Vissza a főcikkhez →

Botcsinálta kalandorságáról

Annyi biztos, hogy nem a megszokott magyar, zsidó magyar életutat járta végig a háború alatt s után. „Partizán” lett Jugoszláviában, aztán katona (a mandátum alatt még nemzeti terrorista is) Palesztinában. Vajon hogy jut valaki arra a sorsfordító döntésre, hogy nem vállalja el az áldozat szerepét? Éppen csak így alakult. Munkaszolgálatra vitték Jugoszláviába, mint Radnótit, aztán elindították őket, valószínűleg a megsemmisítő tábor felé. Jöttek a partizánok, rajtaütöttek a meneten, és mindenkit elfogtak. Felszabadították, ha úgy tetszik. Beállt közéjük, de még csak fegyvere sem volt. Nemsokára jöttek az oroszok, azok is felszabadították, és vége lett a háborúnak, legalábbis Jugoszláviában. Ez volt ’44 nyarán. Temesvár már szabad, oda indultak, de a lestopolt orosz teherautó Bulgáriába ment. Palesztinai zsidókkal találkoztak ott, akik felajánlották, hogy elviszik őket Isztambulba. Közvetlenül a Szálasi-puccs után vagyunk, nem volt miért hazasietni. Kilenc magyar fiú, többségük a Berzsenyi Gimnázium frissen érettségizett diákja, felült a buszra, s meg sem állt a Szentföldig, ahol éppen toborzott az angol hadsereg. Ő ugyan egy lövést sem adott le, mindjárt az elején kórházba került a skorbutjával. A szanatórium egy kibucban volt, a kibucban nők voltak, ottragadt. Az angolellenes terrormozgalomhoz nem csatlakozott, csak úgy belekerült, oda is a legvégén, amikor már nem is volt veszélyes. A mandátum hamarosan lejárt, s ’47-ben az ENSZ megszavazta a zsidó államalapítást. Kezdődhetett az első arab–izraeli háború. Először csak arab szabadcsapatok törtek rá a telepesekre, mire a zsidók illegális hadsereget szerveztek önkéntesekből, aztán ’48 májusában hivatalosan is beállt a hadiállapot. Akkor lépett át altisztként a reguláris hadseregbe, ’50 tavaszán szerelt le. Jöhetett volna haza, jelentkezett is, de meggondolta magát. Kitanulta a kőművesmesterséget, Izraelben meg épp konjunktúra volt, építési láz, jól lehetett keresni, pont most jöjjön haza? Aztán ’51-ben mégiscsak hazajött. Kalandvágyból, persze. És soha többé nem tért vissza, még látogatóként sem. Nem volt ebben (sem) tudatos elhatározás, csak így alakult.

Arról, hogy mit talált itthon


Idehaza különös, egzotikus világ fogadta. Megdöbbentette a változás, leginkább az embereké. Gondoljuk meg, kimaradt az oroszok bejöveteléből, ki az első évek demokráciázásából, az ún. fordulatból, aztán a kommunisták egyre erőteljesebb nyomulásából. Mire hazaért, már minden elvégeztetett. Sokan hiányoztak (halottak, emigránsok, börtönlakók), a túlélők átálltak vagy beálltak a sorba, megkötötték a maguk kompromisszumait. Ők már nem látták azt, amit a kívülről érkező. Az ő ötvenes évei relatív békében teltek, kisember (dramaturg) egy kis vidéki színháznál (Győr), némileg kiesve a militáns nagypolitika és kultúrpolitika látómezejéből. Baloldali gondolkodású ember lévén (az volt már diákként, az maradt Izraelben is, ennek szép ethosza lehetett ott a korai években, a kibucban és az új állam új hadseregében) úgy gondolta, hogy itt valami jó dolgot akarnak csinálni – rosszul. Az emberekben van a hiba. Akik végigcsináltak mindent, ’51-ben már tudták azt, amire ő csak ’57-ben ébredt rá. Azt a végső felismerést és önfelszabadítást pedig, amit sokaknak ’56 jelentett, ő csak ’68-ban élte át. ’57-ben már a rádió dramaturgja, kezdődik az operettkorszak. És tart is úgy tíz évig, amikor mindenben változtat; állást, pártállást, írói státust: elmegy az ÉS-hez szerkesztőnek, kilép a pártból, és regényíró lesz.

Politikáról


Hogy kiléphessen a pártból, ahhoz előbb be kellett lépnie. Ezt is máshogy csinálta, mint a hazai pályán, hazai időszámítás szerint élők-mozgók. Az operettkorszakban lépett be, ’69-ben ki. Ő úgy mondja: töröltettem magam a pártból. Levelet küldött az írószövetség párttitkárának, hogy úgy érzi, őt itt ellenségnek tekintik, és a közelmúlt történetének tanulmányozása során arra jutott, kevésbé veszélyes, ha az embert párton kívül tekintik ellenségnek. Hát igen, elhúzódó ügy lett belőle, és adódtak bizonyos kellemetlenségek, barátságtalan gesztusok, de szó sincs arról, hogy ez olyan bátor tett meg szép kiállás lett volna. Különben sem kell mindenben politikát keresni. Most 300 ezerre teszik azoknak a számát, akik a diktatúra alatti jogsértések áldozatai vagy érintettjei voltak, a haszonélvezők még ennyien sem lehettek. Az óriási többség csak elfogadta a játékszabályokat, így vagy úgy beilleszkedett, megvolt valahogy. Ő is. Regényíróként sem volt gondja a hatalommal, annak se vele, nincs köze a politikához, hogy akkor nem fejezte be a Jutalomjátékot. Igazából csak a Hová tűntek a katonákat tiltották be, azt is a lengyelek miatt. A Sasok a porban címmel jelent meg folyóiratban, a Gomulka-kormány tiltakozó jegyzéket küldött, mivel ez a cím meg a bordélyház előtt sorban álló katonák sértik a lengyel nép önérzetét, ráadásul a regény azt a látszatot kelti, mintha a lengyelek nacionalisták lennének. Ilyen marhaságot, mert persze nem erről volt szó, hanem az Anders-hadsereg ábrázolásáról, amellyel politikai tabut sértett. Hát igen, a Bogatirt is betiltották, de azt is csak egy időre. Rossz volt az időzítés. Miért kellett neki pont a diplomáciai viszony felmondása után regényt írnia Izraelről? Sajnos, ez most nem adható ki, mondták. Tudom, mondta. Aztán egy év múlva váratlanul hívta a Magvető, hogy a kézirat megy a nyomdába. Így akarták bizonyítani, hogy azért nem egészen értenek egyet saját magukkal. Az izraeli kiadásért meg nem kapott jogdíjat, azt mondták a Szerzői Jogvédőnél, tekintse ezt egy goodwill actionnek Izrael felé, mellyel akkor voltunk a legnagyobb haragban. Így ment ez nálunk.

