Hatvan éve hatályban
Az első világháborúban megrokkantak és az elpusztultak családtagjainak gondozása a Horthy-éra számára politikai szempontból többszörösen is fontos volt. Az egyik, közvetlen politikai ok: a megcsonkított ország megcsonkított hősei, a nemzet hű fiainak sorsa iránt nem lehetett közömbös a revízió lázában égő hatalom (ráadásul Horthy-katonaként személyesen is érintett volt az ügyben). Évezredes gyakorlat hadiárvák dotálása, az invalidusok vagyonhoz, földhöz, pozícióhoz juttatása: ők az állam biztos támaszaivá válnak.
A másik, hogy belátták, százezrek szenvedték meg a háborút, kerültek miatta a társadalom perifériájára. Visszailleszkedésükhöz segítségre volt szükségük. Félő volt, hogy morálisan is tovább bomlasztja a gazdasági válság következtében már egyébként is erősen erodálódó közmegegyezést, amennyiben az 1933-ban (14 év késéssel) elfogadott VII. törvénnyel nem hozzák létre e hadigondozás intézményét: „A magyar törvényhozás megemlékezve fiainak a világháború során teljesített önfeláldozó szolgálatairól, a hősi halált halt vagy hadiszolgálat következtében megrokkant katonákkal és ezek hátramaradottaival szemben az ország mai súlyos gazdasági helyzetében is háláját az alábbi törvénnyel kívánja leróni.”
Az igazán pikáns a dologban, hogy ezt a törvényt azóta sem helyezték hatályon kívül.
„Koalíciós rokkantak”
1945-ben a VII/1933 szellemében kezdődött meg a második világháború áldozatainak rokkantsági fokozatba sorolása (100, 75, 65, 50, 25 százalékos) és a hadiárvák, -özvegyek lajstromozása. Az orvosi vizsgálatok meglehetős felszínességgel folytak, minél kisebb arányú rokkantsági fokozat megállapítására törekedtek (1947–48-ban már irányszámok szabályozták a lehetséges arányokat). Ráadásul sokan még hadifogságban voltak, ennek ellenére több százezer rászorulót jegyeztek be, akiknek többé-kevésbé elkezdték a gondozási díj folyósítását. Ekkor már nem vették figyelembe a törvény biztosította anakronisztikus előjogokat (például az alkalmas hadiárvák jelentkezése esetén kötelező tisztiiskolai felvételt).
„Bűnös rokkantak”
1948 után a hadigondozás intézménye eltűnt, csupán a hadiözvegyek egy része jutott – az ekkor már – szociális segélyhez. A „bűnös ország”, „bűnös nép” volt katonái és jelenlegi rokkantjai nem számíthattak a kommunista hatalom nagylelkűségére, empátiájára: „Szenvedjenek csak, ha már odamentek.”
Valójában azonban az ötvenes években az embereken spóroló költségvetési programnak lett áldozata a hadigondozás. Sok volt a gondozandó, kevés az erre fordítható pénz, így minden bonyodalom elkerülése érdekében megszüntették ezt az intézményt.
Nemzeti gondozottak
1956-ban újabb emberek rokkantak meg, váltak özveggyé és árvává. Az „ellenforradalom” erőivel szemben hősiesen, fegyverrel a kézben ellenállók részére Kádárék létrehozták az úgynevezett nemzeti gondozott intézményt, ami továbbra is diszkriminálta a világháborús áldozatokat, és persze az „ellenforradalmárokat” is. Így például a 28/1966. számú kormányrendelet a nemzeti gondozottaknak jövedelemtől és nyugdíjtól függetlenül, 66 százalékos rokkantsági foktól fölfelé 1400 forint, özvegyi jogon 1000 forint, árvaság jogán 500 forint díjat állapított meg. A száz százalékos hadirokkantak viszont 450 forintot, a 75 százalékosak 300 forintot, a 65 százalékosak 250 forintot, a hadiözvegyek 150 forintot kaptak; sőt ezt csak akkor folyósították, ha a járadékos havi keresete nem érte el az 500 forintot.
