Egy országot elhagyni végleg vagy ideiglenesen – emberi jog. E jog önkényes korlátozása a diktatúra botránya volt. Botrány volt akkor is, amikor a „puha diktatúra” viszonylag keveseket ítélt országfogságra.
Egy országba beutazni, ott letelepedni ellenben a fogadó ország szándékától függ. Az állami szuverenitást ebben a tekintetben legfeljebb nemzetközi szerződések és konvenciók korlátozzák: a menekültek befogadásának, a családegyesítés elősegítésének kötelezettsége, a faji, nemzeti, vallási diszkrimináció tilalma. Ezért a törvény, amely a külföldiek beutazásáról és letelepedéséről rendelkezik, szükségképpen széles körű mérlegelési lehetőséget biztosít az államnak és szerveinek. Találóan mondta a fővárosi idegenrendészet egyik rendőrtisztviselője: „Itt nincsenek jogszabályok. Itt csak utasítások vannak. Meg politika.”
Gumi, gumibb
Most már persze lesznek jogszabályok. A 65 szakaszból álló új törvény, amely a jövő év áprilisában lép hatályba, két kurta kerettörvényt helyez hatályon kívül: a bevándorlásról szóló 1989. évi XXIX. törvényt és a külföldiek magyarországi tartózkodásáról szóló 1982-es törvényerejű rendeletet.
Az első a rendszerváltó törvénykezés lázában született, s a korábbi évtizedek szőrösszívű áttelepülési politikája után mindenekelőtt a Ceausescu-rendszer elől menekülő erdélyi magyaroknak akart könnyű bevándorlási lehetőséget biztosítani. De sokat emlegetett liberalizmusa ellenére megtartott két olyan gumiparagrafust, amely korlátlan mérlegelési – és elutasítási – lehetőséget adott a döntést hozó rendőrhatóságnak. „Megtagadható – így a törvény – a bevándorlási engedély attól a külfölditől, akinek magyarországi megélhetése és lakása nem biztosított”, illetve „akinek a magyar társadalomba való beilleszkedése nem várható.”
A második, a ’82-es tvr., mint afféle pártállami jogszabály, a rendszerváltó eufóriában szinte feledésbe merült. 1991 októberében aztán kiderült, hogy változatlanul érvényben van, akár a televízió és a rádió kormányirányításáról szóló 1974-es rendelkezés. „A külföldinek a Magyar Köztársaságban való tartózkodásához megfelelő anyagi fedezettel kell rendelkeznie” – mondta ki a rendelet 1982-ben. Tíz évvel később aztán ennek alapján vonták meg sok ezer, már berendezkedni kezdő külföldi tartózkodási engedélyét, és akadályozták meg több mint egymillió külföldi – jórészt románok – belépését az országba.
Egy jótékony botrány
Egyetlen hatósági intézkedés volt, amelyet a létező jogszabályok nem fedtek le, bármilyen tágan értelmezték is őket – a kétszer 72 órán túlnyúló idegenrendészeti őrizet. Márpedig Kerepestarcsán hónapokig, néhány esetben egy évnél is tovább tartották fogva a kiutasításra várókat. Az ebből keletkező hazai és külhoni botrány voltaképpen nem is jött rosszul a belügyi kormányzatnak: megtámogatta sürgető igényét az idegenrendészeti törvény parlamenti elfogadására, s ennek révén a külföldiekkel szemben alkalmazott „nemzetvédelmi” politikája legmagasabb szintű igazolására.
Az elmúlt évben 36 millió külföldi lépte át a magyar határt – senki sem állíthatja tehát, hogy Magyarország elzárkózó ország. E hatalmas tömegből – a híresztelések ellenére – igen kevesen akarnak itt maradni. 1992-ben 14 ezren kértek bevándorlási engedélyt, szinte kizárólag határon túli magyarok, és 28 ezer ember rendelkezett egy évnél hosszabb tartózkodásra jogosító engedéllyel – beleértve az áttelepülő magyarokat, az itt dolgozó szakembereket, üzletembereket, a magyar egyetemeken tanuló diákokat. Viszont 19 ezer személynek kellett akarata ellenére elhagyni az országot.
A huzamosan itt tartózkodó külföldiek közül hétezer származik afrikai és ázsiai országokból. Hol van, hol volt a negyvenezer kínai, tizenötezer arab, akikkel a rendőrség a közvéleményt riogatta, s akikre hivatkozva a belügyminiszter nemzetvédelemnek nevezi, ha semmibe veszi a jogszabályokat.
