Jim Jarmusch nevét csak a legfrissebb lexikonok tartalmazzák, a néhány évvel ezelőttiek még nem tudnak róla. Találomra belenézek az új, a nálunk nagyon új Cambridge Enciklopédiába, mely nyilván angolszászcentrikus, már származása okán is. Persze, hogy nincs benne. Jarmuscht nem lexikonokban kell keresni.
Hanem a magyar tévében. A hazai mozinéző annak idején szerencsés csillagzat alatt találkozott vele: elsötétült a kép, és Bálint Eszter jelent meg rajta, New York valamelyik lepusztult, szemetes, néptelen utcáján haladt, fekete kabátban, bőröndöt cipelve ment valamerre. Lepusztult házhoz ért. „Beszélsz magyarul?” – kérdezte addig soha nem látott unokabátyjától. „Egy szót se magyarul” – jött a nyegle válasz.
Nem kell sok idő, néhány perc kell csak, hogy az igazi tehetség sugárzása érződjön, mint a forró vagy a nagyon kemény hideg idő. Jarmusch akkor érkezett, amikor a legkevésbé sem lehetett számítani hasonló jelenségre. A nyolcvanas évek elejére ugyan az újkonzervatív hullám (mely elnyelte Formant és sokakat még) annyira megerősödött, és olyan biztosan uralta a világot, hogy merő szeszélyből forgalmazók és producerek megtűrhették már az új „anti-Hollywoodot”.
Az, hogy a marginális Kusturica cannes-i nagydíjat kaphatott, a hollywoodi mozicézárrá lett Formannak köszönhető; ha a legnagyobb élő mozgóképzseni, Kuroszava nem kap pénzt forgatásra, nosza, az üzletember Coppola ad neki (mint ahogy adott épp másfél évtizede Wendersnek). A kör folytatódik, Wenders Jarmuscht támogatja, a mára üzleti tekintéllyé vált Jarmusch is felfedez és támogat valakit, történetesen a finn Kaurismakit, akinek több filmjében fel is tűnik egy-egy epizódszerepben. Nem csodálkoznék, ha holnap az alig harmincéves finn rendező kezdene egy ifjú kameruni, albán vagy magyar tehetséget pénzelni. Így halad a világ.
Nem tudom, melyik filmszakember ismerte nálunk Jarmusch első s most a magyar tévében is játszott filmjét; magam, bevallom, azt hittem, a Florida, a Paradicsom volt első műve. Legnagyobb meglepetésemre nem: azt is megelőzte már egy rokonszenvesen tehetséges kis dolgozat. Jarmusch első filmjét még színesben forgatta. Pedig ez is olyan már, mint a későbbiek, mint megannyi újhullámos prágai film… csak persze humoruk érdesebb, és hőseik New York vagy New Orleans lepusztult utcáin csavargó Fekete Péterek. Nem önkiszolgáló áruházban ügyelnek, hanem lopott autót adnak el fillérekért. Nem bornírt és kispolgári papa intelmei untatják, hanem idegbeteg anyukával és mindenféle más gyakorlatiasabb, keményebb amerikai dolgokkal állnak szemben, ezek elől menekülnének. (Bár a Florida magyar emigráns lánykájára a magyar nagymama Clevelandben éppúgy vigyáz, mintha Veszprémben vagy Óbudán vigyázna rá. Szemhatárszűkítő és hótt unalmas diktatúrákból van menekülés, nagymamáktól nehezebb – apósra hangolva erről is szólt Gothár filmje, a Tiszta Amerika.)
Forman, Chytilová és Menzel prágai kamaszai meg lánykái nem menekülhettek máshova, csak a képzeletbe: Jarmuschnál a képzelet ott kezdődik, lent az utcán. El lehet menni a hajóállomásra, s jegyet venni vagy felszökni egy óceánjáróra, kocsit lehet lopni, börtönből lehet szökni, el lehet indulni Elvis Presley szülőházát meglátogatni, és mindenféle isten háta mögötti szállodákban különös lövésre lehet hajnalban felriadni, aztán Louisiana mocsaraiban eltévedni. Ha olasz vagy, bánatos, de dalra-táncra kész olasz lányra lelsz egy magányos házban.
