulturális értékek, a végeredmény mégis, talán szükségszerűen negatív lett, és hiányérzeteket kelt abban, aki ezt a mai pillanattól visszatekintve szemléli.
Ami a népi kultúrát illeti, illetve a népi kultúrának azt a reneszánszát, ami bekapcsolódott az ellenkultúra-törekvésekbe a hetvenes évek derekán, a táncházmozgalom magyarországi megnyilvánulásaitól kezdve az archaikus törzsi kultúrák újrafelfedezéséig illúzió volt azt gondolni, hogy itt valamiféle újszerű, nemzeti ellenségeskedéseken felülemelkedő tradícióbörze jön létre, ami megismertet bennünket egymás népi kultúrájával. A reneszánsznak első pillanatban még nem lehetett látni a gyökereit: az etnikus gondolkodás reneszánsza táplálta, amiből a nyolcvanas évek végére szárba szökkentek az új elvakult nacionalizmus hajtásai is. Az újrafelfedezett „folklorisztikus” ifjúsági-ünnepi kultúra a mai időpontra olyan állapotba került, hogy részint államilag támogatott kultúrává lett, részint új, nacionalista törekvések kiindulópontja (tisztelet persze a kivételnek). Az ellenkultúrának és a művészeti-rockzenei undergroundnak a törekvései ma már történelemnek számítanak, íródnak róluk az első történelemkönyvek. Ezek az elemzések bizonyára felfigyelnek majd arra, hogy hol, mikor és miként vette át az uralmat a politikai „proteszt” akcióktól a divat kommerciális szempontokat követő licitje, amelyben újabb és újabb, extrémebb és extrémebb megnyilvánulásokon keresztül végül minden lehetséges szubkultúrát feltálalt és felfalt a politika és a divatkészítés piaca. Egy érdekes ciklusnak a vége felé közeledünk, amikor az egyetlenegy még életben álló és talpon álló ifjúsági szubkultúra-mozgalomban, a szkinhedek körében már teljesen nyilvánvalóvá váltak a politikai kihasználó szándékok. Baljós megnyilvánulásaik ezt a szubkultúrát már nem tudják azzal a hamvas bájjal ellátni, amellyel még a punkok is rendelkeztek.
Összefoglalva: most a század végén, a népi kultúra, szubkultúra-reneszánszok többé-kevésbé lefelé szálló ágában persze nincsen kizárva egy-egy újabb romantikus vagy szubkulturális vagy, népi kulturális reneszánsz, sőt, akár egy új ellenkultúra felbukkanása sem. De ezekkel kapcsolatban az eddigi történelmi tapasztalat kellő józanságra int. A kultúra ezen „alternatív” formáinak gondos szociológiai, tipológiai vizsgálata alátámasztja azt, hogy ezekben az esetekben, és feltehetőleg majd a következőkben is, fontos értékekkel, izgalmas kultúrákkal állunk szemben, amelyekre érdemes odafigyelni, és amelyek feltétlenül tanulmányozást igényelnek. Ugyanakkor azt az értelmiségi naivitást, amely egy-egy ilyen újonnan felfedezett „népi kultúrával” vagy „szubkultúrával” azonosulva rögvest megváltó célokkal lép fel, ezt a naivitást a mai pillanatban nem lehet elfogadni. Pontosabban: nehezen lehet elhinni, hogy valaki pusztán romantikus naivitásból teszi, és nem hűvös üzleti vagy politikai számításból.
- Múltunk jövője [6]