Ez az aránytalanság 1990-ig lényegében megmaradt. Igaz, a hadiellátás legalább újra megjelent, ha csak rendeletileg szabályozták is. Az 1933/VII-es törvényről azonban már/még szó sem esett.
Ők már nem, ők még nem
A mindent elhomályosító kárpótlási lázban a kormánynak hosszú időbe telt észrevenni, hogy van egy jelentős csoport (egyesek 150 ezerre teszik; hivatalosan bejegyezve 30 ezer, a kormány által becsülve a határokon túliakkal együtt 57 ezer fő), akiket kárpótolni kellene, lehetne, és akik erre talán a leginkább rászorulnak.
Először azonban még rendezni akarták a korábbi nemzeti gondozottak ügyét. „Ávósok, pufajkások ne kapjanak plusz juttatásokat!” Ez bölcsnek és jogosnak tűnhetett, csak eközben a hadigondozottak ügyében nem sok dolog történt. Két jogszabállyal, az „egyes nyugdíjak felülvizsgálatáról, illetőleg egyes nyugdíjkiegészítések megszüntetéséről” szóló 1991/XII. és a nemzeti gondozásról szóló 1992/LII. törvény megszüntette a korábban kedvezményezettek előjogait, de nem rendelkezett megnyugtatóan a hadirokkantakról. (Erről bővebben lásd: Nemzeti gondozatlanság, Beszélő, 1992. május 9.)
Hendikep
Az időközben megalakult Magyar Hadigondozottak Országos Nemzeti Szövetsége (MAHONSZ; érdekvédelemmel, tájékoztatással, dokumentálással foglalkozik elsősorban) ekkor már mindent megtett, hogy ügyük minél gyorsabban rendeződhessen. Jó kapcsolatot építettek ki az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságával, a HM vezetőit pedig kéréseikkel, ajánlásaikkal sarkallták. Jó ideig hiába.
1991 februárjában Borz Miklós (FKgP) interpellált Kelemen András népjóléti államtitkárhoz, aki megnyugtatta a képviselőt, jól halad a törvény/rendelet előkészítése: „már [1991] január 23-án minisztériumunk jogi főosztályának kiadtam a feladatot, hogy a hadigondozottak (…) ügyének rendezése tárgyában a joganyagot vizsgálják felül, és új jogszabályt készítsenek elő. (…) Képviselőtársam joggal érezheti magát az antik demokrácia egyik alapelvének felelevenítőjeként, amikor Szókratésszel azt mondhatja, hogy »sarkantyú vagyok az állam véknyában«. Köszönöm a sarkalást!”
A parlament, bár a felelet nem tartalmazott pontos időhatárt (az államtitkár taktikusan a kiadás napját emlegette), büszke sarkantyúságában elfogadta a választ. Kevesen gondolhatták akkor, a hendikep még csak most kezdődik.
Törvény helyett rendelet
Az idő gyorsan telik, ami sokszorosan igaz a 70 éven felüliekre. Ennek ellenére a honvédelmi és a népjóléti tárca megvárja 1992 januárját, és akkor ad ki egy rendeletet (6/1992), amiben elismerik az 50 százalékos hadirokkantak járadékjogosultságát is. Nincs más választásuk, hiszen a már említett nemzeti gondozotti törvény (LII/1992) is ezt a kategóriát tekinti a juttatás alapjának.
Itt érdemes megjegyezni, hogy mint dr. Kovács Imrétől, a MAHONSZ társelnökétől megtudtam, szervezetük a 25 százalékosok javadalmazásáért is harcol, hiszen ezt az 1933/VII-es törvény is tartalmazza, Nyugat-Európában pedig akár tíz százalék alá is mehet a határ.
Ez év tavaszán nyílt is némi esély a 25 százalékos rokkantak hadigondozásban részesítésére. Für Lajos támogatni látszott az eddig csak retorikailag felvállalt ügyüket: a 3347/1991. kormányhatározat feladatává tette a HM a Népjóléti Minisztérium és a PM tárcavezetőinek a hadigondozotti ellátás szabályozását. Készült is egy tervezet, aminek „C” változata kiterjeszti a gondozást a 25 százalékosokra, sőt más variánsok a határainkon túl élőknek is biztosítanának juttatást. Az előterjesztéshez csatlakozó mellékletből megtudhattuk, amennyiben 1993-ban nem bővítik a járadékosok körét, 422 millió forintot jelent a költségvetésnek a hadigondozás, a „C” változat elfogadása esetén plusz 1048 millió forintot (összesen 1470 millió forintot). A határokon túl élők kártalanítása még plusz 815-1070 millió forint forrást igényelne.