Akadályfutás
A Magyarországra igyekvők nagy részének vízumra van szüksége, a vízumkérelem elutasításával szemben – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – nincs jogorvoslat.
Az európai országok állampolgárai általában vízummentesen jöhetnek Magyarországra. Beléptetésüket azonban a Határőrség megtagadhatja, ahogy megtagadhatja azoktól is, akik rendelkeznek ugyan vízummal, de nincs elegendő pénzük. (Efféle döntéshozó jogosítvánnyal rendelkeznek a brit immigration officerek is, csakhogy ők magasan kvalifikált köztisztviselők, nem parancsot teljesítő tiszthelyettesek.) Eljárásuknak most az új törvény nevet is ad: visszairányítás. A visszairányítással szemben van helye fellebbezésnek. A helyszínen kell megtenni, a határforgalom tumultusában, azonnal, írásban. Halasztó hatálya nincs.
Aki olyan országból érkezik, ahol legálisan nem lehet konvertibilis valutára szert tenni, az jöhet meghívólevéllel is. A meghívólevelet az illetékes rendőrkapitányságnak kell láttamoznia. Az ellenzéki indítványt, hogy a helyi jegyző is igazolhassa: a meghívás komoly, a kormány elutasította.
Huzamosabb magyarországi tartózkodásra az jogosult, akinek megélhetése és lakása biztosítva van. Munkát azonban csak az vállalhat, aki munkavállalói vízummal érkezett az országba. Az ellenzéki indítványt, hogy – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – az, akinek saját vállalata, üzletrésze van Magyarországon, illetve aki művészi vagy tudományos tevékenységet folytat, munkavállalói vízum nélkül is beutazhasson, és adóköteles jövedelemre tehessen szert, a kormány ugyancsak elutasította. Szuzuki úrnak, ha meg akarja látogatni esztergomi gyárát, Pavarottinak, ha ismét fel akar lépni Budapesten, bizony nehézségei lesznek a beutazással meg az adóköteles jövedelemmel, hacsak nem alkot a kormány a törvénnyel ellentétes rendeletet a jövő év áprilisáig.
Székelykiskapu
Szuzuki és Pavarotti majdcsak elboldogul valahogy. A határon túli magyarok azonban aligha boldogulnak ezentúl testvérhazájukban. Hiába mondja a belügyminiszter, hogy velük szemben „erkölcsi és emberi kötelességünk, hogy adott esetben számukra mindenkor otthont nyújtsunk” – a törvény csak annyi kedvezményt biztosít számukra, hogy a bevándorlási kérelem benyújtása előtt nem kell három éven át Magyarországon tartózkodniuk. De rájuk is vonatkozik, hogy bevándorlási engedélyt csak az kaphat, akinek „magyarországi lakhelye és megélhetése biztosított”. Ez nyilvánvalóan sokkal szigorúbb szabály, mint a már fentebb idézett jelenlegi, amely szerint a bevándorlási engedély csupán „megtagadható attól, akinek a lakása és megélhetése nem biztosított”. Igaz, a lakást az idegenrendészet ma is a hajdanvolt „igényjogosultság” alapján értelmezi: személyenként fél szoba. Az új törvény szerint fejenként hat négyzetméter is elegendő, sőt a határon túli magyar még kevesebbel beérheti. Munkavállalási engedélyt azonban ő sem kaphat. Azt neki is odahaza kell kérelmeznie. Vagy itt, a kiskapunál.
Minden törvényes!
A tartózkodási engedély megvonásával vagy a kiutasítással szemben a törvény biztosítja a bírói jogorvoslatot. Ez azonban az esetek többségében peren kívüli eljárást jelent, a határozat törvényességének felülvizsgálatát. Márpedig egy mérlegelési jogkörben hozott döntés nemigen bír törvénysértő lenni. A megélhetést az idegenrendészet jelenleg is jó lazán, a statisztikai módszerekkel számított társadalmi minimumhoz méri, nem ahhoz a jövedelemhez, amennyiből a kiutasíthatatlan magyarok nagy része ténylegesen él.
Rendezi végre a törvény az idegenrendészeti őrizet kényes kérdését is. Öt napon túl az őrizetet bírónak kell jóváhagynia, hat hónapon túl a megyei (fővárosi) bíróságnak. Ezzel most már odaállhatunk a strasbourgi bírák elé.
