Erre a kérdésre az irodalomszociológus, az eszmetörténész másképpen válaszol, mint a művészetfilozófus. Az előbbiek nem hagyhatják figyelmen kívül azt a társadalmi tényt, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt egy jelentős mozgalomnak Magyarországon ez volt a neve, s hogy ideológiai hagyománya – noha degeneráltan – ma is hat a kultúrában (legfőképp a politikai kultúrában); vannak, akik így határozzák meg önmagukat. A művészetfilozófust azonban bökkenő elé állítja az a tény, hogy ideológia és irodalom ebben az esetben hátat fordított egymásnak. Nem hiszem legalábbis, hogy egy elfogulatlan – művelt, de tájékozatlan – olvasó Csoóri Sándort kezdő lépéseinél későbbi költészete, Csurka Istvánt drámászata vagy novellisztikája alapján népi írónak nevezhetné.
Elhatároztam tehát, hogy a kérdésre esztétikai és irodalomkritikai szempontból válaszolok, amire az is feljogosít, hogy az utóbbi években elég sokat tépelődtem nyilvánosan a másik szempontból. A „van-e ma népi író?” kérdésére persze egyszerűbben is lehetne felelni, s körültekintve, érett megfontolás után azt mondani, hogy nincs, vagy legalábbis én nem ismerek. Ám ez a tapasztalatból leszűrt válasz nem kielégítő. Ilyenkor feltolul – a dogmatizmus minden ismert veszedelme ellenére – az a következő kérdés, hogy lehetséges-e. Egy fontos argumentum, amely e lehetőséget tagadja, úgy szól, hogy a nép fogalma fölfedezése után két évszázaddal immár kiüresedett, a társadalmak tagoltabbá váltak annál, hogy bármely csoportjuk ezzel a névvel illethetné magát. Vagy mindenki nép – s úgy tűnik számomra, hogy egy nagy tudomány önfejlődése, a primitív és a paraszti kultúrát vizsgáló néprajz antropológiává változása, a folklór kiterjeszkedése a városi folklórra ezt az értelmezési lehetőséget választotta –, vagy senki sem.
Ha követjük a kiterjeszkedő néprajz intését, akkor megemlíthetünk költőket, akiknek teljesítménye elválaszthatatlan egy széles értelemben vett néprajzi dokumentumértéktől. Milyen terepmunka szolgálhatna gazdagabb anyaggal a 70-es években készülődő és a 80-asokban kialakuló városi értelmiségi és félértelmiségi fél- és egész-disszidensek szokásairól, hiedelmeiről, mint Petri György versei? A kisvárosi kisúri világ romjairól, mint Simonyi Iméréé? A paraszti életről, mint Oravecz Imre készülő Szajla-versregénye? A tanyasi leszakadtak desperált létéről, mint Krasznahorkai László Sátántangó című regénye? A városi leszakadtakéról, mint Konrád György Látogatója? A gyári munkásokról Tar Sándor novellái? S mégis valami visszatart, ha komolyan beszólunk, és nem polemikus kontextusban, hogy ezeket az írókat vagy más említhetőket népinek nevezzünk.
Ha jól meggondolom, két egymásnak ellentmondó dolog: a naivitás, illetve egy sajátos, a néppel (bármely „néppel”) kapcsolatos ideológia hiánya. E kettő termékeny feszültségében jöttek létre a népi irodalom egykori fénykorai: a naiv azonosság egy tradícióval, mely az első népköltészeti gyűjtemények idején föltárult, és az az ideologikus meggyőződés, pátosz, mely szerint a költőnek a nép ajkát kell szóra bírnia és viszont, a nép ajkára kell szórnia keblének mennyei mannáját. Az ideologikus várakozás a naivitásra, amely a nép mint individuum zsenialitásának elméleteiben öltött formát. E feszültség sajátos kiegyenlítése volt az a voltaképpen szeretetreméltóan naiv irodalomhamisítási hullám, amelynek során a skót James Macphersontől a cseh Václav Hankán keresztül a magyar Thaly Kálmánig az ideológus költő maga alkotta meg a naivat. S tetszik, nem tetszik, ennek az irodalomnak egyik utolsó fénykora a magyar 50-es évek volt, amikor a népi és a kommunista ideológia sajátos koegzisztenciája várta, szorgalmazta, sőt, kitenyésztette a naiv költőket, a folklorisztikus imitációkat – a sok hulladék mellett maradandó költői eredményekkel.
