Van egyszer a hivatásos regényíró, ki a két nagy mű közti holtidőt kitöltendő, vagy egyszerűen a megélhetésért, mást is csinál. És van Kardos G., aki fordítva működik: íróemberként ugyan, de folyamatosan mást csinál, s mintegy az alkalmazott irodalom melléktermékeként, nagy ritkán előáll egy-egy regénnyel. Így volt ez annak idején az Avraham Bogatir hét napjával, s ez történt most is, a könyvhétre megjelent Jutalomjátékkal. A trilógia és a mostani, negyedik regény között tizenöt év telt. Sok idő, ezalatt bőven leírnak egy írót. A művek élnek tovább, újra kiadják, újra fellapozzák őket, de a szerzőjük már csak néhai regényíró.
És most micsoda antréval játszik vissza! Napok alatt elfogyott az ötezer példány, olvassák, beszélnek róla. (Azt beszélik, hogy briliáns mű, olvastatja magát, nem lehet letenni, könnyesre neveti magát az ember, és nem állja meg, hogy fel ne olvasson belőle a családnak.) Ritka tünemény, szakmai és közönségsiker együtt.
Vidéki színtársulat 1951-ben, egy szeptember végi napon. Ennek az egy napnak – a regénynek – a története éppoly elmesélhető (vagy elmesélhetetlen), mint akármely hétköznapé az életben, hiszen attól hétköznapi, hogy annyi minden történik benne reggeltől estig, miközben nem történik az égvilágon semmi. Minek szól ez a siker? Lehet, kulcsregényről van szó, de ugyan hány mai olvasó ismeri belülről egy vidéki színház ’51-es viszonyait vagy a háború előtti dalszínházi világ figuráit és zsargonját? Közelebb járunk az igazsághoz, ha Kardos G. humorát gyanítjuk a dologban. Csupa poén, csupa sziporka ez a könyv, régi színészanekdoták váltakoznak benne az ötvenes évek fergeteges humorával, a fanyar, agyas pesi viccekkel és kiszólásokkal. A kitűnő humor sója e regénynek, de ne úgy képzeljük, hogy valami ízetlen készételt fűszereznek vele. A „kadarka illatú dali történetek” elválaszthatatlanul hozzátartoznak ehhez a világhoz, a korhoz, az életformához.
Kardos G. mindenkinek parádés szerepet osztogat az általa rendezett commedia della vitában. Hiába, szereti a hőseit, legalábbis nagy megértést és elnézést mutat irántuk, legyenek bár koros ripacsok, alkoholista népfürdő-igazgatók, elállamosított lakásba telepített rendőrcsalád vagy pártbizottsági funkcionáriusok. Ha mást nem, egy-egy hibát juttat minden alaknak, amitől az esendő emberi lényként jelenhetik meg. Itt mindenki az életéért játszik, és azt veti be a küzdelembe, amije van neki: párttagkönyvét (tagjelöltségét!), származását, bájait, fogát-körmét. A sokat próbált komédiás az államosítás előtti dalszínházakban – Szikszay Pipinél, Daniss Lencinél, Szerémy Dodinál – szerzett rutinját és sikerpatronjait.
A Jutalomjáték jó kedvvel és könnyű kézzel írt könyvnek mutatja magát. Valójában nagyon is feszesen szerkesztett, a legapróbb részletekig kidolgozott munka. A helyszín: kisváros. Az író számára jól átmetszhető mikrovilág, a lakói által jól átlátható közösség. Itt nem lehet hitelesen bedobni a nagy átváltozási figurát: mindenki ismer mindenkit, tudja, kiféle a másik, hogy hívták, miket művelt azelőtt. Átgondolt választás az időpont is: 1951 (a színház épp most kezdi a második államosított évadot). Az utolsó óra ez, amikor még többé-kevésbé megvan a régi világ, megvannak a régi emberek. Odafönt, a hatalmi szinteket már elfoglalták az új fiúk, már kiadták a jelszót: a múltat végképp eltörölni, de odalent még nincs befejezve a nagy mű. A sebtiben megforgatott köpönyegnek még kivillan a színe, a friss maszkok még nem forrtak rá az arcokra. Az embereket már kiforgatták a helyükből, de szokásaikban, gondolkozásukban, beszédjükben őrzik még a régit. (A szocializmus igazi győzelme majd csak az érett Kádár-korban jön el, amikor a megtizedelt, elhasznált idős nemzedéket végleg leváltják az új rendszer bennszülöttjei, a Zsupin Gáborok és Simó Editkék.)
A szerző biztosan tartja kezében a szálakat, mindet egyszerre, boszorkányos ügyességgel szövi, bonyolítja egymásba őket, s vezeti végig a történeten, még véletlenül sem ejt el egyet sem. Nem tetszeleg a mindent tudó elbeszélő szerepében – valóban tud mindent. Hőseit úgy ismeri, mint a tenyerét, tudja, mi lakik bennük, miről álmodnak, mi fő a fazekukban, milyen a szavuk járása. (Kardos G. a nyelvi jellemzés virtuóza, egyetlen mondattal vagy fordulattal képes életre galvanizálni alakjait. Szalonian mozogni, nem összeütközni, ha baj van, lent vagyok a Brunnerban – mondja az utolsó „tőkés” színiigazgató a színészeknek, mielőtt a próbáról elvonul a kocsmába. Dr. Reményi pedig – a néhai Polgári Kaszinó vezetőségi tagja – így méláz svájci unokája fényképe fölött: Gójban még ilyen zűszt nem láttam!) Úgy sejtjük, az elbeszélő tudta nélkül nem történhet semmi a városban.
A Jutalomjáték kivételes teljesítmény, szoliterkő, amelyben egyszer még fölragyognak a magyar irodalom legszebb hagyományai. A megformált történet, amelynek eleje van, közepe meg vége, a lélektani és „epikai hitelű” jellemábrázolás és környezetrajz, a mesélőkedv, az ízes anekdotázás. Az apró és pontos részletek mögött pedig szinte magától áll össze a háttér: Magyarország 1951-ben. És egyetlen pillanatra fölsejlik az alap, amire egy ilyen regény épül, s ami már rég nincsen meg: egy értelmes, átlátható világ, sértetlen erkölcsi rend képe.
- Kultúra [6]