Amint arról már mindenki értesült, a minisztériumoknak maradványt kell képezniük. Ez többek között azt jelenti, hogy a pályázatokon elnyert pénzeket nem osztják ki, csak – majd. (Majdcsak?) Biztosan mindenkinek megvannak a maga maradványképzésből eredő hiányai, ám én most csak egy intézményről szólnék bővebben. Ez az intézmény a magyar neoavantgárd és underground „gödörművészet” egyetlen nyilvános hazai archívuma, Artpool Művészetkutató Központnak hívják. Egyedülálló a maga nemében, nemcsak Magyarországon, hanem Közép-Kelet-Európában is, amint az egy később még tárgyalandó beszélgetésből kiderült. Az említett archívum eddig állami és fővárosi támogatásból élt, és pályázatokon szerezte meg a pénzét, rendre sikerrel, ami nem jelenti azt, hogy ne kellett volna a tulajdonosoknak pénzeket beletenni, ha nem volt elég az, amit számukra megítéltek. De hát ennek is van egy határa (vagy sok, de egy utolsó határa biztosan van), és ha (ahogyan a régi nóta mondja) „elapadnak a források”, és pluszban megkezdődik a maradványképzés is, akkor itt a vége, fuss el véle. Egzisztenciális kérdés: el lehet-e futni egy archívummal (egy könyvtárral, egy múzeummal stb.)? Volt már arra példa, hogy elfutottak, több ilyen menekülés történt például a náci Németországból – de nehogy már futni kelljen innen és most, gondolja az egyszerű ember. Pedig (Lyotard szerint például) a mindenkori avantgárd nemcsak ideológiai alapon rekesztődik ki a totalitárius államokból, hanem piaci alapon a kapitalista rendszerekből is. Bár „van valamilyen titkos egyetértés a tőke és az avantgárd között” (ez a hagyományt érintő, romboló és/vagy emancipáló kritika), ám a piac nem feltétlenül illeszkedik harmonikusan az avantgárdhoz, és nem azonnal lát üzletet az avantgárdban. Ti. ez utóbbi jóval mélyebbre megy a fennálló aláásásában, mint azt a (kockáztatás szempontjából mégiscsak „konzervatív”) piac el tudná viselni. Ez logikus, hiszen a piac is a biztonság és a rend fenntartásában érdekelt. Ezért aztán a pénznek is megvan a maga terrorja, nemcsak Hitlernek és Sztálinnak, legfeljebb kevésbé közvetlen módon működik – és ez a közvetettség persze már végtelen különbséget rejt. Ám a végeredmény, hogy akkor most hová, merre, ettől még marad. Mivel pedig egy archívummal mégiscsak nehéz elfutni, felmerül a kérdés, hogy mi legyen vele, hogy itt mi legyen vele. Az archívum gazdái, Galántai György és Klaniczay Júlia első lépésben azt tették, amit ilyenkor lehet: lementek a föld alá. Legalábbis két napra: október elsején és másodikán a Gödör Klubban szervezték meg Segélykoncept címmel azt az archívumi anyag kiállításával, bemutatásával összekötött programsorozatot, amelynek legfőbb célja az volt, hogy felhívják a figyelmet a krízishelyzetre. Nehéz felsorolni, ki mindenki jött össze, persze ingyen, hogy ebben a figyelemfelhívásban közreműködjék. Röviden: a Vallai Péter által mondott Petritől kezdve a történelmet mondó Sickratmanig mindenki ott volt. Ez a tól–ig persze nem érzékelteti a sokszínűséget, hiszen e kettő, Petri és Sickratman akár még egyazon pont is lehet a skálán, ha mondásuk erejét nézzük – így ha ívet nem is, de megmondóerőt talán sikerült érzékeltetnem. (Ők ketten Andrzej és Wanda: a láncosbomba, akinek bizsereg az ütőszege, és a vécékefe, aki megcirógat.) Amikor a művészettörténészek és esztéták részvételével zajló beszélgetésen Geskó Judit felidézte a jelen lévő Perneczky Géza egy ötletét, aki egyszer egy – épp az Artpool anyagából rendezett – kiállítás ürügyén (mint kurátor) botrányt szeretett volna rendezni, figyelemfelkeltés céljából, szóval ezen ötlet felidézésekor alkalom nyílt annak belátására, hogy egy avantgárd mű eladhatóságát (vagy egy underground archívum támogatását) egy, az avantgárdból ismert eljárás, a botrány talán elősegíthetné. György Péter mindezt úgy fogalmazta meg, hogy végső soron, egy ennyire feszült helyzetben akár még rosszalkodni is lehet. Ahogy Andrzej és Wanda, a láncosbomba és a vécékefe egykor a Pártközpontban, a Petri-versben.
- Kistotál [6]