Áprilistól a rendőr – az idegenrendészeti szabályok megtartásának ellenőrzése végett – „jogosult magánlakásba, illetőleg magánterületre is belépni”. Itt van tehát újra a régi jó helyiség-ellenőrzés, a bejelentkezési szabályok megtartásának ellenőrzése – az ügyészi, bírói felhatalmazás nélkül elvégezhető rendőri lakásvizit, amelynek módszereit a hajdani ellenzéki épp olyan jól ismeri, mint a mai cigány és a holnapi arab. Vajon ehhez mit szól majd az Alkotmánybíróság? És mit a liberális közvélemény?
Fáradozások
A parlament a törvényt 95 százalékos többséggel szavazta meg. Az ellenzék – mindenekelőtt az SZDSZ-es Mészáros István és Monostori Endre, a fideszes Szelényi Zsuzsa, meg Hámori Csaba az MSZP-ből – igen sok módosító indítvánnyal próbálta finomítani, humanizálni a paragrafusokat. Indítványaik közül a kormány – kétharmados törvényről lévén szó – hosszas huzakodás után jó néhányat elfogadott. Elfogadta például, hogy a magyarországi tartózkodás anyagi fedezetét a szálláshely és az ellátás kifizetésének bizonylata is igazolhassa. Az ellenzéki indítványozók keresztülvitték, hogy a tartózkodási engedély iránti kérelem elutasítása ellen három napon belül lehessen fellebbezni, ne csak azonnal, a helyszínen. Elérték, hogy a bevándorlási kérelem benyújtásához szükséges hároméves magyarországi tartózkodás kiszámításánál évenként öt nap külföldi utazás ne számítson az itt-tartózkodás megszakításának. A határozathozatal előtt a belügyminiszter, utána pedig a minisztérium politikai államtitkára meg is dicsérte az ellenzék konstruktív együttműködését, a fideszes Szelényi Zsuzsa pedig A Hétben fejezte ki elégedettségét a kormánnyal.
Talán jövőre?
Igazat kell adnunk a belügyminiszternek: az idegenrendészeti törvény szükségképpen kerettörvény. Az idegenekkel való bánásmódot a hatóság gyakorlata minősíti. De melyik hatóságé? Vajon szükségszerű-e, hogy minden döntés a rendőrség kezében legyen? Hogy egyazon hatóság döntsön a tisztesen dolgozó külföldi tartózkodási engedélyéről, a magyar állampolgárral házasságban élő külföldi bevándorlásáról meg a szabályszegő kényszerlakhelyéről vagy őrizetbe vételéről?
A rendszerváltás mámorában a kormány a Belügyminisztérium szervezetén belül létrehozta a civil Menekültügyi Hivatalt. Bár a civil jelző túlzás, hisz a hivatal területi kirendeltségeinél továbbra is rendőrök intézték a menekültügyet, a részleges civilesítés is olyan humánus emberkezelést eredményezett, hogy 1993-ra már ki is kellett cserélni a hivatal vezetését. A humánus idegenrendészeti gyakorlatnak is az lenne a jogszabályi és szervezeti feltétele, hogy a törvénytisztelő külföldiek ügyeivel is civil hivatal foglalkozzon, nem pedig rendőri, rendészeti, „külföldieket ellenőrző” szerv. Egy jó idegenrendészeti törvénynek ezt kellett volna megalapoznia.
A jogszabályi és szervezeti feltételek azonban nem elégségesek. A külföldiekkel való humánus bánásmódot csak a humánus politikai gyakorlat biztosíthatja. Szó sincs róla, hogy mindenkinek letelepedést kell biztosítani egy munkanélküliséggel és szegénységgel küszködő országban. De egy tisztes politika nem hitegeti a határon túli magyarokat azzal, hogy Magyarországon itthon vannak, miközben jogi eszközökkel és erkölcsi presszióval egyaránt arra szorítja őket, hogy akaratuk ellenére is szülőföldjükön maradjanak. És nem hozza megalázó helyzetbe azokat sem, akik magyar létükre külföldiekkel házasodtak össze, és történetesen Magyarországon akarnak élni.
Az idegenrendészeti törvényre ketten szavaztak nemmel, tízen tartózkodtak. Az ellenzők jobbára a MIÉP tagjai és szimpatizánsai köréből kerültek ki: ők túl liberálisnak, túl engedékenynek tartják a törvényt, sokallják a Magyarországon élő külföldiek számát, és nemzeti megfontolásokból elítélik a kisebbségi magyarok áttelepülését. A liberális ellenzékből ketten nyomták meg a „tartózkodik” gombot – Tamás Gáspár Miklós és e sorok írója.
- Beszélő [6]