Jarmusch-„ősbemutatónak” számít tehát első színes filmje a magyar tévében. E korai opusz vége már a legjobb, legszebb filmjeibe való. Hősünk épp hajóra száll, hogy Párizsba szökjön unalma New Yorkjából. A hajóállomás olyan, mint Siófok-alsó egy késő őszi napon. Egyetlen utas kászálódik le a mólóra. „Honnan jössz, haver?” „Párizsból.” „Miért jöttél el?” „Mert unalmas volt, és New York lesz a Babilonom.” „Érdekes, én épp Párizsba indulok, mert unom New Yorkot.” „Jól teszed, hogy Párizsba mész: neked az lesz a Babilonod.”
A számmisztikára fogékonyaknak rég feltűnt, hogy Jarmusch három szereplőre építi filmjeit: amikor egy negyedik figura feltűnik, mint a Törvénytől sújtva bájos olasz asszonykája, felbomlik a hármas, és vége a filmnek. Legutóbbi dolgozata, az Éjszaka a Földön négy epizódból áll, s az epizódokbeli figurák sorsa nem fonódik össze ravaszul, nem érinti egymást: négy világváros ugyanabban az éjszakai félórában, négy egymásról nem is tudó taxissal éjjel. A négyes szám talán nem tesz jót az ifjan ősz mesternek: kívánjuk, keresse tovább a maga misztikus számát.
Jarmuschnál nem vigyáz rád senki, Jarmuschnál egyedül vagy. Apró tévedésekért börtönbe csuknak, de éppoly véletlenszerűen megszökhetsz. Jarmuschnál kicsi az óriási ország, de annyira azért nem, mint a hatvanas évek kelet-európai Jarmuschainak öngyilkosságra ihlető kis-gyilkos államocskái. Jarmuschnál nem kötelező törpéül viselkedni, itt olyan vagy, amilyen: általában afféle tucatember.
Itt azért keresheted a Babilonodat. Senki sem akadályoz, hogy nyomába eredj. Persze alig valószínű, hogy megtalálod, valószínűleg nincs is Babilon, de életed végéig éltet nagy unalmadban a szürkéske remény, hogy vándorolj, csavarogj tovább.
S hogy a tucatember akkor is lehet érdekes, ha gyilkos kis ország nem zárja kalodába, ennek ábrázolásához kell Jim Jarmusch.
Nincs még egy amerikai rendező, akinek nagyobb fogékonysága lenne a kelet-európai érzésekre, mint neki. Az Éjszaka a Földön NDK-emigráns értelmiségije szerencsétlenebb a római taxisofőrnél, szerencsétlenebb, mint az (egyébként leggyengébb, mert extremitása mögött közhelyes) párizsi epizód vak leányzója, s általában, ő a film legszerencsétlenebb figurája.
Jarmusch filmjeiben nemcsak római dialektus hangzik fel, de magyar, japán és finn beszéd is.
„Haver – mondja barátságosan és nyeglén a Párizsból Amerikába jött és Babilont kereső fiú a mólón ácsorgó hasonszőrűnek –, mindenhol idegen maradsz.”
Barátságosan és nyeglén? Furcsa hangulatú szópár és szemléletmód ez. Ilyesmiben rejlik Jarmusch tehetsége. A többi már az esztéták dolga.
Éjszaka a Földön: idők. Bárhol vagy.
A Florida, a Paradicsomban kiderül, bárhogy vagy, nem ott vagy, ahol kellene. Az Éjszaka a Földön: mindegy, mikor van éjszaka, minden sors tragikomikus.
Jarmusch második és harmadik filmje a csúcs, a magasság. Egészen bizarr lenne, ha most már csak enyhén lefelé tartana, ha jól tudom, még negyvenéves sincs. Két remekmű után most már csak nézhető és érdekes filmeket csinál.
- Kultúra [6]