Mindenki Szarajevóról beszél, de senki nem szól Ivo Andricról, e város és a bosnyák világ legnagyobb krónikásáról – megint egyszer nem értek valamit. Azt mondják, fegyverzörgésben hallgatnak a múzsák – nem igaz, éppen a harc idején rikolt fel hangjuk a legélesebben. (Mellékesen megjegyzendő: életművének legjavát a II. világháború alatt írta Andric, Belgrádban, a legnagyobb visszavonultságban.) Belelapozok a táskámban örökké magammal hurcolt könyvek egyikébe: Omér pasa, az Európa adta ki Csuka Zoltán fordításában 1984-ben. Egy hete vettem a Honterus antikváriumban, a Múzeum körúton, vadonatúj példány, valószínűleg én vagyok az első olvasója. Ha jól tudom, Andric az ötvenes években kezdett dolgozni az anyagon, de végül nem sikerült befejeznie, halála után publikálták a töredékes szöveget. (Még egy mellékmegjegyzés: csodálatra méltó, hogy a jugoszláviai próza nem ismerte azt a vigasztalan apahiányt, melyben az újabb és legújabb magyar irodalom szenved – Andricot Danilo Kistől Mirko Kovacig mindenki elismerte mesterének.)
Az Omér pasa regénynek nevezi önmagát, de semmiképpen sem az a szó hagyományos értelmében. Kérdés persze: hogyan formálta volna meg Andric a végleges szöveget? Ugyanakkor nagyon is lényegtelen kérdés ez: a könyv töredékes formájában is remekmű, és nem hagy semmiféle hiányérzetet az olvasóban. Nem regény tehát, de rendkívül koncentrált novellafüzér, az egyes fejezetek önállóan is olvashatók, lapozgathatunk ide-oda a könyvben, de követhetjük a szöveget az elejétől a végéig is – séta ez, mindig lebilincselő. És mindig szelíden hazavezet az út: minden mondat a könyv középpontjába tart. Könnyen adódik a félreértés, hogy Omér pasa személye lenne ez a centrum. Már maga a cím is efféle értelmezésre csábít. De a pasa alakja csak egy a sok közül Andric kérlelhetetlenül realista arcképcsarnokában. Esze ágában sem volt megírnia egy valóban élt, közepesen jelentékeny történelmi személyiség életrajzát, annak a szerbből törökké, Mico Lataszból Omér pasává váló, az osztrák hadseregből megszökött, a török hitet felvett, kegyetlen, hazudós, ravasz, végtelenül hiú és sunyi hadvezérnek a pályafutását, akit a szultán bosnyák földre küld 1851-ben, hogy megfékezze a lázadókat, és – ha tűzzel, ha vassal – bevezesse végre az „áhított” reformokat. Ez a pályakép, mintegy mellékesen és hallatlan eleganciával, természetesen kirajzolódik a könyv lapjain. Omér pasa személyében a történelem lép színre, de ez, mint mindenfajta történelem, végtelenül unalmas. Így látnák legalább Szarajevó lakói, és így látjuk velük mi is: Omér csak egy a pöffeszkedő és handabandázó pasák végtelen sorában; bevonult egyszer, hát majd el is megy. És valóban: egyszer csak terjedni kezd a hír: „elmennek”. Isten ments, hogy bárki is szájára vegye ezt az igét! „De a szó él, mindenütt jelen van az emberek gondolataiban, a mozdulataikban és a tekintetükben, a mosolyukban, és ahogy egymás mellett elhaladva köszönnek, sőt, a hallgatásukban is, amely egy pillanatra megszakítja a beszélgetést, mialatt két tekintet némán és jelentőségteljesen keresztezi egymást.”
A történelem végtelen unalmát csak ezek a győzedelmes pillanatok teszik élhetően elviselhetővé. Néhány órányi (évnyi?) sütkérezés most éppen nem a vértócsákra felkelő Napon. Mikor végre „elmennek”. A történelem unalmánál nincs abszurdabb, démonibb unalom. Megfejthetetlen: „Nem gondolnak semmire, és nem kérdeznek semmit; sem azt, hogy ki megy el, sem azt, hogy hová, sem azt, hogy miért. Ugyanúgy, ahogy senkinek sem jut eszébe arra gondolni: miért jöttek, vagy ki kergeti őket, hogy elmennek, nem fognak-e más úton és más alakban visszatérni, sem azt, hogy nem jön-e más, még rosszabb a helyükbe.”