Az ideológiának és a naivitásnak az a feszültsége, amelyből a jelentős népi irodalom származott, esztétikai erőként meggyőződésem szerint a múlté. Senki nem lehet olyan naiv ma már (csak baljóslatúan ideologikus vagy balga), hogy rámutatván a társadalom egy tetszőleges csoportjára, kijelentse: ez a nép. S az a gyengébb – ha tetszik liberális – állítás, hogy ez is a nép, nem mozgósíthat olyan egyetemes pátoszra, mint ami a népi, népnemzeti írók formakísérleteinek mindig is ösztönzője volt.
Ezért a népi irodalom örökségének három alkotórészét, a hagyományhoz való naiv viszonyt, az egy, meghatározott hagyományhoz való kitüntetett viszonyt, illetve a pátoszt külön-külön kell megvizsgálni – a tradicionális ideológiától elválasztva.
A modern világ ugyan rendkívüli nehézségeket állít eléje, s a magyar társadalom különösképpen, amely a, nyugati világgal ellentétben rendkívül türelmetlen az elkülönülő hagyományokkal, mégsem zárható ki, hogy a jövőben (is) megjelenjenek olyan nagy irodalmi tehetségek, akik naiv módon – s a naivitás itt persze nem a bölcsesség vagy a mélység ellentéte – saját zárt (akár társadalmi réteg szerinti, akár vallási, akár etnikai) tradíciójukból merítik anyagukat, s akik maguk is benne állnak ebben a tradícióban, nem kívülről reflektálnak rá. Mint tette ezt – évtizedeken keresztül New Yorkban élve – Isaac Bashevis Singer. Ha születik ilyen tehetség, és nem torzítja el az ideologikus megszállottság, akkor a mi feladatunk az lehet, hogy metaforaként értelmezzük azt, ami számára közvetlenül jelenvaló.
Még kevésbé zárható ki olyan irodalmi törekvések feltünedezése, amelyek a magyar kultúra elődeiben honos és jellegzetesen magyarnak tekintett formákat választják legfőbb kincsesbányájuknak. A magyar irodalom közelmúltjából bizonyára Weöres Sándor ilyen alkotó, aki noha – mint a verstan egy kutatója, Szepes Erika kimutatta – minden ismert ritmikai formát kipróbált, a magyar kultúrának a folklorisztikus és egyéb régi magyar formák megőrzésével és megelevenítésével verseiben, különösen szándéktalanul roppant népszerű gyermekversekké változó „ritmuspróbáiban”, valamint a Psychében és a Három veréb hat szemmel című gyűjteményében a lehető legnagyobb szolgálatot tette, a népi ideológiával való minden összefüggés nélkül.
S végül a pátosz. Herderék pátosza valaha abból táplálkozott, hogy a viszonylag egynemű alsóbbrendű tömeget, a népet szembeállították a felső rétegekkel, az előbbinek eredeti természetet és zseniális energiát, az utóbbinak „túlcivilizáltságot” tulajdonítva. Ez a pátosz ma nem tartható fenn jóhiszeműen, legutóbb Magyarországon a televíziónak a tömegeket manipuláló hatalmába vetett otromba bizalom és rettegés leplezte le a népakaratra gátlástalanul hivatkozók rosszhiszeműségét. De a pátosznak van egy másik forrása, amelynek aktualitása nem csökken a népi írók vezérlő csillagának, Tolsztojnak működése óta – ez a részvét és szolidaritás a megalázottakkal és megszomorítottakkal, a bárminő tekintetben fogyatkozást szenvedőkkel. A szociális érzékenység persze nem föltétele az irodalmi értéknek, lehet jelentős író szociálisan érzéketlen vagy magánemberként érzékeny, műveitől függetlenül. De nem is kizáró oka, bármennyire is régimódinak hangzik. Az általam felsorolt írók közül is sokra jellemző ez. Ha irányzattá válik – amelyet, megvallom, kívánatosnak tartanék –, akkor újra bevonhatjuk majd az irodalmi diskurzusba a realizmus és a népszerűség ma Csipkerózsika-álomba szenderült jelentős problémáit.
Talán az általam felsorolt lehetőségek alkotói közül senkit sem fogunk népi írónak nevezni. Meghagyjuk azt – már csak tiszteletből is – a 30-as évek nagy szellemeinek. De bizonyára azt fogják képviselni, ami a tradícióból a legjobb, vagy ami fenntartható – az idő muzeális megállítása vagy brutális visszaforgatása nélkül.
- Múltunk jövője [6]