A tervezet sorsa azonban már ott megpecsételődött, amikor csak Für Lajos írta alá, Szabó Iván és Surján László miniszterek nem.
Az eltűnt interpelláció nyomában
Időközben október 1-jétől a nemzeti gondozottak juttatását rendeletileg (105/1993) megemelték, hozzájuk illett tehát igazítani a hadigondozottakét is. Ebben nem kis szerepet játszhatott Mádai Péter (SZDSZ) márciusi interpellációja. Idézett a MAHONSZ-nak írt januári HM-levélből, amiből kiderült, az új hadigondozotti törvény még mindig nincs napirenden. „Indoklás: mással foglalkoznak.”
Pusztai Erzsébet a szakminisztériumok apparátusainak túlterheltségére hivatkozott, de ígéretet tett, hogy a készülődő honvédelmi törvény a hadigondozotti ellátás alcím alatt jelentős alaprendelkezéseket fog tartalmazni. Se a képviselő, se a Ház ezt a választ nem tudta elfogadni, így a Ház elnöke, a szociális bizottsághoz utalta az interpellációt megtárgyalásra.
Márciusban, de egész szeptemberig semmi esély sem volt a honvédelmi törvény elfogadására, ehhez az ellenzék, így az SZDSZ komoly engedményeire volt szükség. Kérdésemre, hogy vajon ezen engedmények ellentételezéseként nem lehetett volna kérni a honvédelmi és a hadigondozási törvény együttes tárgyalását, Mádai Péter elmondotta: egyrészt a HM nem rendelkezik ilyen törvényjavaslattal (!), így ennek kidolgozása elnyújthatná a honvédelmi törvény elfogadását; másrészt kilógna belőle egy pontosan adatolt hadirokkanti törvényrész. Ennek ellenére van lehetőség még ebben az évben a kérdés külön szabályozására.
A bizakodó képviselőnek némileg ellentmondani látszik két apró mozzanat. Az egyik, hogy interpellációja elveszett, a szociális bizottság a mai napig nem tárgyalta. A másik, hogy a Győriványi Sándor (FKgP) hasonló témájú júniusi interpellációjára adott választ a Ház nagy többséggel elfogadta.
Szociális honvédelem
Ezenkívül Für Lajos véleménye is változni látszik (vagy lehet, hogy a kormány testületi döntését visszhangozza). Korábban, miképp a MAHONSZ is, szívesebben látta volna a HM kezében a hadigondozást, most viszont dr. Kovács Imrének írt levelében már így fogalmaz: „A hadigondozás felett a népjóléti miniszter gyakorol felügyeletet. Ezt a helyzetet a magam részéről nem kívánom megváltoztatni, mivel a hadigondozottak túlnyomó többsége igen idős személy, akiknek elsősorban szociális jellegű támogatásra van szükségük, amelynek biztosítása nem a honvédelmi tárca feladata.”
A miniszter két okkal magyarázza, miért nem terjedhet ki a pénzellátás a 25 százalékos mértékben sérültekre: 1. akik az elmúlt 40. év önkénye következtében sérültek, joggal jelenthetik be igényüket hasonló gondozásra; 2. a sérülés hadi eredete ma már nehezen megállapítható. Az első érv ott sántít, hogy a 40 év önkényének áldozatairól a nemzeti gondozási törvény rendelkezik; a második pedig ott, hogy megvannak az 1945–48-as felmérések, és ezek hitelességét a MAHONSZ is elfogadja.
Bízzunk benne, hogy talán most is változik a kormányzati óhaj, hiszen az állhatatosság eddig sem volt erős oldala a kabinetnek. S akkor talán igaza lehet Mádai Péternek: Jány Gusztáv rehabilitációja után talán nem kell sokat várniuk a Don-kanyar élő áldozatainak sem.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]