És íme, pár éve „visszajöttek”, hogy kik és miért, nem tudja ismét senki, folyik tovább az évszázados öldöklés. Ennek a – nem tudok jobb szót – „népi” nézőpontnak a centrumában, mely nagyjából az író és vele az olvasó látószöge is egyben, semmiképpen nem állhat egy Omér pasához hasonló személy. A város hangja szólal meg itt, Szarajevó névtelen, évszázados szólama; ez a végtelenül szomorú, panaszos hang zúg orgonapontként a szöveg minden ütemének alján. A megalázott, a porig gyötört, a felszakított hátú Szarajevó múzsája üvölt a könyv összes lapjain. Csak eltévedni és reménytelenül lerogyni lehet ebben a városban. A háború minden utat kibogozhatatlanul összekuszált. Végtelen ez a háború, eredete, akár remélt-vágyott végpontja örök homályba vész. Elmennek és megint visszajönnek: törökök, szerbek, horvátok, magyarok, németek, osztrákok, lengyelek, oroszok, bosnyákok, zsidók, keresztények, muzulmánok ásnak itt mindörökre behantolhatatlan tömegsírt egymásnak. „Szarajevóból nincs kiút. Vannak utak, de azok keskenyek, sárosak, görbék, kopárak és kiállók, mint a csontozat, vagy víz alatt állnak, és veszélyesek, mint a mocsarak. Csapdára hasonlítanak. Nemigen tudod, hová vezetnek, és mi vár rád, beláthatatlan és kiszámíthatatlan csapdák, vagy valami gonosz veszedelem, nem kívánt találkozás.”
Miközben ezeket a sorokat másolom a könyvből, eszembe jut, hogy a frankfurti pornópiacon nemrégiben feltűntek azok a videokazetták, melyeken muzulmán nőket erőszakolnak meg, hogy aztán tarkón lőjék őket. Extrakasszára lehetett számítani, ráadásul szakértők megállapították, hogy a felvételeket nem amatőrök, de vérbeli profi filmesek készítették, a kamerakezelés, a megvilágítás, a „beállítás” mind-mind hivatásos kezekre vall. Ekkor gyorsan úgy döntök, hogy Omér feleségének, Szaidának a felkiáltását is belemásolom vadonatúj füzetembe: „Oláhországban csak megerőszakolják a nőket, de itt meg is ölik.” Ez is a történelem tűrhetetlen unalma: ugyanannak az örök visszatérése.
Ám Szarajevó a szerelem városa is, ha torzan, ha betegesen, de ez az érzés is átjárja lakóinak idegzetét. Örökké visszatér, hogy felszakítsa a történelem örökös unalmát. „Ez a város a bujaság és a gyilkolás városa!” – kiáltja Szaida Costache Nenisanut elsirató monológjában. És ekkor eszembe jut ez a rémületes sorsú férfi, a könyv csúcspontját alkotó novella egyik főszereplője, Omér pasa maitre d’hotelje, főszakácsa és konyhafőnöke, hogyan loholt lélekszakadva Szarajevó sikátoraiban Andja, a kissé testes szerb lány után, akinek jószerivel a nevét sem tudta, hogyan érte végül utol a szeretője ajtaja előtt, hogyan lőtt bele kétszer, hogy végül a saját, végzetesen megsebzett szívébe eressze az utolsó golyót.
Costache félárva volt, apjának még a nevét sem ismerte, Ghica herceg majordomusa, az ugyancsak román Tanase fogadta örökbe, és avatta be a gasztronómia művészetébe, tőle kapta a Nenisanu nevet is. Mindamellett voltaképpen egész életében névtelen maradt, a cselédség Kostáénak, Omér pasa felesége pedig következetesen Antoine-nak szólítja. Eleinte úgy tűnt, hogy Costache pusztán adoptálója sorsát utánozza: csendes, megfontolt, szűkszavú agglegény, munkájában szívós és megvesztegethetetlen, olyasvalaki, aki nőre soha nem emeli tekintetét, nemcsak gátlásból, valószínűleg a vele azonos neműekhez vonzódik. Ám egyszerre megpillantja Andját, és a világ kifordul sarkaiból. Úgy támad Costache-ra ez a szerelem, mint a görög tragédiák anankéja, ok és magyarázat nélkül, hogy végül kérlelhetetlenül eltiporja. Szerelem? Andric még véletlenül sem említi ezt a szót, és Costache sem érti, hogy mi történik vele. Szerelem? Inkább valami vad vágy a megszületés, a megvalósulás után. Costache talán csak nevet akart találni magának, egy végleges megszólítást, hogy végre a világra jöjjön ő maga is. Mert csak élt, de nem született meg. A szerelemben, a névadás aktusa által vágyta világra szülni önmagát. De hát még a lány megszólítására sem képes! És Andja is mintha örök hallgatásba burkolózna. Costache szólama így mindig monológ, ziháltató magánbeszéd és járkálás titokzatos és feltehetően szégyenletes jeleneteket ábrázoló képekkel telerakott szobája falai között. Mindeközben Andja csak hallgat. Costache gazdag, finom úr, a lány pedig szegény, és nyilvánvalóan szerelmi szolgáltatásokkal keresi kenyerét, és – „nem akarja!” A féktelen nemi vonzalom éppoly megmagyarázhatatlan, mint a heves erotikus ellenszenv – ez a két ellentétes irányú irracionalitás kapcsolja össze végzetesen e két embert. Hogy Andja miért „nem akarja”, azt Costache éppúgy nem érti, mint a maga örvénylő akarását. E kettős rejtély megnyitja előtte sorsa szakadékát. Lihegve hajszolja végig Szarajevó utcáin a lányt, jóllehet tudja, hogy soha nem fogja nemhogy megérinteni, de megszólítani sem. Még egymás mellett heverő hulláik sem érintkeznek, csupán kiömlő vérük elegyedik össze a poros kövezeten.
- Kultúra [6]