Ahogy konszolidálódott a rendszer, neki úgy ment el a kedve az egésztől. Azóta sem jött meg. Ma ugyanazt a hatalmi manipulációt látja a politikában, és az emberek is mintha megőrültek volna, kísértetiesen úgy, ahogy ’51-ben látta, amikor rendes polgáremberek egyszerre vad kommunisták lettek. Értetlenül nézi, mi lett a nagy barátságok vége, hová lettek a kártyapartnerek, a Sipos-beli társaság. Hát hogy üljön le most már játszani az ember? Nem jók a partnerek, és a lapjárás sem jó.

Irodalomról

Ki tud róla, hogy költőként indult? Radnóti, Rónay voltak a mentorai, Rába György, Vidor Miklós, Végh György mellett az ígéretes ifjú poéták közt tartották számon. Utolsó versét 1944-ben írta, akkor végleg felhagyott a lírával. Életben utazott, és az a néhány sűrű év adta azután a regények anyagát. Izraelben semmit sem írt, de arra gondolt-e vajon, hogy amit ott lát, hall, átél, abból egyszer még irodalom lehet? Igen és nem. A háború alatt, éjszakai bevetésre készülve eszébe jutott néha, mit szólnának odahaza, ha mindezt elmesélné. De nem nagyregényt tervezett, hanem izgalmas harci történeteket.

Regénytrilógia lett belőle, de közben jó húsz év telt el. Az utolsó kötet, A történet vége után új regénybe kezd, ami elég normális dolog egy írótól, 1978-ban részleteket ad közre az Új Írásban, sikere van, aztán vagy tizenöt évig semmi. Most itt van a negyedik regény, a Jutalomjáték. És persze hogy mindenki azt akarja tudni, mi történt közben. Először is, unja a kérdést. De ha nagyon erőltetik, ad ő választ, amennyi tetszik. Igen, voltak, akik nem jól fogadták a közzétett részleteket, mondván, nem ehhez szoktak, nem ezt várták tőle. Mintha nem is a saját hangján szólna. (Hanem kién? Karinthy Ferencet, Örkényt emlegették. És Mikszáth?) Valójában az történt, hogy mindenféle megbízások jöttek, pénzes munkák, élni is kell, a regényírás meg a legjobb esetben is hosszú távú befektetés. Ment az idő, és valahogy, maga sem tudja, valami kicsúszott a kezéből. Párszor megpróbált még utánakapni, aztán hagyta az egészet. Mint egy elszökött dallam, mert minden műnek van egy vezérszólama, és ő egyszerre nem hallotta már ezt a dallamot.

Hogy lehet-e még regényt írni egy széttöredező világban, hogy tudunk-e még beszélni az életről szép, kerek történetekben, nem érdekli. Irodalmat enni és irodalmat visszaadni, ezt látja ma. Nem azt akarja mondani, hogy ez így elképzelhetetlen. Életet is ki lehet találni. De régen azért ez másképpen volt. A legtöbb író újságnál volt, Adytól Hunyadi Sándorig, hírlapíróként az élettel találkozott. És a prózáért meg kell szenvedni. Át kell élni a dolgokat, szerelmet, háborút, üldöztetést. És igazit írni csak akkor sikerül, amikor nincs az embernek ún. mondanivalója. (Nagyon úgy tűnik, hogy ennek az ars poeticának is köze van az ő ritka jelentkezéseihez, keveset írásához.)

És mi történt most, 1993-ban? Visszatért volna a szokott dallam? Szó sincs ilyen romantikus fordulatról – megrendelést kapott. Jött egy kiadó a maga szelíd erőszakosságával és némi amerikaias nyomásgyakorlással: ha nem fejezed be, kiadom így, ahogy van. Itt vannak a megjelent részletek, teszek hozzá képet, rajzot, ezt-azt… Vámos Miklós jól számított: egy ilyen régi vágású európai író, aki nemhogy a szövegszerkesztőhöz, de az írógéphez sem ért, aki úgy követte a technikai haladást, hogy áttért a golyóstollra (a Bogatirt még ceruzával írta), ezt már csak nem fogja hagyni! Elő kellett venni a régi jegyzeteket, és kiderült, hogy nem is olyan rosszak, használhatatlanok, mint hitte. A régi dallam pedig… Ha szólt is, nem hallotta, mert utál írni. Kínlódva ír, és annyiszor javít bele, dolgozza át, hogy már maga sem igazodik ki rajta. Végül elege lesz az egészből. És akkor jó.

• Kultúra